„Különösnek
találtam, hogy ez a belőle sugárzó erő még jobban megszerettette őt velem, még
inkább oltalmazni vágytam, mint amikor még védtelen volt. Nem mintha értettem
vagy megkérdőjeleztem volna. Nem mintha még mindig gyermeknek láttam volna.
Nem, én a kész, érett, kiforrott erőt láttam. Olyasvalamit, ami mintha minden
előzmény nélkül, a semmiből bukkant volna fel, álmomban és ébrenlétem óráiban
egyaránt oltalmazni törekedtem ezt az erőt, múlhatatlan szeretetet éreztem
iránta. A fiam iránt, bármivé is lett.”
Ismerd meg Máriát – szólít a fülszöveg. De
hát ismerjük Máriát. Az európai kultúrkör egyik legalapvetőbb ismerete –
mindannyiunk retinájába beleéghetett a Piéta, az anya, aki karjaiban tartja a Megváltó
keresztről leemelt testét. Ismerjük őt. A szentképek Máriáját, a legendák
Máriáját, a karácsonyi mese Máriáját. De elgondolkodtunk-e valaha azon, ki volt
maga az asszony? Mit érzett, hogy szeretett, kit szeretett, hogyan élt miután
elragadták tőle fiát – hogy előbb Megváltóvá emeljék, majd elveszejtsék?
Colm Tóibín Máriája sokkal inkább a mi
Máriánk lehetne, mint a Piéta Máriája. Esendő, fájdalmakkal, szégyennel,
önváddal teli Mária, aki nem a Megváltót siratja – hanem a fiút, aki elhagyta.
Az idős, bujkáló anya monológja önmarcangolás, sebtépés, az igazsághoz való
görcsös ragaszkodás elegye. Egy zátonyra futott anya-fiú kapcsolat (minden
zátonyra futott anya-fiú kapcsolat) krónikája, apokrif evangélium, az
ideológiai alapú történelemhamisítás elleni kiáltás, az emberi hiszékenység és
megvezethetőség józan kritikája.
Talán ez a józanság a legmegdöbbentőbb.
Hisz minden körülmény indulatot és a lapokat széjjelszaggató fájdalmat
követelne – és fáj is, belülről mar minden sora, mégis: Mária mindenekfelett
higgadt marad. Az ő fájdalma csendes fájdalom, egy olyan anya fájdalma, aki már
mindent elveszített, akinek már nincs miért
fájdalmát a világba sikítania. Tudja, hogy aki elment, sosem hozható vissza,
ahogy tudja azt is, hogy ha elmegy, története hamisítók kezébe kerül, hogy
legszentebb érzéseit, élete legintimebb momentumait kisajátítják, elferdítik,
újramesélik, míg valami torz absztrakció nem válik belőlük. És mégis mondja,
mondja a magáét, mintha a saját keresztjét hurcolná, az utolsó pillanatig
harcol – nem is az igazáért, mert az igazság itt már értelmét vesztett fogalom,
hanem a saját történet lehetőségéért.
Hogy végre egyszer ne valaki máshoz fűződő nexusában létezzen, hanem önálló
személyiségként.
Mária monológja szuggesztív és nagyon élő –
Colm Tóibín a hihetetlennel határos módon helyezkedett bele ebbe a nagyon asszonyi fájdalomba és írt úgy minden
sorában feminin szöveget, hogy egy pillanatra sem vesztett univerzalitásából.
Mert ez egy univerzális történet. Nem csupán Máriáé és néven nem nevezett fiáé,
hanem mindünké: hogyan emlékszünk az életünket meghatározó pillanatokra és
traumákra; hogyan másítjuk meg eme emlékeket hol belső, hol külső sugallatra;
hogyan hagyjuk magunkat megvezetni hazug történetírók által, míg el nem
hisszük, hogy nem is úgy volt; hogyan
mentjük fel magunkat egy percben, hogy aztán újult erővel ostorozzuk a másikban;
hogyan távolodunk el szeretteinktől és visszük magunkkal őket életünk minden
pillanatában.
 |
Fiona Shaw a monodráma színpadi adaptációjában - nagyon megnézném egy erős jelenléttel bíró magyar színésznő előadásában, jó lenne, ha akadna színház, amelyik bevállalja... (A magyar borítón ugyanezen előadás plakátjának részlete látható, köszönet érte a kiadónak!) |
Bármilyen erőteljes, zsigerig hatolóan
felkavaró a keresztre feszítés le (nem) írása Mária nézőpontjából; bármilyen borzasztó
az anya bizalmának megingása a fiú csodatételeiben; bármilyen elkeserítő az
elhagyatás és a saját személyiségtől való megfosztás, a legerősebb momentuma a
kisregénynek mégis ez a manipulatív történethamisítás és az azzal való
sziklaszilárd szembenállás. Ezért olvastatnám el mindenkivel, hitektől és világnézetektől
függetlenül.
„Ezt
álmodom. És előfordul, hogy hagyom, hadd maradjon velem ez az álom napközben
is, amikor azon a bizonyos széken ülök, és úgy érzem, hogy a karomban tartom őt,
minden fájdalomtól megszabadult testét, és magam is megszabadulok a
fájdalmamtól, ami az ő fájdalmának része volt, a fájdalomtól, amiben
osztoztunk. Mindez könnyen elképzelhető. Az az elképzelhetetlen, ami valójában
történt, és ezekben a hónapokban, mielőtt sírba szállok, azzal kell
szembenéznem, ami valójában történt, különben mindaz, ami történt, mézédes mesévé
változik, az pedig méreggé keseredik, akár a faágon termő tarkabarka bogyó. Nem
tudom, miért fontos, hogy esténként elmondjam magamnak az igazságot, miért
lenne fontos, hogy valaki legalább egyszer elmondja az igazságot a világnak.
Mert a világ a hallgatás helye, az égbolt éjjel, miután a madarak elültek,
végtelen, néma hely. Nincs az a szó, ami a legcsekélyebb változást is okozná az
éjszakai égbolton.”
Kiadó: Park
Fordító: Szabó Herta
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése