Moskát Anita: Bábel fiai

Valahol mindig kellemetlen, amikor az ember egekbe nyúló várakozásokkal vesz kézbe egy könyvet – egy ponton túl az elvárások könnyen teljesíthetetlenné válnak, és adja magát a csalódás. Azt hiszem, így jártam Moskát Anita bemutatkozó regényével: mire eljutottam az olvasásig, annyian (és annyi helyen) írták le (vagy mondták el szóban) hogy ez a regény mennyire zseniális, hogy még ha az is lenne, akkor is ott lebegett volna a fejem felett olvasás közben a csalódás halovány árnya. Tanulság? Nem kéne olvasás előtt mások véleményét olvasgatni (és tán nem kéne ragaszkodni ahhoz, hogy azon frissiben olvassunk kurrens megjelenéseket) – vissza lehetne térni a hirtelen felindulásból elkövetett olvasás gyakorlatához. Már csak azért is, mert ez a regény például nem érdemli meg, hogy a túlzó elvárásaim miatt negatívan értékeljem – nagyon nem!

A Bábel fiai több mint korrekten összerakott (portál) fantasy – szívesebben gondolok úgy rá, mint a fantasy és a szépirodalom határán egyensúlyozó, még ide-oda billegő valláskritikára és fejlődéstörténetre. Érdekes a fő témául és helyszínül választott bibliai Bábel tornya: amit tudunk róla, az alapján az emberi nagyravágyás, az ember isteni hatalomra törésének örök szimbóluma, s mint ilyen, pusztulásában kicsinységünk és kiszolgáltatottságunk megjelenítője is egyben. Mindannyian ismerjük a történetet a torony pusztulásáról és a nyelvek kialakulásáról – ám hogy mi volt ama torony valójában, s mi lett a sorsa a későbbiekben, arról már nincs tudomásunk. Ezt a hézagot töltötte ki Moskát Anita a bábeli tornyot újraépítő próféta, Léonard Chateau segítségével – aki a torony pusztulása után a semmiből a pusztaságba érkezvén összefogja a Bábel környéki falvak lakóit, hitet és megélhetést ad nekik, vezeti őket, megdicsőülést ígér, s cserébe csak egyet kér: áldozzanak mindent a toronynak. A munkájukat, az egészségüket, a gyermekeiket, az életüket. S a leomlott torony átkos árnyékában élők mennek, ha nem is az első szavára, de mennek, mert hinni akarnak – abban, hogy létezik számukra megbocsátás, hogy az első torony leomlása nem örök kárhozatot hoz rájuk, hanem csak egy közjáték. És építik a tornyot, vérrel-verejtékkel, áldozattal, hittel.

Szentként tisztelik a prófétát, mert értelmet ad porszemnyi életüknek – s hogy ki ő, mi ő valójában, azt nem csupán nem tudják, nem is érdekli őket. Az egyetlen, ami számít, a torony. A megdicsőülés, ami elkészültekor mindazokra vár, akik vérüket, testrészüket, látásukat áldozták érte, vagy „csupán” félholtra dolgozták magukat az építésén. A népnek hit kell, cél kell – ezt ismeri fel a próféta, és ezt nem képes felismerni megannyi pofon után sem fia, a főpapi tisztet és a torony építésének küldetését atyja halála után megöröklő kvázi-főszereplőnk, Arzén.

Aki mintha nem is lenne önmaga – és ezzel a regény nagyon sok szinten (és nagyon ügyesen) eljátszik. Arzén báb, egyfelől apja bábja – aki a létező legkegyetlenebb despota apákhoz méltón befolyásolta, törte meg, és dobta el fiait, ahogy a célja diktálta; másfelől saját sértettsége bábja – ami sosem engedi, hogy kilépjen az apa borzalmas tetteinek árnyékából. Iskolapéldája a szülők által irányított, az irányítás ellen állandóan hiába lázadozó utódoknak, akik leginkább azt az egy örök igazságot nem ismerik fel, hogy akkor és csak akkor van esélyük kilépni a gyűlölt atya árnyékából, ha egyszer végre egy tettüket nem az határozza meg, hogy az ellenkezőjét csinálják annak, amit a másik – ha elkezdenek végre saját értékeik mentén gondolkodni. Arzén „küldetése” a regény során megtanulni kilépni az apa árnyékából – s ezzel párhuzamosan megtanulni együtt élni a tudattal, hogy ha belefeszülünk is, akkor is hordozzuk őket magunkban…

Kár is lenne tagadnom, hogy sajátos nézőpontból olvastam a könyvet (ahogy tulajdonképpen mindannyian „sajátos” nézőpontból olvassuk a könyveket) – ennek köszönhető, hogy Arzén atyjával folytatott küzdelme mellett az én szememben eltörpült az egész fantasy-szál, a „másik világból” érkezett utazókkal, a torony építésével, áldozatokkal együtt. Lehet ebben némi szerepe annak is, hogy míg a főpap alakját igazán élőnek, érdekesnek és lehetőségekkel telinek éreztem, Dávid, a napjaink Budapestjéről Bábelbe keveredett, látását fokozatosan elvesztő festő totálisan idegen, mi több, idegesítő maradt, míg nővére, Lívi a maga kissé erőltetett szürke-bölcsészlányságával és áldozatkészségével számomra hangyányit klisés. Igazság szerint azt se bántam volna, ha a budapesti szál, az „új próféta” és ez az egész „átjárás” úgy, ahogy van, kimarad – annyival érdekesebb volt a bábeli történések háttere.

Amit egyfelől a karizmatikus próféta munkássága, másfelől a torony és a belé vetett hit alkot – a kettő elválaszthatatlan egymástól, s adja magát a kérdés: az egyik fakad a másikból vagy fordítva? Vajon Szent Léonard csupán egy jó érzékű szélhámos, aki felismerte a toronyban rejlő lehetőségeket vagy valóban kiválasztott? Létezik-e az isteni erő, ami áthatja a torony minden porcikáját, amitől ez a kőhalom élő, lélegző, önálló akarattal bíró lénnyé lényegül át, vagy csupán a vakhit láttatja ezt a nagysága előtt áldozókkal? Vajon az isteni akarat alakítja a hitünket, vagy mi alakítjuk Istent? Örök kérdések ezek, amelyeket hiszem, hogy nem lehet elégszer feltenni.

Sokrétű, izgalmas, érdekes és nagyon okos könyv ez – mégis, valahogy nem került igazán közel hozzám. Nem éreztem azt, hogy a bőröm alá kúszik, nem rabolta úgy a figyelmem, hogy ne tudjak bármikor felnézni belőle, nem férkőzött be az álmaimba, ahogy az igazán szuggesztív fantasy-látomások szoktak. Kicsit úgy éreztem magam, mintha a borító gomolygó füstfátyolán keresztül néztem volna a történéseket. Épp az a pici plusz hiányzott, amitől ez a füstfátyol szétoszlik és elemi erővel szippant magába Bábel… Ezzel együtt is vitathatatlan, hogy az év egyik legfigyelemreméltóbb magyar fantasy megjelenése e regény – az pedig biztosra vehető, hogy bármit ír a jövőben Moskát Anita, én minimum belekóstolok.

Kiadó: Gabo