Harry Potter és a Titkok Kamrája – Jim Kay illusztrációival

Egy éve már körbelelkendeztem a Jim Kay illusztrálta Harry Potter és a bölcsek kövét ezeken az oldalakon – visszanyert rajongásról, felélesztett gyermeki énről, sikeresen újraértelmezett képekről mesélve. Minden előzetes fanyalgásom ellenére seperc alatt levett a lábamról és alig vártam, hogy kézbe kaparinthassam a második részt. Percre sem volt kérdéses, hogy ott landol ő is a karácsonyfák alatt és hogy az ünnepi időszakban egyik társa lesz reggeli kávézgatásaimnak.

Azért ez az illusztrált verzió mindig lutri és azt hiszem az is marad a hetedik kötetig (ha kitart addig, ugyebár…) – hiába nyűgözött le már egyszer a rajzoló, sosem lehet tudni, meddig sikerül hasonlóan friss, egyedi, a filmektől és a korábbi illusztrációktól markánsan különböző képekkel elénk állnia. Szerencsére egyelőre (majdnem) maradéktalan az élmény! Amit az előző kötet kapcsán felróttam, még most is él: sajnos az emberábrázolásai nem annyira tetszenek (legalábbis a festményszerűek, mert a Hermione rajz például remek!) és nagyon sajnálom, hogy a Titkok Kamrájában az eddig megszokottaktól eltérően nem ábrázolta Tom Denemet (vajon ez koncepció lesz, hogy a gonosz ábrázolása nélkül teremt sötét hangulatot?).

Ugyanakkor számos rajz kedvenccé vált és gondolatban odateszem az Abszol út, a Roxfort Expressz meg a Teszlek süveg mellé – legelsősorban az Odú, ami végre-végre-végre megkapja az őt megillető jelentőséget és tényleg olyan szedett-vedettnek néz ki, ahogy Rowling megírta. De imádnivaló Fawkes ábrázolása (főleg azzal a kis fricskával, hogy először retro karácsonyfadísz formájában látjuk), az Üvegház és a mandragórák remekül sikerültek, Hisztis Mytrle végre tényleg siralmas és a repülő kocsi is elég szellemes. Ami külön tetszett, hogy mintha az előző kötetnél többször élt volna az illusztrátor a háttérillusztrációkkal, több a színes-rajzos háttér, a szétszórt tintapaca, a szövegbe bepofátlankodó pók, csiga, kertitörpe, tündérmanó és még ki tudja, miféle szerzet... A sötét alapra nyomott oldalak pedig elég hatásosan emelik a hangulatot egy más dimenzióba mint amit megszokhattunk, a Fejvesztett Futam például sosem volt még ilyen borzongató, de a Titkok Kamrájának is jót tesz (Tom Denem ide vagy oda) a sötét „alapozás”.

 

S hogy milyen volt az újraolvasás (ami végül csak váratott magára egy évet)? Érdekes. A varázslat működik, ismét csak beszippantott és gyorsan végigszaladtam rajta, a Roxfortot továbbra is imádom, de meglepett, hogy ez a rész még valójában mennyire gyermeteg. Talán a filmek, talán a később sötétedő világ az oka, de valahogy ez már úgy élt bennem, hogy eggyel komolyabb dolgok történnek, mint az elsőben és hát nem :) Az meg pláne vicces, hogy a filmbeli akciódús jelenetekhez képest Rowlingnál az egész pókcsatás kirándulás a Tiltott Rengetegbe elfér két oldalon, és a naaagy csata a baziliszkusszal is hipphopp véget ér, kb nulla feszültséggel. Szóval gyerekkönyv ez még a javából, de annak legalább cuki. Az pedig így sokadik olvasásra tényleg elég bosszantó, hogy a hatodik-hetedik rész megjelenése idején annyira rejtélyesnek tűnő nagy titok ott van világosan leírva az orrunk előtt már itt. Ügyesen megvezette a fél világot Rowling, az biztos!

Megint csak azzal zárnám, hogy az újraolvasás folytatódik… Hogy lesz-e érkezésem év közben rá, azt nem tudom, előre megfogadni meg nem akarok semmit. Az az egy biztos, hogy ha lesz illusztrált harmadik rész, az is landol majd a polcon a többi mellett!