Érdekes viszonyom volt Weiner
Sennyey Tibor Hamvassal kapcsolatos írásaihoz, jó sokáig csak az elém sodródó
töredékek jelentették, csak azokat a kéretlen tartalmakat engedtem be, akik az
olvasásaim során maguktól rám nyitottak - mert a saját olvasataim kialakulása
közben nem akartam magamra engedni az általa láttatott kvázi összképet. Érdekes
ez, mert például Darabos Pál nagymonográfiája (amiről adós vagyok egy írással
ide) nem akasztott így meg – valahol kvázi sztratoszférikus távlatokban
érintett csak: a maga sokkal felszínesebb módján elsuhant a formálódó
rétegződések felett, azok befolyásolása nélkül. Érdekes, és fontos: sokkal
közelebb áll a nézethelyemhez az, ahonnan Weiner Sennyey Tibor látja a számomra
is legfontosabb huszadik századi magyar gondolat-formálót (több, mint író -
kevesebb, mint filozófus); így jó párszor észrevehettem, eliminálja a saját
magam érlelte optika képét, s onnantól alig konstatált kényelmetlenség-érzettel
az ő szemüvegén keresztül néztem és értékeltem.
Mostanra ért odáig a magam
olvasástörténete, hogy kiformálódott (otthonosságérzetekkel telt) a saját
nézethelyem lassú sétaösvénye annyira, hogy tényleg éledhessenek a
személyességeink hitelesítő apró különbségek. Kvázi mostantól tanulhatok
belőle, mit és hogyan lát másképp a szerző. Az első benyomásaim így
összegeztem:
...nagyon tisztességes, nagy
önuralommal megírt szöveg, svájci módra semleges az értelmezési erővonalak
mentén tektonikai szinten hasadt, egymást többszörös frontvonalak árkaiból
méregető tanítványságok szemszögéből nézve - ez ebben a beszélgetésből azonnal
acsargásba forduló korban komoly erény, szerintem. Időközben jöttem rá: egy ennyire kiterjedt és
a maga nézőpontjait tekintve bitang sokat alakult életmű értékelésekor talán nem is feltétlenül érdemes álláspontokhoz ragaszkodni – jobb, ha hagyod,
hogy az olvasott mozgásban tartson, a gondolatok sokat alakuló áramai mentén –
nekem ezért sétaösvény Hamvast olvasni.
Persze időlegesen óhatatlanul
kikötünk aztán (minden olvasó) valahol, ebben a folyamatban, főleg ha az
egyszeri kíváncsinak az olvasásokkal befejezett viszonya lesz – ha becsukta, szusszan,
és némi ülepítés után nyúl egy másik világ-olvasatért, Mircea Eliadétól Stephen
Hawkingig, David Attenborough-tól Juval Harari-ig szörfölve tovább a gondolat
óceánján. Mindegy a név, bárki állhatna itt, helyettesítsd be. Én is kikötöttem
nézethelyeken, de mindegyiknél egyfajta ideiglenességben – nekem Hamvas Bélával
befejezetlen olvasói viszonyom van; szoktam azzal mókázni: kvázi tanítványi
viszony. Ráadásul Havasnak számos olyan olvasata van, mintha az itt felsorolt szerzők eszme-távolságait külön-külön behelyettesítenénk az egyetlen név mögé. Ennek fényében óriási erény, hogy Tibor nem áll a lövészárokásók közé:
láttatja az
egyfelőlt és a
másfelőlt is, a saját nézetpontját,
leszúrt jelzőkaróit csak olyan kivételes pontokon bázisként jelölve, mint az
Egy meg nem tartott előadás, vagy a
legvégén összegző
Világlátvány – őrület
vagy normalitás esszéje. S egyfelől itt is azzal a tiszteletteljes
távolságtartással tesz le garast, ami a többi olvasatot nem tekinti
automatikusan félreértésnek; másfelől nemcsak itt érzik a személyes jelenléte
az olvasott mögött, hanem az egész esszégyűjteményben.
Esszégyűjtemény – ami szinte
tisztelgés Hamvas, az esszéíró munkássága előtt. Nyilván kényszer is, hogy így
alakult ki a kötetszerkezet. A megtartott, jól tematizált előadások szinte
kínálják magukat az ilyen fűzésre. A magam részéről inkább gondolatmeneteket
fűzök a hasonlóan több alkalommal született kisesszékből, de azok ritkán
fókuszálnak ennyire egy-egy feltehető kérdésre Hamvas életművével
kapcsolatban. Hamvas és hazája, Hamvas és a nők, Hamvas és a bor – a viszony
Weöres Sándorral, Kerényi Károly körével, Várkonyival, mesterséggel és tanítványsággal,
a viszony háborúval és a zsidósággal, s a korformáló hangadókkal, például
Lukács Györggyel. Mindvégig nagyon megtisztelve a forrást, filológusi szemmel
indulva ki műből, életműből, levelezésből – nagyon ritkán és értékét jelezve
vonja bele az egy-egy kérdésre adott válaszba az ellenőrizhetetlent: a feleség,
a barát, a tanítvány, a kortárs (valamilyen szinten mindig önmentő-önfényező) emlékezéseit,
és szinte sose a szóbeszédet, a pletykát.
Így az esszé-fragmentumokból
kialakuló összkép az olvasóé lehet, az olvasattal születik – nem kellett volna
tartanom tőle úgy, ahogy az elején megfogalmaztam. Az olvasás semmit nem zár
le, sőt; egy halom megrögzöttséget újra kérdéssé nyit. Hiszen amúgy a kvázi összegzés
kényszerében is leginkább kíváncsiságot keltene. Van, ahol az általa
megfogalmazott válasz bennem továbbra is kérdés maradt, de ez a Hamvas Bélával
való nyílt, személyes olvasói viszonyomnak köszönhető. És ritkán, de van, ahol
a feltárt személyes érintettség a sajátommal kifejezetten ütközik. Ahogy nem
tudok mit kezdeni azzal, ahogy Weiner Sennyey Tibor egyik (mondjuk így) mentora
(és ami kérdés nélkül mellette szól: mikor még kockázatos volt, Hamvas egyik legelső propagátora) Szőcs Géza szerepel
a helyén ebben a kötetben. Erről a személyes érintettségről majd szintén írnom
kell, másutt és máshogyan, Szőcs Géza
A
sirálybőr cipő című kötetét dédelgetve közben – ide csak ennyi tartozik.
Tény, a viszony tálalása legalább annyira elegáns, kedvemre való, mint ahogy
például Mácsai Pál emlékszik Kerényi Imrére az
Élet, meg minden podcast-interjúban. Helyénvaló a maga módján. Én nem vagyok ebben a
viszolygásban a helyemen – de erről ez a borzalmasan árokásó kor is tehet. Weiner Sennyey Tibor a maga tisztességével a senkiföldjén olykor célpontja bármelyik dedikált oldal felkentjeinek. Ez a kényszerű pozíció is egyfajta érték a
szememben.
A legfontosabbat elérte – amint
letettem, elkezdtem (az ezer másik nyitva hagyott olvasásom mellett)
újraolvasni Hamvas Béla Karnevál című regényét. A legfontosabbat szerintem
eléri úgy is, ha nincs ilyen nyitva maradt olvasói viszonyod, ahol
besündöröghet a huzattal egy ilyen kényszer. Biztos, hogy kíváncsiságot ébreszt
az életmű iránt, remekül ajánl, ízelít – a megfelelő műveket emlegetve, ahol ez
a gigantikus életmű tényleg kínálhatja az ösvényeket. Ha van benned nyitottság
az ilyesmire – teszem hozzá. Mert készre formált, elemien téves, sommás
ítéletekkel Hamvasról tele van a padlás, mindegyik értékelői irányból. És
azokat, akik ezekből tettek bármit magukévá, ha az angyalok nyelvén szólalsz
is, akkor sem teszed az életmű olvasójává. Pedig a huszadik század valódi, s
immár nem is rejtett kincse. Előkerült a fiókból, figyelmet kaphat - és ez az
életmű körül bábáskodó sokakon túl, bőven nem utolsó sorban Weiner Sennyei
Tibornak is köszönhető.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése