Nem feltétlenül így akartam… de annyi minden megszólított idő közben,
hogy megfeledkeztem a tartozásaimról. Itt az ideje felvenni a fonalat, ideje új
gondolatokat szőni a kárpitba. Fel hát, kalandra, barátaim, mélyedjünk el újra
kicsit a Tolkien professzor megálmodta világban. Nem feltétlenül úgy, ahogy
akartam, de hamarosan talán arra is sor kerül...
Elemi oka van, miért
érzékenyebbek a halandók a Hatalom Gyűrűjére – és erre csak a napokban jöttem
rá. Rájöhettem volna korábban is, kedvenc hobbitom, Samu okán - a küzdelem
okán, amit a Gyűrűvel vív, a röpke epizódon át, amíg Frodót halottnak vélvén
magához veszi az ékszert. „Eszeveszett álomképek támadtak az agyában: látta,
hogy ő, Csavardi Samu az Erős, a Kor Hőse, lángoló karddal, öles léptekkel
vonul a sötétbe borult földön… s az ő parancsára Gorgoroth völgye egyetlen
virágos- és gyümölcsöskertté változik… Megkísértésének idején ura iránt érzett
szeretete volt az, ami leginkább segített ellenállnia: de valahol mélyen,
legyőzhetetlenül ott élt benne a hobbitok józan esze is, jól tudta, hogy nem
elég nagy ahhoz, hogy ekkora terhet vegyen magára… hogy ő voltaképpen semmi
mást nem kíván, csak egy kicsi kertet, amit kedvére művelhet…” egyszer már
idéztem e részletet, hogy megmutassam rajta keresztül, mekkora viadalt bukott
el a legvégén Frodó, amikor nem tudja a tűzbe ejteni a Gyűrűt; erre
koncentráltam akkor - talán ezért nem figyeltem fel rá, hogy valójában mivel
hatna, milyen varázslattal nyűgözne Sauron fémbe gyűrt ereje-része: a
fantáziával.
Elemi oka van, hogy a halhatatlan
nép miért nem érzi - avagy miért nem pont úgy érzi - a hatalom csábítását.
Keserűen szemlélheti a körülötte változó világot, főleg ha a változás
hanyatlásnak és romlásnak nevezhető - elkeseredhet, főleg ha megérzi: e
hanyatlás alól végül a szépek népe sem lesz képes kivonni magát, csak ha a nem
változó földre vándorol. Ha marad, Galadriel szavával: „parlagi néppé satnyul,
aki felejt és elfelejtik”. Ez a keserűség időről időre csábítóvá teheti a
„rontás okának” birtokba vételét – a Hatalom birtoklását: a romlást előidéző
hatalmat mintegy a változó világ ellen fordítva őrizni vágyó erő volt maga
Melkor, Morgoth, Sauron is; mind nyílt és világító hatalom, amíg át nem léptek
egy vonalat, amit például Galadriel nem. Ez pedig - bármilyen furán hangozzék -
az elmúlt dolgok, az emlékek makulátlan megőrzésének vágya; akkor is, ha egy
emelt fejjel viselt vereségről szóljon is az emlék. A halhatatlan emlékezet az
ó-időkig ér - s amit lát, a hajdani világ képe, hiánytalan és folttalan; az
elmúlta fájdalma ugyan színezi, de nem homályosítja el. Ami megtartja a tündét:
hogy emlékezik.
S most kis kitérőt teszek a
gondolatmenetben, személyesebb vizekre. Régi játékom volt, hogy Tolkien
mítoszrendszeréből próbáltam megérteni az embereket, mintegy elhelyezve például
a mesébe azokat is, akik erre az életre hívtak. Koboldszemű édesapám volt és
tünde lelkületű anyukám – hogy mást ne mondjak, csak a múlt felidézésének örök
családi vitáit említeném… Mulatós, jókedvű, felelőtlen apukám költötte a
múltat, egy jó felütésért, egy fordulatért, egy ütős csattanóért másképp gyúrva
a szót és vele az egykor történtek ízeit; mindene volt a jó előadás, a
figyelem, és volt hozzá fantáziája. Aggályos, precíz, mindig pontosságra
törekvő anyukámnak folyvást az idegeire ment - s most értettem meg miért: mert
anyukám mindig is többre becsülte az emléket, az egykor megtörtént, megélt,
felidézhető képet, többre becsülte a mesénél, és a hatásnál, amit kivált. Nem
foglalhatok állást... imádok hatást kelteni, és én is könnyedebben és többet
felejtettem, mint az anyukám a mai napig - őrizné a múlt képét magában, és
igazi tragédiaként éli meg, ha elveszíti.
A Gyűrű a vágyaink képeit festi
teljessé: azt az életet, ameddig a fantáziánk a legmesszebb nyújtózik.
Növekedés-álmok ezek, olyan növekedés-álmok, amelyek minden embert
megkísértenek, a lényünkből fakad ez a kísértettség: hiszen növekszünk sokáig,
s amíg növekszünk, a lehetőségeink is határtalannak tűnnek. Sokáig nem tűnik
fel, hogy csak valami hervadásra nőhet a növekmény, hogy mindig valaki-valami
kárára is nő. Mert nemcsak a testünk határolt – a világ is határolt
körülöttünk. Amikor apukám történetet kanyarított az emlékből, a mese az emlék
kárára nőtt. Amikor Galadriel „elmegy Nyugatra, kisebb lesz és Galadriel marad”
– ráébred: nem akar nőni az emlékei kárára. Mocsoktalanul megőrizni szeretné a
dolgokat, akkorának, amekkorák. Megtartja az, hogy emlékezik, és nem is akar
felejteni. Nem akar magában sem teret adni az újnak, ahogy mi, emberek oly
gyakran – s ahogy halandó mivoltunkból fakadóan kénytelenek is vagyunk: hiszen
elmúlunk és mások jönnek a helyünkre.
Mennyire gyönyörűen vág ide a
gondolat, hogy aki birtokolja a Hatalom Gyűrűjét, nem nő és nem gyarapszik,
látszólag nem változik - csak felejt. „Elvékonyodik, mint a túl sok kenyérre
kent kevés vaj.” Azt veszíti el magából, ahonnan nőtt: az emlékeit. S így
elveszíti mindazt, amihez igazodhat. S mindegy: a hatalmából fakadóan „elhiszi”
hogy ő az igazító, akihez eztán minden és mindenki igazodik, vagy csupasz
árnyként lebeg a szélként fújó pillanatban, ahogy az alkoholisták, vagy a
drogosok – már nem emlékszik arra, honnan jött, ki volt, és miért lett azzá,
aki most. Az emlékei kárára őrzi meg magát… Elemi oka van, hogy válik
védtelenné a halandó a Hatalommal szemben: úgy, hogy felejt. Így értem meg,
ha felidézem a legszebb pillanatok egyikét A Gyűrűk Urából, Frodó utolsó
beszélgetését Samuval az elbukása előtt (amit csak Gollam „elbukása” formált
úgymond győzelemmé): „Emlékszel arra a nyúlra, Frodó uram? S arra a helyre ott
a napsütötte partoldalban, Faramir hazájában, aznap, hogy az olifántot láttam?”
„Nem, sajnos nem, Samu – mondta Frodó. – Azt tudom, hogy történt valami
ilyesmi, de fölidézni képtelen vagyok. Sem az étel, sem a víz ízét, sem a szél
neszét, sem a fák, a fű, vagy a virágok képét, még a a hold, a csillagok képe
sem maradt meg bennem…”
Elemi oka van, hogy ki vagyunk
téve a Hatalom csábításának – okot ad felejteni. Én is nagyon sok mindent
elfelejtettem, amit (látom már…) kár volt. De kellett a hely: a fantázia gyermeke
vagyok, vannak álmaim, amelyek folyvást növekszenek. Talán ezért sem szeretném
elfelejteni azt a fantáziát, amely a megálmodójának szívügy volt, mítosz,
hagyomány, amit maga után hagyhat – talán most már értitek, miért érzem én is
hagyománynak, s miért fontosnak. Miért térek vissza Középföldére – akárha haza.
Mert akárcsak a gyermekkorom megőrzött emlékei: megtart, ha emlékszem rá, ha
visszatérek hozzá, ha elmerülök benne – még akkor is, ha akár a tündék „emlékezése”:
valójában az enyém is egyre inkább tele van a veszteség fájdalmával.
 |
| Jian Guo képei |
A korábbi bejegyzések:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése