Rövidre vágva #10 – Filmes vegyes

Decemberben ugye volt sorozatos meg könyves rövidre vágva – ideje hát egy kis filmes vegyesvágottnak is. Pláne, mert filmet azért jóval többet nézek, mint sorozatot (nyilván – valamivel kevesebb idő megy el vele…) és nem ritkán van enyhe hiányérzetem, amiért erről sem számoltam be a blogon, meg arról sem, pedig milyen jó volt. De hát nem vagyunk már lelkes fiatal bloggerek akik naponta x bejegyzésben képesek megörökíteni életük minden apró-cseprő momentumát, idő-idő-idő, meg kedv-kedv-kedv, és egyre gyakrabban fordul elő, hogy ahelyett hogy itt ülnék és püfölném a billentyűket, egyszerűen kucorodnék és bambulnék. De most épp enyhe Oscar-hangoverem van az éjszakai díjátadótól és ilyenkor mindig fokozottan van kedvem filmekről csacsogni. Namost, előrebocsátom: ha valamiről nem lesz szó ebben a posztban, az az idei Oscar-termés. Mostanában jellemzőbb, hogy mindig a megelőző szezon filmjeit látom :) Tendenciát se nagyon keressetek, ez most tényleg vegyes válogatás, többnyire élvezetes és túlnyomórészt könnyed élményekről. Majd biztos lesz olyan válogatás is, amiben komoly és nyomasztó filmművészeti alkotásokat veszek górcső alá – de ez most nem az a poszt…

Star Wars 7 – Az ébredő erő

Kezdjük is egy, a komoly filmművészeti alkotás vádjával aztán végképp nem vádolható, de legalább hatalmas indulatokat és lelkesedést kiváltó hamisítatlan popcornmozival. Szögezzük le, sosem voltam Star Wars rajongó. Az eredeti trilógiát koromból adódóan akkor ismertem meg, amikor már jócskán túlhaladott volt sok szempontból, az első „igazi” Star Wars moziélményt nekem az előzménytrilógia jelentette, azt meg ugye jobb lenne feledni… De hát van nekünk is mániás rajongásunk, szóval értem én, hogy sokaknak meg ez, és úgy várták a karácsonyt bemutatót mint a Messiást. Mi kivártuk hogy kicsit leüljön az őrület és jó hónappal később néztük meg, és bizony be kell valljam, a moziból kijövet egyetlen markáns gondolatom volt: most komolyan, ezért volt ez az egész felhajtás? A nosztalgia egy dolog, épp az előző posztban rugóztam azon hogy engem ezzel meg lehet venni, de azért a nosztalgia és a fantáziátlan szolgalelkű másolás nem ugyanaz. Mondanám, hogy ha ennyire nem tudott semmi újat hozzátenni az új gárda a „régi” SW sztorihoz, akkor mi a fenének nyúltak egyáltalán hozzá – de tekintve azt a mocsok sok pénzt amit kerestek (és keresni fognak) vele, a kérdés irreleváns. És tudjátok mi a bosszantó? Hogy akármilyen semmi az egész, úgyis megnézzük a többit is. Mert azért volt annyi kellemes kis poén, hogy icipicit megsimogassa a nosztalgia-receptoraimat, mert bármilyen tenyérbemászó tejbetök ez a gonoszka, pont annyira vagyok kíváncsi arra, mit hoznak ki a csajból és mert jó néha csak majszolni a popcornt és ilyen ártatlan, naiv marhaságot bámulni. Nem szabadulok a gondolattól, hogy J. J. Abrams egy nagyra nőtt gyerek, aki megmaradt pont ugyanolyan geeknek mint kamaszon, és most folyamatosan fel-alá ugrál a moziszobájában és nem tud betelni vele, hogy hozzávágtak pár millió dollárt hogy játsszon csak a mániáival tovább. Hát, egészségére.

Deadpool

Evezzünk még komolytalanabb vizekre… Soha nem érdekeltek a képregények, szóval én aztán azt se tudtam, ki a fene ez a vörös ruhás szadomazo figura amikor elkezdődött a hájp és hirtelen az ismerőseim kb fele már Deadpoolt várta úgy mint a Messiást. Pont a SW előtt láttam a reklámot, meg is állapítottam, hogy kb a reklám jobb volt mint ott az egész film, Zoli meg erőst meg akarta nézni szóval ott találtam magam, hogy ülök a moziban és egy leszakadó testrészekkel és seggbelövésekkel teli szerelmes filmet nézek a világ tán legmocskosszájúbb képregényfigurájával (meg az ő bébikezével) a főszerepben. És élvezem. Jajjj. Én igazából bírom ezeket a képregényfilmeket, a Bosszúállókat képes vagyok többször is megnézni, a Vasember-trilógiát kifejezetten jónak tartom (ebben azért igen nagy szerepe van Robert Downey Jr-nak), és még Thort is elviselem (ebben meg Chris Hemsworth hátsójának) – agyhalott állapotban inkább ilyenekkel lazítok, mint kaki-puki vígjátékokkal vagy romantikus izékkel. Bár nem mondom, hogy az eddigi kedvenc Tony Starkot simán kiütötte a nyeregből, mert nem, de Deadpool is odafurakodott a potenciálisan újranézős műfaji kedvencek közé. Mocskos, véres, nyomokban sem píszí, semmi kilúgozott óvoda-kompatibilis csihipuhi, ez valami olyasmi mintha Tarantino rendezne képregényfilmet. Deadpoolban az a legjobb, hogy miközben kimaxolja a képregényfilmek összes kliséjét, nem csak kiforgatja hanem nyíltan szembe is röhögi őket – és vele saját magát. Nagyon remélem, hogy hasonló szellemben folytatják.

A marsi (nem, nem vagyok hajlandó a hülye magyar címet használni)

Amennyire utáltam a könyvet, annyira jól szórakoztam a filmen, szóval ebből a szempontból is elmondhatom, hogy A marsi lett nálam 2015 Holtodiglanja :) Andy Weir egyszerűen nem tud írni, ellenben Ridley Scott elég jól tud filmet rendezni, még akkor is, ha az „csak” egy hagyományos vonalvezetésű, nézőmágnes sci-fi kaland. Hagyományos, mert semmiben nem tér le a „bajba jutott űrhajós(oka)t a földről nagyon meg akarja menteni egy kupac rendkívül elszánt, tűzön-vízen át küzdő, a bürokráciára fittyet hányó NASA alkalmazott rendkívül hatásvadász zenével, rendkívül látványos képekkel és a néző számára többnyire érthetetlen csillagászati fejtegetésekkel tarkítva” ösvényről. De legalább profin csinálja. A film legnagyobb rákfenéje Mark Watney magányos marsi kérődzése volt, ami a könyvben nem csak halál unalmas hanem bosszantó is volt számomra – köszönhetően a huszonegyedik századnak azért ezt elég jól oldották meg a videónaplóval, ráadásul Matt Damon van annyira cuki jó színész, hogy meg tudja tölteni ezt a sztorit humorral és lélekkel is, úgyhogy ami a könyvben a leginkább idegesített, azt itt eléggé bírtam. A NASA kötelékébe meg olyan szereplőgárdát rántottak össze, hogy filmrajongó legyen a talpán, aki nem érzékenyül el tőle. Így kell sikerkönyvet adaptálni bombabiztos sikerfilmmé (azért a díjakat és jelöléseket ember nincs, aki megmagyarázná…).

Hamupipőke

Hogy lássátok, nem csak „fiús” filmeket nézek, egy laza huszárvágással térjünk is át az elmúlt hetek leggiccsesebb és legcsilivilibb filmélményére. Azt sem egyszerű megmagyarázni, miért okvetlenül szükséges 2015-ben élőszereplős Disney-mesét forgatni, de ha már muszáj, legalább csinálná úgy mindenki, mint Kenneth Branagh. Bár szinte kizárólag a zseniális Cate Blanchett miatt néztem meg, meglepően jól szórakoztam, bizonyos részeit látva fülig érő vigyorral csöppentem vissza a gyerekkoromba (amikor még a rajzfilmváltozatot néztem és dalolásztam végig ugyanilyen mosollyal), és ellamentáltam a meseaktualizálások lehetséges módozatain. Mert ezek a jól ismert történetek úgyis mindig újramesélődnek majd, felesleges is kapálózni ellene – az új ötletek végesek, a stúdióknak kell a bevétel, a filmesek meg időnként hajlamosak azt hinni, hogy majd ők radikálisan megújítják a jól megszokottat. Többnyire persze nem, de most úgy látom, hogy a két leginkább működő út a Tim Burton-féle groteszkbe csavarás illetve ez a némiképp „túltolt” giccs- és érzelemparádé. Ami pont annyira komolyan vehetetlen, viszont ahhoz, hogy ne legyen bántó, kell a magabiztos, Shakespeare-en edzett rendezői kéz (ami pont ugyanúgy ismeri a valódi drámát, a vásári humort és a színpadiasságot is) és legalább egy olyan kiemelkedő alakítás, ami képes úgy elemelni a meseiségtől hogy közben nem erőltet ránk semmiféle plusz értelmezést. Csak Richard Madden (Robb Stark) műmosolyát tudnám feledni…

Költői szerelem

Ha már adaptációk, akkor nem mehetek el szó nélkül az utóbbi idők legkellemesebb meglepetése mellett sem. A magyar keresztségben szokás szerint minimum furcsa címet nyert Költői szerelem A. S. Byatt sokszoros díjnyertes posztmodern remekműve, a Mindenem alapján készült – mely könyv egyébként nagy kedvencem, és máig úgy gondolom, teljes valójában filmesíthetetlen. És ostobaság is lenne törekedni a megfilmesítésére. Neil LaBute rendezőnek mégis sikerült a lehető legtöbbet kihoznia egy filmváltozatból – amely úgy egyszerűsíti az alapanyagot, hogy egy percre sem feledi el tisztelni azt és úgy kanyarít szórakoztató és a multiplex mozik közönsége számára is fogyasztható romantikus történetet a két költőlegenda szerelme utáni irodalmi nyomozásból, hogy közben nem butítja el a könyv lényegét adó irodalmi játékokat. Dicséret illeti a színészválasztást – bár szívből utálom Gwyneth Paltrow-t, a nyársat nyelt angol irodalomkutató penészvirág szerepét mintha rá öntötték volna, és Aaron Eckhart is tökéletesen hozza a romantikus képzelgéseitől szabadulni nem nagyon tudó amerikai csibészt. Jennifer Ehle és Jeremy Northam viktoriánus költőpárosa pedig egyszerűen álom. A film legnagyobb erénye az okos és mértéktartó adaptálás mellett a ma már némiképp idegennek ható bája. Ez egy ízig-vérig bájos film, a szó nem-cuki értelmében. Semmi csicsa, semmi nagyotmondás, semmi filmes truváj. Kedves, érzékeny, visszafogott alkotás. Jó lenne, ha több ilyen készülne ma is.

Szemekbe zárt titkok

Na tessék, kicsit mégis kapcsolódunk az Oscarhoz – legalábbis annyiban, hogy ezt az egyébként 2010-ben a legjobb külföldi film díjával kitüntetett argentin alkotást a köztévé Oscar-közvetítése előtt néztem meg, mert nem volt kedvem olvasni és sok volt még hátra a gáláig. Az alapul szolgáló könyvet tavaly olvastam, és eléggé tetszett, de nem éreztem azt a viszkető kényszert, hogy azonnal ide nekem a filmet is, ráadásul tavaly készült belőle egy amerikai remake, ami a kritikák szerint borzasztóan el lett szúrva. Persze ez a legkevésbé sem kell hogy befolyásolja az eredeti megítélését. Juan José Campanella filmje annyiból kevesebb például a fent említett Költői szerelemnél, hogy szinte szolgai adaptációja Eduardo Sacheri könyvének – mondhatni, tökéletes adaptáció, de az önálló filmes vízió legkisebb jele nélkül. Ezt a rövidke, lassan csordogáló, érzelmes, nosztalgikus argentin krimit még csak meghúzni se nagyon kellett ahhoz, hogy épp kiadjon egy egészestés, érzelmes, nosztalgikus, öregesen csordogáló krimit. Tökéletes színészválasztás (az ember időről időre rádöbben, hogy milyen remek színészek játszanak a bejáratott hollywoodi garnitúrán kívül – akik hazájukban simán lehet, hogy vannak akkora sztárok, mint bármelyik A listás…), old school krimis feszültségkeltés, némi hivatali kakaskodás, szolid politikai töltet (persze valószínűleg az argentin nézőknek, akiknek ez a saját terhes közelmúltot jelenti, ez a réteg jelentősebb), és egy évtizedeken áthúzódó elfojtott szerelem csendes romantikája (jó látni, hogy túl a szappanoperák világán tudnak ilyen visszafogottak is lenni). Ami némiképp háttérbe szorul a könyvhöz képest, az épp az ott leghangsúlyosabb egyéni igazságszolgáltatás kérdése – de valljuk be, ezt az érzelmi puttonyt lett volna a legnehezebb filmen boncolni. Nem hibátlan film, és nem is igazán értem a díjakat, de semmiképp nem bántam meg hogy megnéztem.

Walter Mitty titkos élete

Érdekes hogy ez a film kívánkozik ide a sok közül, amiből még válogathatnék, ha kapcsolódási pontot kéne keresnem, azt mondanám, azért, mert ugyanabból a kisember-szemszögből tekint a világra, mint az előbbi argentin krimi. Walter Mitty a szürke egyetlen árnyalatában pompázó örök álmodozó tipikus példája, aki reggeltől estig a legkülönbözőbb helyzetekben fantáziál arról, hogy végre a sarkára áll, beolvas a tenyérbemászó főnöknek, seggbe rúgja a vegzáló kollégát, laza félmosollyal elbűvöli a bájos kolleginát és boldogan élnek izgalmasabbnál izgalmasabb kalandokba cseppenve; miközben valójában napra nap ugyanazt az egyhangú, jelentéktelen életet éli a Life magazin szerkesztőségének legeldugottabb részlegén. Aztán egy nap megtalálja a nagybetűs kaland, ami persze úgy kezdődik, hogy elveszít egy kulcsfontosságú negatívot – és úgy végződik, hogy kijut neki kalandból is, hőstettből is, bájos kolleginából is. Tök aranyos ez a film, egy nagyon-nagyon kínos jelenetet leszámítva egyáltalán nem bántó még Ben Stiller sem és tele van jó ötletekkel, de végső soron elég nagy hiányérzetet hagy maga után. Mert sokkal jobb is lehetne, ha nem érné be annyival, hogy üres frázissá koptatja a „merj élni, érezni, cselekedni, kiélvezni a ma adta lehetőséget” szentenciát, miközben főhőse a legvalószínűtlenebb kalandokba csöppen (és tényleg, jó párszor nem tudtam eldönteni, hogy most megint fantáziál-e vagy ez már a valóság…). Ami viszont maradandó lesz, az a nyúlfarknyi szerepben is emlékezeteset alakító Sean Penn ahogy nem kattintja el azt a fényképezőgépet, hanem rávilágít: néha csak nézni kell a csodát és meglátni. És nem is kell feltétlenül a Himalájáig szaladni érte – azt hiszem, a legnagyobb kihívás ami előttünk, szürke kisemberek előtt áll, hogy észrevesszük-e a csodát ha az orrunk előtt van. Ez is a „merj élni” része lehetne!

...

Folytatása következik...