Fogjatok le, mert falhoz vágom – avagy mi az, ami leginkább dühít egy könyvben?

Folytatódik a TÉMÁZUNK rovat, e héten ismét az a merénylet éri szerencsétlen blogolvasókat, hogy egyszerre több blogon is ugyanarról az egy – ámde kimeríthetetlen – témáról olvashatnak hosszabb-rövidebb szösszeneteket. Mai témánk: olvasás közben mi dühít fel úgy istenigazából egy könyvben? Ugye, hogy kimeríthetetlen? (Itt jegyzem meg, hogy címadásom nem kissé hatásvadász – amúgy sosem vágnék falhoz egy könyvet. Már csak praktikus okokból sem: ha meg akarom tartani, tudom, hogy engem zavarna leginkább egy sérült gerinc, kiszakadt lap, behorpadt sarok; ha meg annyira dühít, hogy később szeretném elajándékozni/elcserélni/értékesíteni, akkor hülye lennék csökkenteni a „piaci értékét”, nemde? Azt hiszem, a gimnáziumbeli rituális kémiakönyv-égetés óta nem bántottam direkt könyvet…) 

Szóval üzembiztos téma… Pár napja mégis azt éreztem, hogy jó-jó, de nekem semmi nem jut eszembe. Biztos valami hirtelen pozitív fellángolás volt, el is múlt hamar – jött egy tenyérbemászóan undorító kiadói nyilatkozat (minden puffogni vágyó könyves blogger álma), meg egy hosszas eszmecsere a könyvekben fellelhető felesleges alpáriságokról, és máris elkapott a gépszíj. Hogy ne álljon itt egy címszavas felsorolás, próbálom két vezérfonal mentén összeszedni az igazán idegesítő jellemzőket, aztán meglátjuk, hogy sikerül. És persze, úgyis lesz ami kimarad, és amire majd csak a többiek bejegyzései/kommentjei ébresztenek rá. Sebaj, előre tudtuk, hogy ez kimeríthetetlen téma lesz… 

Puffogni amúgy nem menő - legközelebb valami csillámpóni-kompatibilis témát választunk, de addig is...

Utálom, ha hülyének néznek… 

…és ez esetben tök mindegy, hogy a kiadó vagy a szerző teszi ezt. Ennek eklatáns példája a pár nappal ezelőtt kikerült nyilatkozat, mely egy „arculatváltáson” átesett kiadó és egy sorozat három kötetének egységes vagy nem egységes megjelenése kapcsán váltott ki pici vitát – avagy mi igazán igyekszünk figyelembe venni az olvasói igényeket, szeretünk titeket, kicsi szívünk csücskei, de akkor sem áll módunkban ugyanolyan formátumban kiadni a befejező részt, amilyen az első kettő, mert akkor mi lesz az arculatváltásunkkal? Grrr… Ezzel nem is az a legnagyobb probléma, hogy másképp néz majd ki az a nyomorult könyv, na bumm, volt már ilyen (Alexandra és a puffasztott téglából zsebkönyv méretűvé fogyasztott sorozatai például), hanem a kommunikáció módja. Nem tudom, mikor tanulják meg drága sajtósaink, hogy ez a cukin hátba szúrás teljesen felesleges, mert finoman szólva kilóg a lóláb. Tessék tökösen az olvasók elé állni és bevállalni, hogy így döntöttünk, ez lesz, leszarjuk, mit gondoltok, ha nem tetszik, nem kötelező megvenni. Nem kell a púder. (Jó eséllyel pont ugyanannyian vennék meg a könyvet úgyis, csak nem csinálnának bohócot magukból.)

Ugyanebbe a kategóriába tartozik az én szememben a mindenféle piaci hablattyal agyonöntött ostoba vetítés a megváltozott formátumok kapcsán (tök sokat spórolunk így, de jó nekünk – ellenben a könyveink nem csupán rondábbak, de drágábbak is lettek, szóval nektek, olvasóknak annyira nem jó); a félbehagyott sorozatok kapcsán minden alkalommal feltűnő felesleges magyarázkodás (mi igazán mindent elkövetünk, hogy kiszolgáljuk a vásárlói igényeket, de hát nem veszik ezek a nyomorultak, mit tehetünk?); az elszúrt borítókkal, slendrián fordítással, félrepozicionálással kapcsolatos utólagos szerecsenmosdatás (bocs, sietni kellett a megjelenéssel, ezért nem jutott időnk szerkeszteni-átnézni-átrajzolni, egyáltalán, elolvasni, mit is adunk ki). Csak ismételni tudom magam: mindez engem, olvasót, cseppet sem érdekel. Mondják, csak az nem hibázik, aki nem dolgozik, és ennek van igazságtartalma – nem csak egyénileg, céges (esetünkben kiadói) szinten is. Minden kiadó belefut néha ordas nagy melléfogásokba, ti is, meg ti is, sőt, még ti is… A kedvenceim is. Azok is, akiket a legszínvonalasabb magyar kiadóknak tartanak. Ez van. Ha hibáztok, vagy ha valamit nem áll módotokban folytatni, vagy ha szar könyvet adtok ki, szar borítóval, szar fordítással, tessék kiállni az olvasók elé és bevállalni. Dühösek leszünk, de legalább nem nézünk hülyének senkit. És tán nem feltételezzük azt, hogy ti hülyének néztek minket. Mert a sok felesleges magyarázkodás bizony ide vezet.

Legalább ilyen bosszantó, amikor a szerző néz hülyének – és most nem is feltétlenül arra gondolok, hogy valaki kevésbé jó könyvet írt, mert hát na, nem lehet minden könyv világmegváltóan zseniális. Sokkal inkább arra a kicsit megfoghatatlan, furcsa érzésre, amikor olvasás közben beüt, hogy „mi a francot olvasok én?”… Ha egy könyv elindul valamerre, szép következetesen vezet téged egy úton, hogy aztán tök váratlanul és logikátlanul egészen másfelé induljon (jó, ez lehet posztmodern is, de ne süssük rá ezt minden béna szerzőre). Utálom a logikátlanságot. Tessék nekem szépen felépíteni a szereplőket, akik aztán legyenek kedvesek úgy viselkedni, ahogy a felépített személyiségük valóban viselkedne. Vagy ha nem, azt akkor tessék ugyancsak felépíteni. A hopp, szürke kisegérből egyik napról a másikra szívdöglesztő szexistennő lesz a legritkább esetben hihető – sokkal inkább ostoba és önkényes megoldás. Kicsit olyan, mint amikor sci-fi vígjátékban a száz oldal alatt beindulni képtelen űrhajó épp abban a szent pillanatban kel életre, amikor már majdnem kilőtte a csúnya gonoszok sokkal nagyobb és menőbb űrhajója. Röhögsz rajta egy jót, de komolyan venni képtelenség – ám egy önmagát komolyan vevő könyvben nem az lenne a cél, hogy röhögj a logikátlanságokon, ugye? 

Utálom az igénytelenséget… 

Induljunk ki abból, hogy a KÖNYV, az számomra – mily ódivatú vagyok, te jó ég! – nem csupán random egymásra halmozott betűk összessége egy kupac papíron, hanem maga is képvisel némi művészi értéket. Vagyis nem árt, ha kinéz valahogy. Persze, tévedés ne essék, elismerem én, hogy egy remekmű értékét nem csökkenti a randa körítés – de azért mégis jobban esik kézbe venni, ha jól néz ki. A vécépapírra nyomott, első olvasásra kettétörő ragasztott puhakötésű csodák leginkább egy kétségbeesett kérdést váltanak ki belőlem: a francért nem adtátok ki inkább e-könyvben? Mert ma már ugye van megoldás arra is, ha netán egy kiadó úgy gondolná, a könyv az csupán random egymásra halmozott betűk összessége…

A körítés persze csak körítés, a lényeg kétségkívül az, ami belül van. Ám van, hogy a „beltartalom” élvezetét is kvázi-lehetetlenné teszi a kiadó igénytelensége. Ha egy könyv hemzseg a félrefordításoktól, helyesírási hibáktól, szerkesztetlen mondatoktól, na akkor van az, hogy tényleg legszívesebben falhoz vágnám (de nem teszem). Sajnos ez manapság kortünet, mintha divat lenne lespórolni a szerkesztést (persze ezt is meg lehet magyarázni gazdasági fecsegéssel) – és nem csak annál a néhány kiadónál, akikről effektíve mindenki tudja, hanem egyre több – és egyre meglepőbb – helyeken is.

S ha éppenséggel könyvecskénk külseje és szöveggondozása is rendben vagyon, még mindig elszúrhatja az összképet maga a szerző holmi igénytelen megfogalmazással, esetlen szóhasználattal, bosszantó és felesleges alpárisággal. Hangsúlyozottan nem arról írok, amikor egy könyv a szó szoros értelmében rossz – az egy külön kategória. Az bosszant, leírom, hogy bocs, drágaságaim, ez szar, aztán elkönyvelem magamban, hogy a szerzőnek többé felé sem nézek. Az viszont, ha például egy nagyon jó könyvben, egy amúgy eléggé tehetséges szerző tollából rendre teljesen funkciótalanul olvasok közönséges káromkodásokat, kicseszettül zavaró és zavarba ejtő tud lenni. Mondjuk mert szembe találom magam azzal a dilemmával, hogy tök jól ír a szerző, szívesen olvasnám a többi könyvét is, de ha azokban is oldalanként kétszer használja a „kúrni” kifejezést totál feleslegesen (ráadásképp olyan szereplő szájába adva, akihez ez cseppet sem illik), akkor egész biztos hogy kitépem az összes hajam.

Persze a végére úgyis oda jutunk, hogy oly mindegy, mennyi minden bosszant egy könyvben, ha az a könyv jó, megbocsátom. Ha meg rossz, akkor a gyönyörűséges külső, jófej kiadó, igényes szöveggondozás sem tudja megmenteni – csak hát sokkal jobb lenne, ha ezek a dolgok fel sem merülnének, hanem mindenféle ostoba külső tényezők nélkül, önmagáért és önmagában tudnánk értékelni az adott könyvet...

Többiek a témában:

Reea
Nima
Andi
tigi
Zenka
Bea
Pupilla
FFG
Szee
Anaria
Laura Arkanian
Catriana