Valójában én kicsit merevebben
képzelem úgymond az esszét. Saját (sajátos) műfajnak, amely nem különböző célú
és funkciójú szövegek egyfajta gyűjtőneve (mondjuk így: olyan kifejezés, amely
mindenféle bűnt lefed…). Mindazonáltal nagyon jól szórakoztam ezeken a kazalba
söpört (valójában inkább szálanként akkurátusan egymás mellé fektetett)
szalmaláng-szövegeken. Egy kiállítás megnyitója, egy beszéd azonos
érdeklődésűek nyája előtt, még a különböző kötetek elő- és utószói is erősen az
adott alkalomhoz és/vagy lehetőséghez kötött, erősen pillanat-specifikus dolgok
általában. Ha nagyon jól szórakoztam rajtuk, felmerülhet a gyanú, hogy az egyik
kedvenc mítoszálmodóm immár nem vagyok képes a súlya szerint megítélni.
Ítélhettek úgy, hogy én is besodródtam (maradék nélkül most már) a kritikát
feledő rajongó-nyájba, Neil Gaiman híveként innentől kezdve a lelkendezésem
súlytalan lesz és tétje-nincs – hogy mintegy engem is kielégít, hogy meglett az
évi rendes betevő Gaimanom.
Lehet persze, hogy azért élveztem
annyira a Kilátást az erkélyről, mert akkurátus szemmel
kerestem magam és az elméleteim igazolását Neil szövegeiben magáról Neil
Gaimanról – azaz a saját, az íróhoz kötődő agymenéseim alátámasztását vártam és
kaptam magától az írótól. Nos, való igaz – hiszen elég sokat ógtam-mógtam az ő
mítosz-felfogása, írói alap-attitűdjei kapcsán, hosszan elmélkedtem a
meséléshez való sajátos viszonyáról a könyvei és a képregényei kapcsán. Talán
egyszerűen azért, mert úgy vélem én is: a meghallgatott mesének (legyen
bármilyen átlátszó egy másik nézetből) ereje van, mert a mítoszi nézet egyre
teljesebben meghatározza immár a hétköznapjaink is (soha ennyire azóta, hogy
tudományos alapokon szőnyeg alá - a tudatalattiba - söpörték); a mítosz nem
pusztán egy egykor megtörtént esemény távlatok torzította visszhangja, de alapja
számos, világkorszakokon át élő világnézetnek – és az ott felismert
törvényszerűségek a ráció világának árnyékában máig ugyanúgy hatnak. Senkinél
nem láthattam annyira koncentráltan ezt a felismerést, mint az Amerikai istenek, vagy a Sandman lapjain. Gaiman legügyetlenebb
meséiben is ott lakik ez a fajta hitel. (Például ezt is tőle, meg Robert Gravestől
tanultam: a mítoszok kapcsán az emberiség gyerekkoráról beszélni - és a mesét
ugyane gesztus martalékaként a gyerekszobába száműzni - csak egy a fejlődés
néven ismert mítosz jellemző tévedései közül: az őseink szemernyit sem voltak
gyermetegebbek, mint mi, akik az anyag szent nevében mérhető-mért
világegyetemnek táncolunk épp hiedelemrendszert.)
Lehet, hogy azért élveztem ezeket
a szövegeket, mert szerintem is élnek köztünk olyan emberbőrbe bújt tündéri
manók, mint Tori Amos, vagy Lou Reed (bár én személyesen nem érte, hanem utolsó
éveinek társáért: Laurie Andersonért rajongok…). Vagy mert Terry Pratchett is egy ilyen tündéri,
ironikus manó volt, amíg élt; mert teljesen más végletében az írószerepnek
Douglas Adams is – és jó látni, ahogy kedvenc bőrkabátos író-popsztárom oda van
értük. Ahogy az én rajongásom tárgyáért: Tolkienért rajong, okosan látva,
pontosan miért. Egyszerűen jó volt ezekről az emberekről Gaiman tollából
olvasni, akkor is, ha jól látszó elfogultságokkal találkozom az olvasás közben
– hiszen láthatom azt is: mennyire tisztában van Neil a saját elfogultságaival.
És azt is: mennyire bátran nem szégyelli őket. Mint amit a felesége, AmandaPalmer iránt érez, mutat és vállal fel – a világ legtermészetesebb módján.
Lehet, tényleg elég volt látnom,
hogy a kedvenc mítoszgazdám mennyire rendben van. Mennyire rendben magával,
soha kétely, dilemmák nélkül, soha bizonytalanság és önértékelési zavarok
nélkül – de még mindig kivétel nélkül a jó kérdéseket feltéve. Még mindig abban
a bátorságban, amitől megszerettem: ami nem foglalkozik vele, ha hülyének
nézik, és akkor sem foglalkozik vele, ha egyáltalán nem biztos az igazában. De
higgyétek el: mindezzel együtt (mindezeken felül) a leggyakrabban pontosakat és
jókat mond. Olyasmit, ami akkor is érdekes, ha nem értesz vele egyet – mert
közérthető volta ellenére is annyi réteget hordoz, hogy érdemes vitatkozni
vele. Néhány dologban nem értünk egyet – és ebben a néhány dologban senki nem
csiszolt annyit az egyet nem értésemen, mint ő. Ha egyszer alkalmam lesz,
lehet, hogy leginkább ezt szeretném majd neki megköszönni!
Kiadó: Agave
Fordították: Ballai Mária, Galamb Zoltán, Gálla Nóra, Juhász Viktor, Orosz Anna, Pék Zoltán, Török Krisztina
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése