Úgy nézek ki, mint akit könnyű sokkolni?

Ismét eltelt egy hónap, ismét TÉMÁZÁS, és mivel a legutóbbiból kimaradtam (már fogalmam sincs miért, valószínűleg lustaság…), most több oldalról is éreztem némi nyomást, hogy írjak már. Nem mintha tudnám, mit. Valahogy minden hónapban ugyanúgy indulnak ezek a kis körbeposztolások: megszavazunk egy tök jónak tűnő témát, mindenki lelkes, repkednek az ötletek, aztán kitűzünk egy határidőt biztonságos távolságra, hogy mindenkinek jusson elég ideje megírni, és mire odáig jutunk, hogy itt az idő, a legtöbbünknek már nincs kedve-ötlete-idegzete hozzá. Aztán mégis tök jó kis cikkek születnek. Ki érti ezt? Szóval most itt ülök, és halvány fogalmam nincs, mi az ördögöt fogok írni a sokkoló könyvekről. Mert hát én nem is olvasok olyanokat…

E havi témánk tehát nem más, mint a sokkoló, ledöbbentő, „ilyen nincs” könyvek.

Amiket én nem olvasok. Meg úgy egyébként is, én már mindent láttam, mindent olvastam, engem nem lehet sokkolni, mi ez a marhaság már... Ha komolyan vennék bármilyen megfáradt kritikus-imázst (ahogy [khmmm] nem egy bloggerkolléga teszi) hangosan röhögnék még a gondolatán is annak, hogy sokat tapasztalt lelkemet bárminemű könyv sokkolhatja. Ugyan már… Még jó, hogy nem veszek komolyan semmi hasonló imázst (vagy ha mégis, lőjetek le légyszi) és vállalom, hogy bár klasszikus értelemben vett sokkoló (sokkolásra kihegyezett) könyveket nem olvasok, azért biza engem is meg lehet lepni, sőt, ki lehet billenteni az egyensúlyomból.

Például azzal, ha valami sokkolóan szar… Irtó szemét dolog ezzel kezdeni, de úgysem tudom kihagyni, úgyhogy essünk is túl rajta gyorsan. Lehet, hogy naiv vagyok, lehet, hogy „magasak az igényeim”, lehet, hogy egy sznob gyökér vagyok (mindet hallottam már…) de engem valóban, igazán, még mindig sokkolni tud, hogy milyen ócska szemeteket adnak ki szakmányban „könyv” gúnynévvel ellátva, az meg pláne, hogy vannak emberek (tömegével) akik ezekre a szemetekre buknak, mint kacsa a nokedlire. Felháborít, kiakaszt, újra meg újra megdöbbent – pedig nem vagyok teljesen edzetlen e téren, hisz (még mielőtt intenzív blogolásba fogtam) évekig dolgoztam könyvkereskedelemben. De úgy tűnik, van, amihez egyszerűen nem tudok hozzáedződni – vagy tényleg újra meg újra alulmúlja magát a könyvkiadás, és tényleg egyre gagyibb könyveket adnak ki??? Őszintén nem tudom, mindenesetre igyekszem megkérgesíteni szívemet, és leszarni (csak hogy stílszerek legyünk) a polcokat ellepő szemetet, hogy minél nagyobb teret engedjek a jó értelemben vett sokkolásnak.

Mert bizony nem feltétlenül negatív érzés, ha valaki „sokkot kap”. Lehet az jó is. Nagyon-nagyon jó. Például amikor egy könyv úgy igazán szíven talál, amikor azt érzed, rólad szól, hozzád szól, a te apró-cseprő mindennapjaidról, vagy épp sorsfordító tapasztalataidról mond el valami igazat, szépet, fontosat. Amadea falhozvágós könyvnek nevezi az ilyet (mint kiderült, Szeee-től ered a kifejezés) – találóan. Azt hiszem, számomra az irodalom lényegét testesítik meg ezek a könyvek, és nagyon-nagyon szomorú lennék, ha már nem lennének hatással rám. Mert igenis, néha kell, hogy falhoz vágjon, kell, hogy fájjon, kell, hogy belém marjon, hogy szembesítsen önmagammal, hogy felszakítson sebeket, az is, hogy sót hintsen beléjük és még ki is röhögjön utána. Semmi nem szabadít fel annyira, mint egy ilyen, igazi sokk, és semmi nem tanít nekünk annyit saját magunkról. Persze ehhez nagyfokú nyitottság kell és egy kis mazochizmus, azt hiszem. És nem árt, ha olvasás előtt az ember megszabadul az önáltatásaitól – például hogy ő „már mindent tud”. Senki nem tud mindent, higgyétek el. Azt hiszem egyébként, valahol nagyon sajnálom azokat, akik nem engedik be ezeket a sokkoló élményeket – azzal együtt, hogy értem, miért. Értem a fiatalos önteltséget éppúgy, mint a távolságtartással való védekezést – átestem mindkettőn. És örülök, hogy átestem, ahelyett, hogy beleragadtam volna, mert akkor kimaradtak volna az életemből olyan élmények, mint a Javítások cseppet sem szolid arculköpése (örök hála és köszönet, kedves Jonathan, de azért néha tarkón csapnálak egy péklapáttal), az Édes életünk arcomba csapódó stoptáblája vagy a Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? akkor épp életmentő (hmmm… szinte látom magam előtt, ahogy sznobizmusukba belefáradt rinocéroszbőrű irodalmár olvasóim most vágnak hátraarcot) szívfacsarása.

Persze eme két (nem annyira hagyományos) véglet között van vagy ezer (hagyományosabb) árnyalat. Ott vannak a kimondottan sokkolásra kihegyezett thrillerek/horrorok, melyek közül akár hiszitek, akár nem, szerintem egyet sem olvastam (nem néztem vissza tíz évre visszamenőleg az olvasmánylistám, szóval lehet hogy mégis, abban az esetben viszont nem hagyott mély nyomot). A leginkább sokkra építő olvasmányom az utóbbi években a Vándorsólyom kisasszony volt, és nem tudom, pontosan mit árul el rólam, hogy majd’ összecsináltam magam félelmemben, amikor kiderül a naaagy fordulat, de azt hiszem, ennek tükrében nem kéne Kinget olvasnom a közeljövőben (sem). De például komolyan sokkolt a Trónok harca is amikor először olvastam – nem feltétlenül az explicit kegyetlenkedéseivel (óh, kiomló belek és patakvér – Anita Blake kalandjai után kimondottan otthonos terep), inkább azzal a természetességgel, ahogy eme kegyetlenségek ábrázolódnak. Annyira belesimulnak a mindennapokba, senki nem izgatja magát miattuk, arcizmuk sem rezdül – reggeli, gyilkosság, ebéd, lökjünk ki egy kölköt az ablakon, vacsi, párbaj utolsó vérig… Ez a fajta rezignáltság sokkol. Nekem a kegyetlenség nem természetes, és nem is igazán szeretném, ha az lenne.

Apropó, Anita Blake! Hát, a hölgyemény (és anyukája) többször is sokkolta szerény személyem. Elsőnek mindjárt azzal, hogy a kalandjaik első néhány fejezete menyire tetszett – nekem ez igazi guilty pleasure volt jó pár éve, előtte nem olvastam sem ilyen lucskos-mocskos vérfantáziákat, sem zombis-halottkeltős thrillereket, sem vámpírregényeket. Gőzöm nem volt az egész műfajról, és az újdonság minden varázsával totál magával ragadott. Nem ismertem magamra :) Aztán eljött az a szomorú pillanat, amikor attól kaptam sikítófrászt, hogy hova fajult ez az egész… Hogy tudta ez a nő így eltoszni az amúgy marha jó urban fantasy sorozatát? Hogy tudott a mérsékelten picsa, ámde tökös, talpraesett főhőséből bránerfüggő pornókirálynőt csinálni? Hogyan? És miért??? Ma már leginkább az sokkol, hogy valaha én ezt a sorozatot szerettem. Hát nem ismerek magamra :)

Valójában azt hiszem, többször sokkolom saját magam azzal, hogy mit olvasok és pláne, hogy épp mi tetszik, mint maga a szóban forgó olvasmány. Na, hogy ez mit árul el rólam, arról végképp fogalmam sincs.  

Többiek, akik hagyják magukat sokkolni (vagy nem):

Szeee
Pupilla
Miamona
Anaria
tigi

Utóvéd:
Katacita
Bill
Bubu Maczkó
Bea
Nikkincs