Búzás Huba 1935-ben született Medgyesegyházán (a Viharsarokban) szegény sorsú szülők gyermekeként. Keszthelyen érettségizett. A Pécsi Tudományegyetem Jogi Karán szerzett diplomát. Ezt követően irodalmi folyóiratokban (Jelenkor, Életünk, rádió) verseket közölt. 1972-ben költőként elnémult. Huszonhárom évi hallgatás után 1995-től kezd újra publikálni. Verseit azóta számos folyóirat (Mozgó Világ, Árgus, Lyukasóra, VárUcca Műhely, Tempevölgy, Új Balaton, Somogy, Pannon Tükör, Magyar Jövő, Hévíz, Új Forrás, Napút, Agria, Kelet felől, Közös Út, stb.), valamint több antológia (Arcok és Énekek; Vérrel virágzó 1956; „Oh, Füred, drága Helikon, stb.) közölte és közli. Immár két évtized óta irodalmi életünk jelenvalója. Esztétikai nézeteit a költő „Egy forma fejlődéstörténete” című esszéjében foglalta össze (naputonline.hu).
Nagyon szeretek a teljes ismeretlenség és fogalomtalanság olykor igen felzaklató helyzetében magamra engedni művet – hogy minden előzetes várakozás lehetőségétől elzárva maga a szöveg hasson. Főleg mások értelmező meglátásait, vezérfonalait kerülöm, ha tehetem – mert alapjában meghatározhatja a helyet, ahonnan a műre tekintek. Nem egyszer tapasztaltam, hogy (akár minden kifinomult, helyesnek bizonyuló észrevétel ellenére) ez az értelmezői pozíció ritkán egyezik a hellyel, ahol a szöveg a maga természetes módján engem, mint olvasót beenged, jobb esetben behúz, még jobb esetben magába ránt. Bizonyos mértékig magam ellen beszélek – hiszen most és itt épp értelmezni készülök Búzás Huba Égi kupolánk című lírai eposzát; s e bevezetőben látszólag épp lebeszélném az olvasóm a tovább-olvasásról. Látszólag – hiszen csak arra kérném: előbb a művet engedje hatni. Előbb építse fel a saját kalandtúráját a műben, s csak utána engedje, hogy bármilyen értelmezés további, gondolatban végigjárható ösvények lehetőségét tárja fel. Ma határozott kényszer alatt állunk, hogy ebben a megjelenés-tengerben, annyi csilló hullám közül az olvasói partra érkezéskor, a kiadás gesztusában habosra verjük a tárgyalt mű hullámtaraját, csábítóra és figyelemfelkeltőre – hisz másképp talán nem is esik rá figyelem. Holott fontosabb, a homokban az adott hullám milyen mintázatot hagy, hoz-e, sodor-e kagylót, miegyebet magával a partra – s ezt leginkább akkor tudom megmutatni, ha megmutatom a magam olvasatát.
Nehéz dolgom volt e téren Búzás Huba művével – hiszen maga a szerző, s jeles pályatársak, költők és kritikusok is elöl jártak az értelmezéseikkel, a mű beharangozásakor, s a megjelent mű utószavában. Valójában nem is egy régi fogalmak szerinti eposz, elbeszélő költemény, és nem a régi értelemben vett eredetmítosz a mű, hanem önálló alfaja a kultúrhérosz történetének: ún. lírai eposz. Tartalmában képzettársítás-líra, a szubjektum személyes megnyilvánulásaival telített gondolat-áramlatok, a tudat legbelsőbb szférájában lezajló indulati élet egzaltált, rapszodikus lüktetésének elbeszélése. Mint például Saint-John Perse Bóják című alkotása. A mű elemzői szerint a történet főhőse a szerző saját tudata, benne az emberiség: én, te, ő, mi, ti, ők. Cselekménye pedig a ma emberére jellemző autós társaság utazása alkonyattól az éjszakában – talán Bosznia-Hercegovina hegyei között, vagy bárhol. Bontja ki a maga módján a szerző a mondhatót, az alapszituációt, helyezi el művét műfajban, minden apró részletre ügyelve. Magát az utószót, ahol ez a kifinomult, végletekig pontosított olvasói eligazítás található, a szerző egyfajta pezsgőspalacknak tekinti, vízre bocsátott (az olvasói figyelem óceánjára engedett) művét megkeresztelő pezsgőspalacknak… Óceánjárókat szokás vízre bocsátani akként, hogy első útjuk előtt pezsgőspalackot hajítanak a hajótesthez. A palack üvegszilánkjai szerte röpködnek, szóródnak, szétfröccsennek, a hajómonstrum pedig kecsesen siklik a vízre.
A folytatásért kattintsatok:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése