Marianne Lane (Tilda Swinton)
legendás énekes. Egy női testbe született David Bowie – bár a pillanatban,
amikor megismerjük épp szinte beszédképtelen a hangszálműtétje miatt. A
partnerével: Paullal (Matthias Schoenaerts) Pantelleria bájos szigetének egy villájában
pihennek, amikor a szigetre érkezik Harry (Ralph Fiennes) frissen magáénak
elismert lányával, Penelopéval (Dakota Johnson). Marianne valaha szerette
Harryt, a dalai producerét, a sikerei kovácsát – Harry (az első pillanattól
egyértelmű) még mindig odavan Marianne-ért. Ez a négy ember napozik,
bolondozik, évődik és bosszantja egymást a medence körül, a perzselő mediterrán
nyárban… amíg ki nem forr minden rejtett szándék a viszonyaik álcái alól, amíg
elő nem buggyan a nyár leveséből a valódi arcuk.
Első látásra egyszerűen nem
szerettem Luca Guadagnino filmjét. Nem szerettem Harry harsány, kivagyi és
tolakodó művészségét, az örökös pörgésben a másikra valójában ügyet sem vető
akarnok önzést – egyrészt nem éreztem eléggé árnyaltnak a figurát, könnyebb útnak
éreztem (nem Ralph Fiennes játéka miatt – ő kiváló, mint mindig). Idegesített –
hiszen én éppen nagyra becsülöm a másiknak adott béke ízeit, a Marianne és Paul
kettősét dinamikában tartó jámbor kompromisszumok világát. Erre jöttem rá
(ahogy fokozatosan ráébredtem a film képeire, ahogy a nap legmeglepőbb, oda nem
illő pillanataiban bekúsztak elém) – hogy magát ezt az annyira európai,
kapcsolati dráma-alaphelyzetet nem szeretem. A szituációt, amikor a pont
elégnek tűnőt megpróbálja a még mindig többnek tűnő…
Az alaphelyzetet nem szeretem,
amiben (mert most ilyen világban élünk) mindenki sérült. Két sérült pátyolgatja
egymást a szigeten, a hangképtelen énekesnő, meg a gyógyult alkoholista-suicid…
aztán megérkezik a harmadik sérült, őrült pánikban magától, egy teljesség (neki
az volt…) érzet-emlékébe kapaszkodva, markolászva a semmit, a folyamatos
bennfentes, aki jobban ismeri a szigetet, mint a vendéglátói, aki rögtön otthon
érzi magát, átveszi a parancsnokságot, telipakolja a hűtőt, süt, főz,
vendégeket hív a más házába… A lányával, aki a frissen gründolt apa mellett épp
világot lát és a magány meg az önzés középiskolájába jár. Nem szeretem ezt az
alaphelyzetet, amiben minden művész ennyire sérült – mintha a művészet csak
akkor volna hiteles, ha szakadásig feszülne a hang, ha a test gépi mámorokig
tangózna az öngyilkosság gondolatával, ha a lélegzet telésében és ürülésében
folyvást így rettegne: ó, jaj, egy pillanatig se legyen, még a WC-n se legyen
középszerű… egy ilyen film értelemszerűen valamilyen tragédiába fut ki (hacsak
nem akkora erejű belső vízió, mint például a Nem félünk a farkastól…).
Pedig lényeges tükör Luca
Guadagninoé – Jean Emmanuel Conil regényének újabb adaptációja; a regényből
készült korábbi filmhez, Jacques Deray A
medencéjéhez képest jól eltalált hangsúlyeltolódásokkal. A medencében annak idején Alain Delon,
Romy Schneider és Maurice Ronet lubickolt emlékezeteset – szintén súlyos gárda…
de nem alkották ilyen pontosan meg az egymás iránt érzett felelősségbe
csomagolt közöny filmjét. A tudomásul vett hazugságok filmjét. Guadagninonak
van saját víziója. Mégpedig rólunk, európai emberekről. Sokan vélték
kidolgozatlannak, feleslegesnek a menekültek filmbe emelését, ahogy a sziget
hétköznapjait veszélyeztetik az érkezésükkel, olvastam, ahogy „leügyetlenezték”
ezt a „szálat” – amire csak a tragédia miatt, az „egy menekült is tehette”
banalitása okán volt szükség… Először is nem szál, csak a környezet, a miliő
harmóniafosztó eleme. Másodszor sokkal élesebben láttatja a „művész-attitűd”
tükrét, ahogy láthatóan az összes szereplő teljes közönnyel ügyet se vet rá.
Van egy remek dupla páros jelenetsor – Marianne és Harry vásárolni mennek
(évődéstől az elutasításig), s miközben várják a parasztnál a csemegét, a rádió
a menekültválság nehézségeit ecseteli. Ugyanekkor Penelopé és Paul elindulnak
úgymond úszni a tóhoz, s összefutnak egy csapat frissen partra szállt alakkal,
akik némi toporgás után elsomfordálnak – a párocska számára ez csak egy
megakasztó, buta közjáték, ahogy a saját vágyaik után kullognak… valójában
egymás iránt is ugyanezt a közönyt hurcolva, hiszen csak arra figyelnek, amit a
másiktól akarnak.
Marianne végre nyíltan kidobja
Harryt, Penelopé eközben elvéteti a szüzességét Paullal. Harry némileg részegen
ér haza, s a medencénél dulakodni kezd Paullal – berántja a vízbe, fojtogatná,
de az erősebb, fiatalabb férfi győz. Harry ül a medence fenekén… egy holttest a
medencében, és két nő, aki talán aludt, talán – látta.
De valójában mindegy, ki mit
látott. Itt mindenki csak arra figyel, amit a másiktól magának akar – a
tragédia előtt, alatt és után is. Miközben tudják egymásról, hogy kicsodák.
Tudják egymásról, hogy mi történt az öbölben, mi a medencében, mi történt a
rendőrségen és mi nem – egymás kisszerűségeit zsigerig ismerik. A
nagyszerűmániás belefulladt a kudarcába – némi segédlettel. A klinikai, hideg
kíváncsiság elvesztette a szüzességét. A visszafogottság csalt és megcsalatott,
az elfojtás eztán a másikról való tudás egy rétegét is el fogja fojtani,
elfojtja, hogy a másik csalt, és ölt – a némaság van miért és van miről hallgasson.
Mindez azért, mert mély közönnyel csak arra figyelünk, amit akarunk a másiktól.
S amit nem akarunk, az talán tényleg nem is létezik.
Valójában ez egy egészen kiváló
mozi. És Tilda Swinton csodálatos benne.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése