2016. március 4., péntek

Rajongásunk tárgya - A Gyűrűk Ura V.

Nem feltétlenül így akartam… de annyi minden megszólított idő közben, hogy megfeledkeztem a tartozásaimról. Itt az ideje felvenni a fonalat, ideje új gondolatokat szőni a kárpitba. Fel hát, kalandra, barátaim, mélyedjünk el újra kicsit a Tolkien professzor megálmodta világban. Nem feltétlenül úgy, ahogy akartam, de hamarosan talán arra is sor kerül...

Elemi oka van, miért érzékenyebbek a halandók a Hatalom Gyűrűjére – és erre csak a napokban jöttem rá. Rájöhettem volna korábban is, kedvenc hobbitom, Samu okán - a küzdelem okán, amit a Gyűrűvel vív, a röpke epizódon át, amíg Frodót halottnak vélvén magához veszi az ékszert. „Eszeveszett álomképek támadtak az agyában: látta, hogy ő, Csavardi Samu az Erős, a Kor Hőse, lángoló karddal, öles léptekkel vonul a sötétbe borult földön… s az ő parancsára Gorgoroth völgye egyetlen virágos- és gyümölcsöskertté változik… Megkísértésének idején ura iránt érzett szeretete volt az, ami leginkább segített ellenállnia: de valahol mélyen, legyőzhetetlenül ott élt benne a hobbitok józan esze is, jól tudta, hogy nem elég nagy ahhoz, hogy ekkora terhet vegyen magára… hogy ő voltaképpen semmi mást nem kíván, csak egy kicsi kertet, amit kedvére művelhet…” egyszer már idéztem e részletet, hogy megmutassam rajta keresztül, mekkora viadalt bukott el a legvégén Frodó, amikor nem tudja a tűzbe ejteni a Gyűrűt; erre koncentráltam akkor - talán ezért nem figyeltem fel rá, hogy valójában mivel hatna, milyen varázslattal nyűgözne Sauron fémbe gyűrt ereje-része: a fantáziával.

Elemi oka van, hogy a halhatatlan nép miért nem érzi - avagy miért nem pont úgy érzi - a hatalom csábítását. Keserűen szemlélheti a körülötte változó világot, főleg ha a változás hanyatlásnak és romlásnak nevezhető - elkeseredhet, főleg ha megérzi: e hanyatlás alól végül a szépek népe sem lesz képes kivonni magát, csak ha a nem változó földre vándorol. Ha marad, Galadriel szavával: „parlagi néppé satnyul, aki felejt és elfelejtik”. Ez a keserűség időről időre csábítóvá teheti a „rontás okának” birtokba vételét – a Hatalom birtoklását: a romlást előidéző hatalmat mintegy a változó világ ellen fordítva őrizni vágyó erő volt maga Melkor, Morgoth, Sauron is; mind nyílt és világító hatalom, amíg át nem léptek egy vonalat, amit például Galadriel nem. Ez pedig - bármilyen furán hangozzék - az elmúlt dolgok, az emlékek makulátlan megőrzésének vágya; akkor is, ha egy emelt fejjel viselt vereségről szóljon is az emlék. A halhatatlan emlékezet az ó-időkig ér - s amit lát, a hajdani világ képe, hiánytalan és folttalan; az elmúlta fájdalma ugyan színezi, de nem homályosítja el. Ami megtartja a tündét: hogy emlékezik.

S most kis kitérőt teszek a gondolatmenetben, személyesebb vizekre. Régi játékom volt, hogy Tolkien mítoszrendszeréből próbáltam megérteni az embereket, mintegy elhelyezve például a mesébe azokat is, akik erre az életre hívtak. Koboldszemű édesapám volt és tünde lelkületű anyukám – hogy mást ne mondjak, csak a múlt felidézésének örök családi vitáit említeném… Mulatós, jókedvű, felelőtlen apukám költötte a múltat, egy jó felütésért, egy fordulatért, egy ütős csattanóért másképp gyúrva a szót és vele az egykor történtek ízeit; mindene volt a jó előadás, a figyelem, és volt hozzá fantáziája. Aggályos, precíz, mindig pontosságra törekvő anyukámnak folyvást az idegeire ment - s most értettem meg miért: mert anyukám mindig is többre becsülte az emléket, az egykor megtörtént, megélt, felidézhető képet, többre becsülte a mesénél, és a hatásnál, amit kivált. Nem foglalhatok állást... imádok hatást kelteni, és én is könnyedebben és többet felejtettem, mint az anyukám a mai napig - őrizné a múlt képét magában, és igazi tragédiaként éli meg, ha elveszíti.

A Gyűrű a vágyaink képeit festi teljessé: azt az életet, ameddig a fantáziánk a legmesszebb nyújtózik. Növekedés-álmok ezek, olyan növekedés-álmok, amelyek minden embert megkísértenek, a lényünkből fakad ez a kísértettség: hiszen növekszünk sokáig, s amíg növekszünk, a lehetőségeink is határtalannak tűnnek. Sokáig nem tűnik fel, hogy csak valami hervadásra nőhet a növekmény, hogy mindig valaki-valami kárára is nő. Mert nemcsak a testünk határolt – a világ is határolt körülöttünk. Amikor apukám történetet kanyarított az emlékből, a mese az emlék kárára nőtt. Amikor Galadriel „elmegy Nyugatra, kisebb lesz és Galadriel marad” – ráébred: nem akar nőni az emlékei kárára. Mocsoktalanul megőrizni szeretné a dolgokat, akkorának, amekkorák. Megtartja az, hogy emlékezik, és nem is akar felejteni. Nem akar magában sem teret adni az újnak, ahogy mi, emberek oly gyakran – s ahogy halandó mivoltunkból fakadóan kénytelenek is vagyunk: hiszen elmúlunk és mások jönnek a helyünkre.

Mennyire gyönyörűen vág ide a gondolat, hogy aki birtokolja a Hatalom Gyűrűjét, nem nő és nem gyarapszik, látszólag nem változik - csak felejt. „Elvékonyodik, mint a túl sok kenyérre kent kevés vaj.” Azt veszíti el magából, ahonnan nőtt: az emlékeit. S így elveszíti mindazt, amihez igazodhat. S mindegy: a hatalmából fakadóan „elhiszi” hogy ő az igazító, akihez eztán minden és mindenki igazodik, vagy csupasz árnyként lebeg a szélként fújó pillanatban, ahogy az alkoholisták, vagy a drogosok – már nem emlékszik arra, honnan jött, ki volt, és miért lett azzá, aki most. Az emlékei kárára őrzi meg magát… Elemi oka van, hogy válik védtelenné a halandó a Hatalommal szemben: úgy, hogy felejt. Így értem meg, ha felidézem a legszebb pillanatok egyikét A Gyűrűk Urából, Frodó utolsó beszélgetését Samuval az elbukása előtt (amit csak Gollam „elbukása” formált úgymond győzelemmé): „Emlékszel arra a nyúlra, Frodó uram? S arra a helyre ott a napsütötte partoldalban, Faramir hazájában, aznap, hogy az olifántot láttam?” „Nem, sajnos nem, Samu – mondta Frodó. – Azt tudom, hogy történt valami ilyesmi, de fölidézni képtelen vagyok. Sem az étel, sem a víz ízét, sem a szél neszét, sem a fák, a fű, vagy a virágok képét, még a a hold, a csillagok képe sem maradt meg bennem…”

Elemi oka van, hogy ki vagyunk téve a Hatalom csábításának – okot ad felejteni. Én is nagyon sok mindent elfelejtettem, amit (látom már…) kár volt. De kellett a hely: a fantázia gyermeke vagyok, vannak álmaim, amelyek folyvást növekszenek. Talán ezért sem szeretném elfelejteni azt a fantáziát, amely a megálmodójának szívügy volt, mítosz, hagyomány, amit maga után hagyhat – talán most már értitek, miért érzem én is hagyománynak, s miért fontosnak. Miért térek vissza Középföldére – akárha haza. Mert akárcsak a gyermekkorom megőrzött emlékei: megtart, ha emlékszem rá, ha visszatérek hozzá, ha elmerülök benne – még akkor is, ha akár a tündék „emlékezése”: valójában az enyém is egyre inkább tele van a veszteség fájdalmával.

Jian Guo képei

A korábbi bejegyzések:

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...