Murakami Haruki: Sötétedés után

Egy éjszaka Tokióban is lehetne a címe az egyesek által örök Nobel-esélyesként, mások által tömény giccsként, megint mások által az értelmiség Coelho-jaként emlegetett Murakami Haruki legújabb regényének. Jó egy éve, a két utolsó novellaválogatás után azt írtam, jó lenne ismét egy nagyregényt olvasni a japán szerzőtől – most itt a Sötétedés után, ami ugyan nem olyan vaskos, mint a Kafka vagy az 1Q84, és nem is olyan mélyértelmű, mint a Szputnyik vagy A színtelenTazaki Cukuru, de legalább regény. Kicsit titokzatos, kicsit misztikus, kicsit ironikus – könnyen az lehet az érzésünk egyébként, hogy egy nagyobb szabású történet előfutára.

Egy éjszaka. Amikor bármi megtörténhet. Vékonyodó határok, elmosódó körvonalak, a tükrök mögött önálló életre kelő tükörképek, a virtuális világ, mely magába húz és nem ereszt. Névtelenségbe burkolózó szexhotelek, egy kávé mellett végigvirrasztott éjjelek, kisiklott életek, klasszikus filmek és jazz. Nagyon Murakami. És közben nagyon nem, hisz valami új, valami nagyon más az elbeszélésmód. Mintha egy össze-vissza pásztázó kamerán át néznénk a félhomályban mozgó alakokat. Minden kissé elmosódott.

Például hogy milyen értelmet is kéne (ha kéne…) keresnünk a Csipkerózsika-álmát alvó Eri történetében, aki egyszer csak átkerül a szobáját uraló tévé másik oldalára. Miért alszik a lány? Menekülés a valóságból? Az álomvilágban élés groteszk szimbóluma? A modern, nagyvárosi elidegenedés kritikája? És miért kerül át a virtualitásba, ahol szintúgy nem ébred fel? Murakami nem ad a szánkba kész válaszokat; Eri maga a rejtély, a lány, akinek mindene megvan, mégsem tud megbirkózni az ébrenléttel, ezért belealszik egy másik világba. Szép. Szomorú. Misztikus. Megmagyarázhatatlan. Mégis, valahol mindannyian érezzük, mit akar nekünk mondani.

Ahogy a húg, Mari története is. Egy végigbolyongott éjjel. Groteszk figurák egymásutánja. A lány, aki nem mer elaludni, mert fél hogy benne ragad egy álomban (de kinek az álmában?) miként a nővére, ezért végigvirrasztja az éjjelt. Csak egy kávé és egy könyv, néha egy szendvics, egy bár, ahol senki nem kérdez semmit. De az éj sötét és csalfa: mellé sodor egy levakarhatatlan zenészt, egy szexhotel-igazgatót, egy kínai prostit, akit összevert egy frusztrált programozó, pár kínai gengsztert, akik előszeretettel nyiszálnak füleket és egy öreg kocsmárost, aki csak bakelitlemezt hajlandó hallgatni.

„Éjjel az éjszaka ideje érvényes. […] Fölösleges ellenkezni vele.”

Nem ez az első Murakami-mű, melynek olvastán többet tapogatózunk a sötétben, mint sem. A történet egy oldalra elférne, a szereplők papírvékonyak, a párbeszédek banálisak. De mindez lényegtelen. Ami lényeges, az a hangulat, a megfoghatatlan határ, ami elválasztja a nappalt az éjszakától, az ébrenlétet az alvástól, a tudatot az önfeledéstől. Amikor úgy érezzük, minden és mindennek az ellenkezője is lehetséges, amikor a valóság szövete épp egy pillanatra fellibben és mögötte megláthatjuk az álmainkat, be nem vallott vágyainkat, ki nem mondott félelmeinket. Amikor azt érezzük, minden banális mondat mögött ott rejtőzhet a valódi mágia, nem csak az ígérete… Messze nem tökéletes és még csak nem is tartozik a jobb Murakami-regények közé, de az alkonyi sötétben, amikor az éjszaka még mintha nem döntötte volna el, valóban leszáll-e közénk, gyakran eszembe jut. De azért várom a következő nagyregényt. Hátha az valódi mágia lesz, nem csak az ígérete…

Kiadó: Geopen

Fordító: Nagy Anita