Gyönyörű, nyárias időben
érkeztünk a Várba (a szél harapásából ízelődött csak, hogy október van) s
álltunk be a nem rövid, de üdítően gyorsan előrehaladó sorba, hogy megnézzük
Frida Kahlo képeit Budapesten. Számomra ez egy emlékezetes kiállítóhely - ide
zarándokoltam igen rég, még a kilencvenes évek elején heteken át a
leglehetetlenebb időpontokban Csontváry gyűjteményes kiállításán a képeket
nézni; azokat a képeket távlat nélkül nem foghatod a szemeddel át (amit
lehetetlenné tesz a többi néző, ha tele van a terem). Frida Kahlo képeivel
nincs ilyen probléma. Először meglepett, hogy ezek a képek valójában milyen
kicsik - persze hamar rádöbbensz, gerincműtétek közt háton fekve nemigen van
lehetőséged táblaképekben, méretes kompozíciókban gondolkodni...
Nem sorolom az életrajz tényeit -
Fridáról egy kattintásnyira bőségesen áll a rendelkezésre az információ; róla
ma azért igen nehéz semmit se tudni. Valójában megdöbbentő, hogy a saját
korában, rendszeresen ágyhoz kötve, nagyon sokszor magányra (a saját gondolatainak
társaságára) ítélve, abban az elidegenedést először megtapasztaló analóg (a mi
azonnaliságunk inetrnet-kora előtti) világban mennyire transzparens életet élt
- s hogy ennek ellenére élhetett úgy a kortársakban, mint Diego Rivera, a híres festő felesége, aki néha festeget. Pedig
nemcsak a képein - minden megnyilvánulásában a műtéti hegekig nyílt. Amikor a
kiállítás nyitásaképp fényképekkel és szavakkal falra idézett életrajz után az
első képével szembesülsz, ezt a nyíltságot kapod. A törött oszlop című önarckép azonnal megmutatja azt a
szürrealitásnak érezhető (oda is sorolt) látásmódot, amellyel ez a végletekig
ösztönös tehetségű nő a saját realitásához nyúlt. A hasadtságot, a stilizált,
tört oszlopot gerinc gyanánt, a fájdalom szegeit. Szembe néz veled egy
önboncolás - ami aztán ugyanezzel a kíméletlen tekintettel nyúl a maga nőisége
minden kudarcához.
Hiszen elvetélt, többször is -
hiszen szeretett volna teljes életet élni anyaként is. Hiszen nem volt elég a
férfinak, akibe élete minden rezdülésével szerelmes volt, hiszen Diego Rivera
végül Frida saját testvérével is megcsalja. Hiszen neki magának is az érintés
volt a legfőbb szeretetnyelve - s valójában neki sem volt elég ez az egyetlen
férfi. Frida egyik varázslata, hogy nemcsak azokban az időszakokban akarta a
teljes életet, amikor jobban volt, amikor társaságba járhatott, férfiak és nők
sorát az ujja köré csavarva. És ebbe a tragikusan őszinte látásmódba humor is
fért - csak meg kell nézni a csendéleteit, hogyan lesz romlékony gyümölccsé
rajtuk bármilyen szeretete vagy hite, anélkül, hogy hozzájuk férhetne a
tragédia... Szelíd és harsány gúny, fintor, önirónia... Mint a képen, ahol
kőarcú Mexikó-anyácska, az a másféle tradíció szoptatja anatómiailag feltárt
tejmirigyein át a felnőtt Fridát. Mint ahogy az általa oly szívesen viselt tradicionális
viselet is egyszerre volt a kötődés felvállalása és a "rendellenes"
testet jótékonyan eltakaró paraván...
Nem csodálom, hogy kötetnyi
szakirodalma van a Henry Ford Kórház vagy
A repülő ágy című képének - ez a vászon is megnő, az eredeti méretén túl
nő, ha elég sokáig nézed. Nem festek
álmokat, sem rémálmokat, a saját valóságomat festem - mondta egy
alkalommal... Elnézem ezeket a képeket és nem csodálkozom, hogy Párizs
művészvilága így értette félre őket, hogy Fridát oda sorolták, ahova - holott a
szürrealitás nála soha nem cél, csak egy önmagában abszurd élet megragadásának,
realista ábrázolásának kézenfekvő módja. Azt látod a képein, ami a fejében jár.
Ahogy Diego legfájóbb hűtlenségeinek lesz képi összemarkolásává a Csak néhány szúrás volt... Festészeti
nyelvek keverednek itt meglehetősen gátlástalanul, korban élő mexikói
hagyomány, csipet marxista aktivizmus, a katolikus táblaképekre jellemző
szalagdíszes cím, míg a kép kompozíciója valójában európai klasszicista
nyomdokon jár. A széttartó befolyásokat leginkább Frida önbizalommal telített
dilettantizmusa markolja össze - nem sértem meg vele, a pálya végéig nem volt
elégedett a szakmai előrehaladtával ő maga se.
A kiállításon alig több mint
harminc kép szerepel - de bőséges, okosan összeállított kísérő anyag
társaságában. A filmvetítések, feliratok egy mesterségesen szűkített, színes
térben pontozzák ellen a képeket. Valóban érdemes odaülni Frida naplójának
kollázsa elé, a vászon elé, ahol ebből a naplóból a vetítés mellé részletek
hangzanak el... Timi látta évekkel ezelőtt Bécsben az ottani kiállítást - ahol
a világhírű képekből egy sokkal bővebb válogatást tártak a nagyközönség elé, de
állítja, a Magyar Nemzeti Galéria kiállítása egészét tekintve méltó ahhoz az egykori
élményhez. Sőt, valahol közelebb került ez a szenvedéseit és örömeit
maradéktalanul megélő nő ebben a térben hozzá - mintha tényleg nála jártunk
volna vendégségben. November elejéig még látható. Ne hagyjátok ki.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése