Ernest Cline: Armada

Kezdjük azzal, mi nem lesz ebben a posztban. Nem lesz a Ready Player One-hoz való hasonlítgatás, sem afeletti búsongás/dühöngés, hogy Ernest Cline nem volt képes megugrani a saját maga által állított mércét, ellenben volt képe gátlástalanul újrafelhasználni a jól bevált receptet. Egyrészt, mert nem olvastam a Ready Player One-t, másrészt, mert enyhén igazságtalannak tartom, hogy míg bizonyos szerzők esetében nyálcsorgatva csüng a közvélemény a huszonnyolcadik önismétlő regényen is, ennek az első könyvével szemérmetlenül nagy sikert elért kamaszlelkű geeknek mintha képtelenek lennének megbocsátani az olvasók, hogy már megint arról írt, ami nyilvánvalóan a legfontosabb számára: a kockulásról. Most őszintén, mi ebben olyan meglepő? Azt már csak halkan teszem hozzá, hogy (bár nem olvastam, tehát simán vethettek rám köveket hogy milyen alapon merem megítélni) erősen túlzónak érzem azokat a véleményeket, melyek szerint a Ready Player One minden idők legzseniálisabb sci-fije amihez foghatót soha senki nem fog írni (Cline pláne nem), szóval akár le is húzhatnánk a rolót. Nemááár… Nincs egy kissé túldimenzionálva ez az egész? Ernest Cline írt egy baromi jó könyvet a kockulásról, aztán írt még egyet, ami lehet hogy nem annyira jó, de azért a maga módján tök szórakoztató. Tessék már a helyén kezelni a dolgokat!

Ennyi puffogás elég is mára, nézzük inkább a könyvet – ami nálam azért némiképp hátrányos helyzetből indult, hisz a bloggertárshoz hasonlóan nekem is illik leírnom: nem vagyok kocka. Sőt. Életemben nem játszottam semmilyen videojátékkal, utolsó emlékem ilyesmiről nagyjából huszonöt évvel ezelőttre tehető, amikor ferde szemmel néztem rokon gyerekek Super Mario-szintű ugrabugrálására. Persze tudom én, hogy van egy ilyen szubkultúra, a minap is bekísértem legjobb barátom egy játékboltba ahol rácsodálkoztam hogy jééé, ilyen is van meg ilyen is…, és igen gyakran hallgatom végig kedvenc kollégám sirámait arról, mennyire nincs energiája dolgozni mert éjjel négyig tolta a mittudoménmi mittudoménhányadik szintjét. De megérinteni sose tudott a dolog. Ami viszont igen, és mondhatom, hogy bármilyen műfajú könyvben azonnal ráugrom, az a popkulturális utalások és a hetvenes-nyolcvanas évek utáni nosztalgia.

Márpedig az Armada túl azon, hogy nyilvánvalóan egy gamer-álom, és klasszikus coming-of-age sztori, másról sem szól, mint eme nosztalgiáról. Főhőse, Zack Lightman átlagos amerikai tizenéves – egy átlagos jólfésült kertvárosban él anyjával, kissé mániásan ápolja babakorában elvesztett apja emlékét, épp túl van az első félresikerült tiniszerelmen, suli után egy használt videojátékokat áruló boltban kisegít, minden szabadidejében kedvenc játékán lóg és van pár hasonlóan kocka haverja. És közben napi huszonnégy órában arról álmodozik, hogy egyszer történik vele valami rendkívüli, ami kiszabadítja álmos kertvárosi életéből, kalandokba és küldetésekbe rángatja és aminek végén lehetőleg minimum megmenti a világot. Ha közben sosem látott apjával is találkozhatna, az aztán maga lenne a mennyország.

Elég pöpec borítótervek készültek a könyvhöz - nekem mégis a belső borító retrója a kedvencem :)
(lásd lentebb)

Nem csoda, hogy amikor egy reggel az Armada játék sobrukai űrhajójára megszólalásig hasonló repülő akármit lát az iskola felett, először arra gondol, tuti megőrült – másodszor meg arra hogy „végre”! Naná, hogy másnap reggel megjelennek a gyöpön a Föld Védelmi Szövetség ügynökei és arra kérik, ugyan tartson már velük hiperszuper repülőjükön szupertitkos katonai bázisukra és segítsen megvédeni a Földet a ránk támadó földönkívüli hordától. És hát naná, hogy igent mond, elvégre nem azért tartozik az Armada világszinten legjobb tíz játékosa közé, hogy nemet mondjon, ha ténylegesen a Földet kell megmenteni.

Mondom, hogy igazi gamer-álom… Persze mind tudjuk, hogy nyomokban sem tartalmaz eredetiséget, hogy ezt a sztorit elmesélték már párszor, hogy kiszámítható, hogy hamarosan jön a jócsaj, aki a földbe döngöli hősünket, hogy megismer egy halom furábbnál furább figurát, és megállapítódik, hogy világunk védelme egy rakat szerencsétlen lúzer kezében van, akiket a suliban többnyire péppé vernek a kigyúrt focisták, hogy kiderül, az apa képzelgései a filmstúdiók és videojátékgyártók évtizedes összeesküvéséről, melynek során a lakosság kocka tagjait tudtukon kívül gamer-katonai kiképzésnek vetették alá, hogy ha itt az idő, a konzoljaik mögül segítsék az emberiség megmentését, mind igazak. És azt is pontosan tudjuk, hogy a Hold túlsó oldalán más is várja Zack-et, nem csak a világ megmentése.

De őszintén? Kit érdekel? Minden kiszámíthatóságot meg tudok bocsátani ha valami ennyire veszettül szórakoztató. Írhatnék az elnagyoltságukban is remek karakterekről, a jól adagolt humorról (amikor a Hold felé haladva a levitézlett hippi szívatja a földönkívüli támadás árnyékában is Istenhez imádkozó háromgyerekes tanárnő anyukát, mire a Shakespeare-őrült papa mellett felnőtt tinilány drámai idézetekkel hallgattatja el, azon fetrengtem a röhögéstől), a pöpecül összerakott titkos tanácsról melyben jelenünk legnagyobb koponyái döntenek a Föld védelméről; de mindezt simán felülírta az a bizonyos nosztalgia. Imádtam lubickolni a filmes utalásokban – nyilván kell ehhez egy fogékonyság, és aki nem rajong a nyolcvanas évek akciómozijaiért és/vagy úgy en bloc a popkult utalásokért, azt valószínűleg hidegen hagyja. És bár eléggé rendszeridegen dolog egy szórakoztató sci-fi értékelésébe ennyi személyességet csempészni, elárulom, az indokaim, amiért elsősorban odavoltam ezekért a nyolcvanas évekre visszatekintő utalásokért, eléggé hasonlítanak Zack indokaihoz.

Hogy elolvasom-e a Ready Player One-t ezek után? Egyszer biztosan, de fura mód nem érzem a késztetést, hogy azonnal rávessem magam. Állati szórakoztató trip volt az Armada, de egyszer elég volt. Lehet, hogy beérem majd a filmmel.

Kiadó: Agave

Fordító: Orosz Anna