Dan Simmons: Káli dala

„A Sudder úton egy szajha megölte a szeretőjét, és mohón felfalta a testét a szerelem nevében.
Káli kora most vette kezdetét.

A modern korunkban lemészárolt milliók halott gyomrából sikolyok törnek fel; a századunkat trágyázó tömegsírokból dühödt kórus harsog.

Káli énekét zengik mindenütt.

A játszó gyerekek körvonalai örökre ráégtek egy leomlott falra, amikor a bomba villanása egy pillanat alatt feketére pörkölte a betont.

Káli kora most vette kezdetét.

Az apa türelmesen megvárta, hogy négy lánya közül az utolsó is hazaérjen az iskolából. Szelíden a lány halántékához illesztette a revolvert, kétszer lőtt, majd az anyja és testvérei holtteste mellé fektette a meleg testet. Amikor a rendőrök rátaláltak, egy altatódalt dúdolt halkan a néma tetemeknek.
Káli énekét zengik mindenütt.”

Dan Simmons sajnálatos körülmények okán került a könyves diskurzus középpontjába a napokban – furcsa véletlen, hogy pont akkor vettem végre kézbe a szerző korai horrorját, amikor kiderült: a minőségi magyar Simmons-kiadásoknak jó eséllyel búcsút inthetünk (ne legyen így…). Ilyenkor kicsit mindig megörülük, amiért nem habzsoltam be az eddig megjelenteket és lesz, ami lesz, vár még rám pár felfedezni való remekmű. A Káli dalát például évek óta kerülgettem. Többször leírtam már ezen az oldalon, hogy tőlem nagyon-nagyon távol áll az írott horror: most már biztos vagyok benne, hogy rossz szerzőivel, rossz alzsánereivel próbálkoztam eddig, mert Simmons rövid idő alatt másodszor cáfol rá erre (és mennyire jólesik leírni, hogy van még valaki, akit mellé sorolhatok [legalábbis horrortéren] egy fiatal magyar szerző: Veres Attila).

A Káli dala megjelenésekor elnyerte a World Fantasy-díjat, szerzőjét elindította a világhír felé vezető úton, a modern horror klasszikusának számít: de azért legyünk őszinték, a Hyperion-ciklus és az Ílion-Olümposz duológia után az olvasót bizony érhetik meglepetések. Így, a történelemmel-filozófiával-lételmélettel-intertextualitással bőven telepakolt sci-fi féltéglák után könnyen lehet egyfajta „miből lesz a cserebogár” érzetünk olvasáskor. Bizony, Simmons is volt kezdő író (és tudott hatszáz oldal alatt gondolkodni…). A Káli dalában persze már ott van jó pár a később kibontott központi témák közül, és naná, hogy már ekkor mindenről Yeats és a betlehemi szörnyeteg jutott szerzőnk eszébe, de ez még egy jóval egyenes vonalúbb, hagyományosabb regény.

Egy horror-regény, irodalomról, hitről, erőszakról, vérben fürdő istenekről, mélyen átitatva humanizmussal. Na, méghogy egyszerű… Robert Luczak költő és irodalomkritikus a Harper’s Bazaar felkérésére utazik Kalkuttába, hogy felkutasson egy rég halottnak hitt indiai költőt, akitől új versek bukkantak fel itt-ott, s megszerezze a versek kiadási jogát. Luczak indiai származású feleségével és csecsemő lánygyermekével kel útnak a mesés India képére minden pillanatban rácáfoló, tapasztalt utazók szerint leginkább a világ végbele tájékán elhelyezkedő Kalkutta felé, hogy ott Káli kultuszának imádói mellett sok éve meghalt és újra meg újra rituálisan feltámasztott, majd újra meggyilkolt költőkbe, gyerekrablókba, furcsa játékokat űző egyetemistákba, életre kelt istennőkbe botoljon. S közben megelevenedik egy szörnyű költemény, mely az erőszak, a félelem, a halál korát jövendöli.

Káli dala a borzalom dala. Nagyon nem az az India ez, amelyről annyira szeretünk olvasni, mi, kényelmes kuckónkból ki-kipillantó európai olvasók: nem a Travel Channel egzotikus útifilmjeinek világa, még csak nem is a valósághűbb képet festő, de alapvetően a nyugati szemnek is szánt, reményt is adó szépirodalmi regényeké (mint az India, India vagy a Sántárám). Ez maga a megtestesült pokol. Az utcákon hömpölyög a nyomor, a koldusseregek agyonnyomják a véletlenül arra tévedt utazót, a gazdátlan holttesteket épphogycsak elföldelik a parkokban hogy aztán girhes kóbor dögök kaparják ki az oszló testrészeket, miközben köztük félpucér gyerekek játszanak a koldusmaffiára várva, mely megcsonkítva dobja újra utcára őket. És közben mindenki imádja az erőszak és a halál istennőjét. Káli kultuszának központja ez, a város, melyet olyan mélyen átitat a borzalom, hogy akadnak, akik szerint az se lenne elég, ha sóval hintenék be a nyomát, mint Karthágóét – egyszerűen ki kéne törölni a létezésből. Érdekes, hogy Kalkutta létező városának leírása egy nem is olyan rég olvasott fantasy-várost juttatott eszembe: Robert Jackson Bennett Vúrtyavasztánját. Nem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy a Lépcsők városa trilógia szerzőjére inspirálólag hatott a Káli dala.

Kalkutta elnyel. Nincs menekvés előle. Luczak is mélyre merül, túl mélyre – olyan mélyre, ahonnan már úgy néz ki, nincs visszaút. Az indiai költő utáni vadászat az elképzelhető legnagyobb borzalomba torkollik. És itt most nem a hús-vér testet öltő Káli szoborral lezajló horrorpornóra gondolok, ami legalább annyira tipikus kamaszfantázia, amennyire jellegzetesen amerikai tökösfickó-paródia a „Megyek és megölöm a kurvát!” felkiáltás amellyel hősünk elindul leszámolni az istennővel. Simmons nem rest kiszolgálni az olvasói igényeket, miközben azért nyilvánvalóvá teszi, hogy a kép, melyet a tehénszarban heverő holttestek felett taposó isteneket imádó Indiáról fest, a hely kultúrájáról, hiedelemvilágáról, történelméről mit sem tudó amerikai utazó által elénk festett kép. Többszörösen önmagába csavart, illuzórikus kép ez, a borzalom viszont valós: Luczakkal valóban megtörténik a legrosszabb, ami történhet. Ami után bármelyikünk beállna Káli kórusába. Simmons nem kertel és nem kegyes a hőseivel, humanizmusa most sem abban nyilvánul meg, hogy bárkit megóvna a tragédiától (hogy elfedné, hogy létezik a tragédia a világban), hanem abban hogy kimondja: bármi történik, miénk a döntés hogy átengedjük-e a gyeplőt az erőszak kultuszának. A könyv megjelenése óta eltelt időben Káli dala csak egyre hangosabb lett. Lehet, nincs remény a megfékezésére. Kórusa egyre csak nő, nő, nő. Ám más hangokat is lehet hallani. Más dalokat is lehet énekelni.

Kiadó: Delta Vision

Fordító: Békési József