Virginia Woolf: Az évek

Priya Parmar Vanessa Bell és Virginia Woolf problémás testvérviszonyáról írott hirtelenrózsaszín lányregényének sokkja után egyszerűen muszáj volt valami Woolfot olvasnom hogy helyreálljon a lelki békém. Amint ott találtam magam a Woolf-polc előtt és kezdtem szép sorban kézbe venni a regényeket, esszéket, naplókat és az írónőről írt műveket, hamar nyilvánvalóvá vált hogy nekem nem valami Woolfra van szükségem, hanem leginkább az összesre. Újra. Nem egy regényét sok-sok éve olvastam utoljára, az esszékről nem is beszélve – és a már említett regényesített Bloomsbury-krónika után bizony a Woolfról írtakat sem árt újra számba venni. Jött is az elhatározás: az idei Woolf éve lesz! Az életmű újraolvasásán túl szeretnék minél több Woolfról írt művet is el- illetve újraolvasni, de e téren nem törekszem a teljességre.

Elsőként a Woolf-regények sorából Az évek ragadt a kezemben – a pillanatnyi hangulat súgta, hogy valami „hagyományosabb” műre van szükségem, az pedig hogy a három ide sorolható regény közül épp erre esett a választás, pusztán annak köszönhető, hogy ezt olvastam legrégebben. Az évek problémás helyet tölt be az életműben – eme kései (a harmincas évek végén íródott) regény korában Woolf egyik legsikeresebb műve volt, anyagi és kritikai elismerést egyaránt jócskán hozott, azonban szűk környezete katasztrofálisnak tartotta. A húszas-harmincas évek fordulójának korszakalkotó regényei (Orlando, A világítótorony, Hullámok) után Woolf figyelme minden addiginál erősebben fordult társadalmi kérdések felé és egyre inkább az esszéírásba fektette kreatív energiáit. Az éveken ez tükröződik: a szerző szándéka szerint esszéregénynek íródott műben „minden benne van” ami a kritikus gondolkodót a korban foglalkoztatja – társadalmi változások, politikai kérdések, egy korszak hanyatlása, ideológiák és izmusok ütközése. Mint regény, épp ettől csúszik nem egyszer félre: a hagyományos családregény formájába kényszerített, tudatfolyamokkal és látomásokkal tarkított erőltetett esszéizálás egyszerűen nem működik.

Woolf szándéka világos: egyesíteni a bevett cselekményrendet a modern regény általa lefektetett szabályaival. Hogy ez kudarcra ítélt próbálkozás, azzal maga is tisztában volt: Az évek írásának idején a szakadék szélén táncolva azt írta naplójába: nincs más megoldás, mint kitartani az elképzelés mellett és foggal-körömmel ragaszkodni hozzá. Persze ekkor már megtehette, az angol irodalmi élet megkérdőjelezhetetlen vezéralakja volt, túl számos kötelező jellegű támadáshullámon, túl kritikai- és anyagi sikereken – és túl jó néhány depressziós időszakon, öngyilkossági kísérleten. Folyamatosan a saját határait feszegette – és az irodalom határait. Azzal a magabiztossággal és elszántsággal, hogy teljesen mindegy, mit csinál, ártani már sem a kritika, sem a közönség dermedt csendje nem árthat neki jobban, mint ő saját magának. Ez a dacos csakazértis ragaszkodás a saját vízióhoz érzik Az évek oldalain és ez teszi mégis remekművé – ezt is.

Az esszéregény a Pargiter-család története – mintegy fél évszázadot átívelő családregény, egy generáció felemelkedése és bukása, miközben meghaladják az előttük járókat és lerakják az alapokat az utánuk jövőknek. És persze jóval több és kevesebb is ennél. A családregény amúgy Woolfosan íródik előttünk: pillanatképeket kapunk tizenegy fejezetben, többéves ugrásokkal, mígnem eljutunk 1880-ból a „jelenbe” (vagyis a harmincas évek elejére). E pillanatképek jellemzően egy-egy napot ölelnek fel a család életéből, melyen családtagok adják egymásnak a stafétát, feltűnnek és eltűnnek, hogy aztán évtizedek múltán találkozzunk velük újra. Estélyekre járnak, mozgalmakban vesznek részt, partikat adnak, vacsorálnak, beszélgetnek, töltik az időt. Élik a lecsúszófélben lévő londoni nagypolgárság életét.

Mondhatni, soha nem történik velük semmi különös – mégis: beszélgetéseikből, elhallgatásaikból, érzéseikből kirajzolódik a meg nem írt családtörténet. Közben körülöttük lebomlanak a viktoriánus társadalom szilárdnak hitt falai. A regény tulajdonképpeni „főszerepét” játszó középnemzedék, az 1880-as nyitányban édesanyjuk halálos ágya mellé gyűlő Pargiter-testvérek a „jószándékúan utópisztikus gondolkodású” Edward-koriak, akik közül akad, aki vénkisasszonyként ápolja haláláig apját és gondozza a családi rezidenciát, akad, aki a szüfrazsett-mozgalomba veti magát, akad, aki vidéki földesúr-feleség lesz, akad, aki egyetemi professzor. Eleanor, a pártában maradt legidősebb nővér alakján keresztül követhetjük a család társadalmi lecsúszását – ő lesz az, aki immáron idősödő hölgyként az új idők ingatlanügynökeit kalauzolja a korszerűtlenné váló családi otthonban. A nagypolgárság regénye ez és Londoné: minden fejezet egy-egy londoni életképpel nyit, érezzük a város örök körforgását, a korok és évszakok változását, ami mintegy természetszerűen hozza magával a többi változást is.

Változások regénye Az évek – nem feltétlenül jó, nem is mindig rossz, ám Woolf felfogásában szükségszerű változásoké. Tragédiával nyit – mégis, akad a testvérek közt akire az évek óta betegeskedő, hosszú ideje haldokló anya halála már ekkor mintegy felszabadulásként hat. Eltávolodás, elszakadás, lecsúszás – mindez csak annyira tragikus Woolf (és Eleanor Pargiter) szemében, amennyire beengedjük. Az örök változás szükségszerűsége az, ami erőt ad és idős hölgyként, minden önként vállalt kötelezettséget immáron maga mögött hagyva felszabadítja Eleanort. Bármennyire erőltetetten konstruáltnak tűnik olykor (mert annak tűnik, és ezt minden rajongásom ellenére mondom), bármilyen kritikus időszakban íródott, bármennyire megtépázta szerzője idegeit, Az évek nekem mindenekelőtt eme életigenlés miatt marad emlékezetes: ahogy az idős, az évek által jócskán megmart Pargiter-testvérek a regényvégi hajnalig húzódó parti után néznek bele a napfelkeltébe, az új nap minden reményével, az kísértetiesen rímel arra, ahogy az idősödő szerző néz(het) minden új regény első lapjára – daccal, reménnyel, hittel. Mert bármit is hoznak az évek, csinálni kell tovább.

Kiadó: Európa

Fordító: Tandori Dezső