Figyelem! Itt-ott spoileres bejegyzés következik! Aki nem olvasta a könyveket, vagy nem ismeri Munkácsy Mihály életét, csak saját felelősségre olvassa!
„Mert
mi ketten tudjuk csak a lélek nagy erejét…”, mondja az ifjú Mihálynak
Erzsi, a számosból egy, kit a festő ebben a látomásos könyvben, annak
története szerint szeretett. A mondataiért szeretem ezt a könyvet,
ezekért a sugárzó, lélekkel erős mondatokért. Fortyognak bennem ma is
ezek a mondatok, holott kamasz koromban faltam fel szinte egy lélegzetre
ezt a könyvet először, hogy aztán számos nyár álmos, punnyadásos
délutánjain olvassam újra meg újra a kedves részeket. Olyan mélyen
érintett meg, hogy mikor először állhattam a Nemzeti Galériában a
Munkácsy képek előtt, megilletődve, mint aki oly nagyon szeretettje
intimitásába nyit be véletlenül, eszembe jutottak, sorjáztak Dallos
Sándor mondatai a képekről a fejemben – azóta sem éltem ilyen egyszeri
és megismételhetetlen találkozást festményekkel, ilyen fejben folyó
tárlatvezetést, annak ellenére sem, hogy igazából honunk gazdag
festőpalettájáról nem Munkácsy a dédelgetett kedvencem.
Aztán
persze felülrajzolta kicsit az élményt később néhány információ – ha a
lényeget nem érintette mégsem. A legendák nagy szerelme: Sven például
színtiszta mese – még ha meg is történt valami hasonló az ifjú festővel,
aki valóban nagy nőbolond volt egyéb források szerint is, nincs róla
adat. Mégsem érintette meg az élményi lényeget a máshonnan olvasott: nem
azért mert a könyv váza meglepően hűen követi az életrajz alakulását,
nem azért, mert Munkácsy Mihály valóban nagyindulatú, könnyen lobbanó,
rabiátus ember hírében állt, nem azért, mert a pályarajzba az író
számtalan forrását utalás-szinten is beledolgozza, még ha leginkább a
legendát hitelesítendő is. Hanem mert meg kell állni a képek előtt, el
kell engedni magunkat, és a legvisszafogottabb kompozíciókból is, a
legköznapibb zsánerekből is szinte üvölt felénk a belefojtott indulat. A
sugallt kép, a személyiségrajz szintjén hiteles a könyv – ez a
legnagyobb erénye. Munkácsy a drámát festette legszívesebben, a
sorsfordító pillanatokat, és nemcsak a „nagy” képeken, a Miltonon, vagy a
trilógia hatalmas vásznain. És ezt a drámát bontja ki a legtisztább
hangon Dallos Sándor a lapokon, az asztalossegéd küzdelmét a sors
nyitotta térért, majd a saját művészetének kiteljesítéséért folytatott
szakadatlan viaskodást – leginkább önmagával. A festő és a démonai –
akár ez is lehetne a két kötet címe.
Nem
árt tudni, valójában alig van olyan messzemenőkig tisztelt, nemzetközi
porondon is maradék nélkül elismert festőnk, mint Munkácsy Mihály.
Holott a maga korában valóban megosztotta a közönséget – a korban
születő új irányok, a plein air, a formálódó izmusok alkotóinak szemében
valóban akadémista volt, akadály, akit át kell ugorni, konkurencia, aki
lopja a figyelmet. Pedig a maga szuverén módján rengeteget vett át a
születő új eszközkészletéből, és valójában soha nem tartozott irányokba,
iskolákba, csoportokba: a maga útját járta. Van olyan nézet, hogy benne
összegződik az akadémikus irány – a kor egyik legfigyelemreméltóbb
kritikusának: Huysmansnak tényleg bökte a szemét a messziről jött ember
festészete, (jelzem egyébként érdemes Huysmanst olvasni, mivel jól ír,
és a korszerűt érzékeny szemmel veszi észre) de főleg ezért, a
ráaggatott „akadémikus” jelző miatt. Meg persze azért, mivel a kritikus
utálta a zsánert, az „alkalmazott festészet” prefotográfus manírjait,
amivel Munkácsy egyébként elég jól keresett. Dallos Sándor „világtükre”
Munkácsy körül nem egyszer torzít így, a két kötet nem egy állítását
érdemes utólag megfontolás tárgyává tenni – a környezet rajza (főleg a
párizsi éveké) nemcsak elnagyolt, de olykor pontatlan is.
A két kötetből persze, hogy A nap szerelmese, a pályakezdés rajza áll a szívemhez közelebb. Az Aranyecset
csak első pillantásra a siker, az elismertség, az elégtétel könyve,
valójában a sérelmeké, a csalódásoké – egy ember szakadatlan, hiábavaló
vágya azért, hogy úgy szeressék, ahogy szeretné, hogy méltó társra
leljen, aki egyszerre múzsa, ítész, anya, szerető és gyermek, aki minden
lehet egyetlen testben. Munkácsynak ez nem adatott, házassága viharos
szenvedélybe oltott gyötrelem: a felesége nem érti, hanem rettegi
férjében a festőt, élvezi a tehetség jutalmait, de rettegi annak
vajúdásait, a festőnek nem, „csak” a férfinak tudna a partnere lenni. És
minden felbuzgó kapcsolatát, a szerelmeit tragédiák zárják – ahogy
Dallos idézi a fiatal Munkácsy egy jegyzetét: „Az
én sorsom úgy látszik olyan, hogy mindig kevesebbet kapok az élettől,
mint amit befektettem. Ezt annyira megszoktam már, hogyha egyszer ez
megfordulna, s véletlenül többet adna vissza a sorsom a felfeszített
erőnél, vagy különösen, ha ajándékként kapnék valamit, bizony isten
megijednék tőle, s folyton arra kellene gondolnom, hogy ezért valahol el
kell vennem a büntetésemet. Pedig nem volna akkor sem több bűnöm, mint
így, csak éppen az élet egyensúlyát megbontanám.” Az Aranyecset sok szempontból e „tézis” kifejtése, kegyetlen és kíméletlen pontossággal.
Munkácsy Mihály: Siralomház
Míg A nap szerelmese
maga a fénybe rohanás. Egy magával kérlelhetetlen, saját erejét
próbálgató tehetség gyönyörű kiteljesedése. A gyermekkor megalázó, akár
megtörő gyötrelmeire kiáltott gyönyörű „Nem!”. Ahogyan Dallos megalkotja
a mintát adó, „legnagyobb leckét” adó, szellemi értelemben mindenképp
„apafigura”: Lacza Bálint, a betyár alakját! Ahogyan legendát alkot,
hiteleset – hisz ott a kép, a Siralomház, a maga
engesztelhetetlen, szinte a képből kiugró, összeszorított betyáröklével!
És ott van a képen a „Nem!”, az engesztelhetetlen kiáltás az
összeszorított száj mögött, az egész alakban, a „nem bánok semmit sem”
igazulása, a mellékalakok rémült, tehetetlen nyájával szemben a hiába
láncolt öntudat, amit megölni lehet, de megtörni soha. Népi romantika –
mondatná velem a cinizmus, de ráeszméltem rég, egészségesebb korok
gyermekei voltak ők: ahogy Petőfi hitte teljes hittel a maga „szerepét”,
úgy „hiszi” tisztának és megtörhetetlennek Munkácsy a betyár alakját a
festményén. Csak a mi jelentősen kiábrándultabb életünkből tűnik hamis
pátosznak mindez.
Talán
e pátosz okán – de leginkább kamaszkorban érdemes nekiszaladni ennek a
két vaskos kötetnek. Csak kézbe venni nehéz, mert ha felütöd, az első
oldalak után nem csukod be olvasatlanul – ha lenne kamaszgyerekem, a
kezébe adnám, mert e könyv úgy tanít szeretni, küzdeni, és veszíteni is,
ahogy a legnagyobbak.
Kiadó: Könyvmolyképző
Korábbi kommentek:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése