Ifjúság - film

Teljes tisztelettel Fellini és Thomas Mann iránt, életműveik iránt, amiken alig csorbított az idő, de Sorrentino Ifjúsága kapcsán nem kezdem itt sem a 8 és fél, sem a Varázshegy világát, avagy belső viszonyrendszereit emlegetni. Értem, miért így választ keretet a rendező, mit idéz meg és fel – de erre a rétegre e filmhez valójában nincs szükségem. Érzékenységet csiszolna a megidézés finom játékaival, a ráutalás hangolódni segítene, de ezt a funkciót remekül ellátják a svájci szanatórium belső életét komótos ritmusban feltáró képek, a mód, ahogy a szemünk láttára kibontakozik a történet, ahogy feltárulnak a szereplők, lassú fel- és leépüléseik, a játékok, amiket játszanak egymással és magukkal. Ki lehet jelenteni, hogy Paolo Sorrentino a szerepét teljes odaadással vállaló Fellini-epigon, A nagy szépségben való Édes életre kacsintás után most sem cselekedett többet, csak megidézett – bármit ki lehet jelenteni, hiszen az attitűd, ahogy a világot a legklasszikusabb és a friss kortárs olasz látja-láttatja gyökereiben rokon: a nézőpontjuk számos elemében szinte azonos. De én inkább hagyom magam vinni a képekkel, úszni a történetben – azzal a lassú tempóval, amit egy ilyen szanatórium meghagy avagy megkövetel a benne pihenőnek, s hagyom, hogy ez a szemléletmód megajándékozzon. Egy történettel, amelynek minden mintától független önértéke van – tényleg az öregségről szól, de abban a teljes értelemben, amikor olykor már érettségnek tűnik.

Fred Ballinger (Michael Caine), a visszavonult zeneszerző-karmester kellően kiegyensúlyozott napokat éldegél egy hegyvidéki szanatóriumban, ráérős kedélyességgel figyelve a szálló többi lakóját. A latin-amerikait (név nélkül, de Maradonát), amint önmaga elhízott paródiájaként létezik, Miss Universe el és feltűnő szexistennő-alakját (amely persze csillogó értelmet és nem kevés empátiát rejt). Olykor magvas szóváltásba keveredik Jimmy Three-vel, a fiatal színésszel (Paul Dano), aki egy meglehetősen kényes szerepre készül. Figyeli, követi (olykor tehetetlenül tűri) lánya, Lena (Rachel Weisz) vergődését szerelmi és egyéb bonyodalmakban. Figyeli és követi, hogy még mindig igen aktív barátja, Mick Boyle, a filmrendező (Harvey Keitel) mit szenved új filmjének forgatókönyvével, mit szenved a pályán, amit képtelen odahagyni – miközben osztozik vele az öregedő férfiak (prosztata-) gondjaiban. Az idős zeneszerző élete stagnálni látszik, de ettől a legkevésbé sem zavartatja magát. Azaz jól ellenne ebben az amekkora-akkora kiteljesültségben – ha nem zaklatná a világ. Ha nem kérné fel a brit királynő, hogy Fülöp születésnapján állítsa pódiumra (a lehető legreprezentatívabb keretben) egykori legsikeresebb darabját, az Egyszerű énekeket.

Mindez lassú és gyönyörű képeken. Ahogy az öreg karmester zeneművet vezényel az alpesi rét neszeiből. Ahogy a forgatókönyv-írók köre forralja az öreg rendező ötleteit. Ahogy sétálnak, esznek, teáznak, semmit tesznek vagy mindent akarnak; ahogy a két barát ezen a végtelenített szokásos közös nyaraláson osztozik. Már itt gyanút foghatnék, az iróniától, amely nem egy jelenetben alácsurog a lassú, gyönyörű képeknek. Amely minden fontosabb szereplőt legalább egyszer altesten markol ebben a filmben. Gyanút foghatnék, de nem baj, ha nem teszem. A film kibontja az összes titkát, ha megengeded, hogy kézen fogjon, ahogy a képességein tépelődő vén rendező a hotel rosszlányát – ha megengeded, hogy vezessen, ahogy a fogszabályzós masszőrlány  a vén zeneszerzőt az ellazulásba.

Mert minden fordítva van. Aki nem akar megszólalni, mert a halott felesége nélkül képtelenségnek érzi, annak szólnia kell – mert ha nem hiszi is, van még mondanivalója. Aki folyamatosan beszélni szeretne, annak viszont a legfontosabb alkotótárs mondja el, megalázóan őszintén: évek óta ismétli magát, az új mondatai mögött már nincs új vízió. Egy sors véget ér, mert képtelen elviselni a vége tudatát. Egy sors ráébred: eleget pihent, és van még tennivalója. A két beteg öreg közül az egyik empátiából hazudott a másiknak – hiszen valójában semmi baja a prosztatájának. És bár nem találja a felesége sírját, az időben megnőtt, megváltozó temetőben, végül be tud fejezni egy beszélgetést, amit addig nem: annak a halottnak elmondva a szavakat, akit megilletnek. Hiszen egészséges – hiszen a friss gyász levette róla a másikat, a látszólag levethetetlent. S aki így egész, az immár nem fél (pódiumra állni sem) – s ami az ajtókon túl várja, az valóban az ifjúság. Amíg nincs vége, amíg kíváncsiak rád, addig az ifjúság. Amíg a tested minden porcikáját odaadóan ismerő csitri kíváncsi rád, addig az ifjúság.

Egy halott öreg nőt idézzetek fel a félig nyitott ablakban. Aztán ugyanabban az ablakban azt a táncoló fiatalt. Ez a film a befejezésével, a koncert képeivel, a karmester félmosolyával valójában nem az öregséget (nyűgeit, beletörődését, méltóságát avagy annak teljes hiányát) meséli, hanem a címben ígért ifjúság diadalát. Az érettség ennyi: készen állsz. És akkor valójában jöhet bármi. Hiszen akkor valójában még bármi jöhet. Ez a film valójában nem megidézője a 8 és félnek, hanem gyönyörű, teljes komplementere.