Stoner története után
hosszú időnek kellett eltelnie, mire kézbe mertem venni Augustus életregényét – részben mert John Williams magányódája (túl)
mély húrokat pendített és nem szívesen adtam át magam neki újra; részben mert az
ókori Róma történelme sosem állt közel hozzám, egy sokadik életrajz a császárok
császáráról a legkevésbé sem érdekel, azt pedig elképzelni sem tudtam, hogy
képes lesz oly közel hozni az embert a császárgúnyában, amilyen közel a
jelentéktelenségébe fulladó kisembert hozta. Hogy sikerült, az több mint
szépírói bravúr. John Williams mély emberismerete jóval fontosabb tényező, mint
zseniális szövegalkotása.
Van-e amit nem mondtak még el Ceasar
Octaviusról, aki nagybátyja halála után, tizenkilenc évesen találta magát a
hatalom középpontjában, hogy tapasztalatlan ifjoncként, csupán néhány
barátjában (vagy még bennük sem) bízva véget vessen a pártoskodástól szabdalt
Róma hanyatlásának, legyőzze a keleti világ legnagyobb uralkodónőjét és
megszilárdítson egy addig jószerivel példátlan hatalmat? Regények és történelmi
értekezések ezrei szóltak életéről és tetteiről az elmúlt kétezer év során. De
vajon akad-e egy is, amely az igazságot rejti? Megismerhetjük-e Octaviust, az
embert az Augustusról, a császárról szóló művekből? Felrajzolják-e a krónikák a
magányt, a bizonytalanságot, az elhivatottság és érdektelenség közti
hezitálást? Kőbe vésik-e a cselekedetek az apa kudarcát, aki egyetlen lánya
boldogsága elé helyezte a kötelességét? Szólnak-e a történelemkönyvek az
emberről, aki számos árulás leleplezése után már csak abban bízik: a neki
legkedvesebb árulója tán maga sem tudja, mibe keveredett.
Williams levelekből, naplótöredékekből,
katonai feljegyzésekből, versekből, visszaemlékezésekből összeálló képe a
császárról a hozzá közel állók emlékeiből ragasztott tabló. E három felvonásra
komponált műben előbb végig követhetjük a fiatal Ovtavius útját a hatalomig, a
Julius Ceasar meggyilkolásától Antonius és Kleopátra legyőzéséig tartó
időszakot, az éveket, amikor lerakták a legenda alapjait. A második részben,
melyet az „egyik lánya”, Júlia naplótöredékei donimálnak, megismerjük a hatalom
magányában vergődő császárt. Azt az Augustust, akinek képét kőbe vésheti az
utókor: aki mindent feláldozott „másik lánya”, Róma érdekében – a hideg fejű
manipulátort, aki barátai, lánya, felesége, nővére és saját boldogságát is
könnyű kézzel vetette oda, hogy műve fennmaradjon.
Persze egyik kép sem teljes. A harmadik
részben az addig némaságba burkolózó császár a halál küszöbén visszatekint és
kimondja: minden mű, amit róla, életéről, uralkodásáról írtak, hazudik. Ha van
is bennük ténybeli igazság, egyik sem tartalmazza a teljes igazságot az
emberről a mű mögött. Williams szolid csavarral állít tükröt saját maga, az
olvasó és a történetírás elé: valójában minden ember megismerhetetlen. Próbálkozhatunk
az irodalom vagy a tudomány eszközeivel mindent kisajtolni a múltból, de hogy
ki volt és kivé lett Octavius, sosem tudjuk meg. De vajon számít-e? Az utószó
végső fricskája szerint: nem. A birodalom, melynek alapjait lerakta, túlélte az
utána következő császárok kegyetlenségét, alkalmatlanságát, őrületét. A mából
visszatekintve persze álom csupán az utókoráé is, mégis: egy olyan reményteli
álom, amelyre a jelen kiábrándultságából csak irigykedve tekinthetünk vissza.
„Róma nem örök – nem számít. Róma el fog
bukni – nem számít. A barbár diadalmaskodik – nem számít. Rómának volt egy
pillanata, és az nem tűnik el nyomtalanul. A barbár az általa meghódított
Rómává válik. A nyelv finomítani fog durva beszédén. Annak látománya, amit
elpusztít, tovább csörgedezik az ereiben. És az időhöz mérve, amely végtelen,
mint ez a sós tenger, amelyen oly törékenyen lebegek, semmi az ár, a semminél
is kevesebb.”
Kiadó: Park
Fordító: Gy. Horváth László
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése