John Scalzi: A lázadás hangjai

„Tudom, hogy a legtöbb rajongó további történeteket követelne. Még. Hogy benne élhessen a világban, amit az író teremtett. De én örülnék, ha tényleg nem születne több regény ebbe az univerzumba. Ha John Perry, Jane Sagan, és nevelt lányuk Zoë Boutin-Perry valóban megkapná az ígért „boldogan éltek, míg meg nem haltak” egymondatos mesei lezárását az írótól. Mert megérdemelnék.” Így fejeztem be a legutóbb, komolyan is gondoltam – mit mondjak, megint sikerült alábecsülni az írót… John Scalzi eddig minden alkalommal egy lépéssel tovább ment, mint ahová vártam; fütyülve belénk kódolt várakozásokra, szokásos sorozati lépkedésekre – avagy épp tudatosan eljátszva ezekkel a várakozásokkal. Ha jobban megnézem, ahogy építkezik, akkor Asimov Alapítványa és a Galaxis-útikalauz jut az eszembe egyszerre – nem mintha annyira akkurátus volna, mint a jövővíziók nagymestere és ötleteket, sziporkákat se szór annyi könnyelműséggel, mint Marvin apukája; de szerkezetében oda hajaz ezekhez – következetesen érdekesen folytatja a megkezdett és abbahagyott mesét.

Pedig a legszebb nyitott véggel fejezte be. John Perry utolsó általunk ismert döntésével kettészakítja az emberiséget – s ezzel teljesen új pályára kényszeríti. Erről majd a „tovább olvasom” alatt elmélkedem, mert mélyen érinti a cselekményt is, amit írnék; a magam módján szeretném körüljárni ugyanis az író világának miértjeit – azokat a kérdéseket, amelyeket (egyébként teljesen jogosan) annyi rajongó olvasó is feltesz. Itt és most csak örülnék, hogy tovább bokrosodik egy figyelemre méltó fantáziavilág, ezzel az ötödik kötettel – amit ne olvasson lehetőleg senki elsőnek: az íze akkor jön ki maradéktalanul, ha betartjuk az olvasási sorrendet. Akkor fogunk felröhögni a fanyar utalásokon, meghökkenni az epizódok nem egy elvárást rogyasztó fogásán – kezdve hősök hullajtásán s befejezve további nyitott végekig -; akkor élvezzük maradéktalanul a megvezettetésünket. Még hogy novellák! Én egyenesen egy újabb, gonoszul szerkesztett négy kötetes „trilógiát” várok az első kötet alapján, annyi mindent alapoz meg itt, a szemünk láttára, és annyifelé ágazhat az erős, lényeges elemeket folyamatosan tudatosan árnyékban tartó cselekményvezetés. Ennyi szó után általában feltárul az olvasó előtt, ki mozgatja a szálakat – itt ez árnyékban marad; és ettől hallatlan súlyt kap. Ezért szurkolok a leginkább, hogy Scalzi megfeleljen a maga keltette várakozásoknak: mert lehetősége van, hogy a mi életünkre is alapvető befolyással bíró, elemien lényeges dolgokat tárjon fel nekünk, könnyen emészthető, szórakoztató formában. Tényleg nem véletlenül emlegettem Asimovot és Douglas Adams-t…

Perryék épp boldogan élnek (vagy halnak…) a Konklávé kebelén valahol – a fókuszban most az egykori Vén Trottyok még túlélő és tovább szolgáló technikai zsenije: Harry Wilson áll. Azaz: ő az egyik tagja a csapatnak, amely e lapokon mindenféle kalamajkába keveredik. Egy politikai tűzoltásra használt GYSZ diplomatacsoport küldetéseit követhetjük nyomon, laza epizódokban megismerve a csapattagokat, és a szituációt, a Föld Gyarmati Szövetségből való kiválása utáni időket – azaz a tüzet, amit oltani kéne. A kötet (egy novellisztikusabb fejezetétől kölcsönzött) címe ugyancsak félrevezető: ezek itt nem elsősorban a fellobbanó lázadás hangjai, sokkal inkább az elfojtásának kísérletéé. Wilson hadnagy van annyira szerethetően érdekes figura, mint Perry – érdemes elolvasni újra a Vének háborújának pár jelenetét, ahol megszólal, hogy elcsodálkozzunk, mennyire sikeresen bontja ki az író az ott felvillantott karaktert. És remek játszótársakat kap: Abumwe nagykövet, Hart Schmidt, a Főnix neves politikuscsaládjának elbitangolt báránya, Coloma kapitány, vagy akár Sorvalh, a Konklávé lalan politikusa - mindannyian elvinnének a hátukon önállóan is egy-egy regényfolyamot.

Itt mindenkinek szüksége van valamire. Erőforrásra, újoncokra, friss gyarmatosítókra - még mindig. Szövetségesekre a Konklávé ellen – politikai fondorlatokkal magunk mellé állított „barátokra”. Egy „piros telefonra” a Konklávéhoz, hogy bármilyen apró esemény kapcsán ne essen egymásnak a két nagyhatalom. Látszólag négy komoly politikai tényező feszül egymásnak itt: a fajok egymás mellett élésének új formáját kísérlő Konklávé és saját belső „ellen-Konklávéja” amely szintén új formát kísérelne, de lehetőleg az emberiség nélkül; a Gyarmati Szövetség és immár elszakadt egykori anyabolygója: a Föld. Látszólag, mondom, mivel mindkét nagy játékos: a Konklávé (négyszáz faj!) és a GySz (a legsikeresebb inváziós faj) bír saját szélsőséggel – és a Föld súlya e játszmában méreténél-lakosságszámánál fogva sem elég „nagy”. Csak akkor értjük meg a jelentőségét, ha felmérjük: az emberiség, mint erőforrás-használó hogyan működik. Én ezt tartom Scalzi legnagyobb erényének, hogy képes erről úgy mesélni, hogy elfelejtsem: valójában értünk aggódik. S ne is értsem, miért fog el közben engem is az aggodalom…

Többi a hajtás után – azoknak, akik már olvasták.

Nézzük hát a rajongói kérdéseket. Miért fenekedik a GySZ a Föld ellen - egyáltalán miért tartotta eddig homályban, miért fékezte a fejlődését – hiszen aki túlnépesedve nyomorog, az ma is nekivág a reménytelen útnak, s aki halni nem mer, az úgy is menne katonának, ha tudná, hogy hova? A másik végén: miért nem lép be a Konklávéba a Gyarmati Szövetség, akár belülről bomlasztva azt – hisz így gyarmatosíthatna tovább? A harmadik „végén”: ha ez kell a Konklávéhoz való csatlakozáshoz, a Föld miért nem alakít végre Világkormányt?

   

Világkormányt alakítani úgy, hogy a gazdasági modell még mindig a fejlett államok kontra harmadik világ rendszerében működik a jövőben is (azaz 2-5% nyertes, a többi megszívta) szinte lehetetlen. A modell kudarca ma is látható: mindenki nyertes akar lenni, úgy akar élni, mint a felső párezer (párszázezer, pármillió, párszázmillió – mondjuk a hétmilliárdhoz képest) - de ennyi erőforrás a világon galaktikus léptékben sincs... Scalzi világában ezért nincs a Földön Világkormány. Sőt, a modellt az emberiség kicipelte az űrbe. A rendkívül rossz körülmények közt élő gyarmatosítók (főleg a friss gyarmatokra) a harmadik világból jönnek. Egyrészt ők bírják a kiképzést, másrészt évszázados kondíciójuk van egyfajta lefojtottságban tartásból. Elképesztően zord viszonyok közt is boldogan és jövőbe vetett hittel építhetik a maguk Újhazáját. Ez is kulcsszó. Az Újhaza. A fentebb vázolt modell motorja az expanzió. A nyugati berendezkedés nincs terjeszkedés nélkül. Scalzi csak kinyitja a kaput a világegyetemre – ahogy egyébként máris tennénk, ha technikailag meg tudnánk oldani.

De gyarmatosítás nincs lázadás nélkül. Terrorizmus, ha veszít, szabadságharc, ha nyer – a terminológiákat nagyon sokszor tényleg csak a kimenetel pontosítja; ezért hívom én lázadásnak. Hiába csak „gyarmattartók” vannak egy gyarmaton, a gyarmatok lázongnak. Hiszen az életkörülmények gyakorta tényleg elviselhetetlenek lehetnek egy frissen terraformált világon, és nyilván az összes örökölt expanziós struktúra, például az erőforrás-rabló nagyvállalati rendszer (és durván kizsigerelt bérrabszolgái) is a képlet részei továbbra is. Lázadás tehát akad elég - s ki fojtaná el, ha nem a zöldbőrűek, a GYV. Scalzi ötlete a nyuggertoborzásra (főleg úgy, hogy az újonc az ég adta világon semmit nem tud az űrbeli viszonyokról) attól is zseniális, hogy pont így, a helyzet ismerete nélküli, kvázi idealista „embermentők” besorozása által válik hitelessé: az esetek harmadában a ződbőrű gyarmatosokra lő.

A Gyarmati Szövetség adminisztrációja, a Főnix és a fejlett, régi gyarmatok lakói Scalzi univerzumában igencsak kisebbségben lehetnek, ha a nyuggerek földi tudatlanságba és rendbe kondicionált, feljavított seregére szorulnak. Ezért sem adnának szívesen sorozott gyarmatosok kezébe fegyvert. S a Gyarmati Szövetség látszólagos egysége csak a külső fenyegetettség fényében egység. Ez a másik kulcsszó: a külső fenyegetettség. Scalzi szerint tehát az emberi kultúra terjeszkedő és paranoid. S „külső” bárki lehet: akár a másik ember is; szeparálódni frakciók tömege akarhat egy ekkora keretben, mint a GySz.    

Van egy elméletem, hova tart ez a sorozat. Látnunk kell: a Konklávé fajai betelepíteni, és nem gyarmatosítani akarják az Univerzumot. Felmérni a bolygót, létezni hagyni a jövendő értelmes fajainak csíráit – úgymond mindenhol helyet hagyva a jövőnek. De ez az utópisztikus szándék, gondolat abban a szövetségben sem egyértelműen népszerű. Ott is akadnak szélsőségesek – fajokon belül, és komplett fajok akár. Ha meg akarom mérni egy csoport érettségét, a legegyszerűbb, ha megvizsgálom, hogyan kezeli a maga szélsőségeit. Egyetértek Profundus Librummal, szerintem is a Konszu bizarr vizsgájával van dolgunk – a Zoë által feltáruló érettség mérődik meg fajokon belül: mennyire jellemző. Mennyire tud bárki (mint faj) választani, s mennyire emészti meg: maga a választás egyéni, az eredője egyfelől a magunkétól függ, másfelől attól függetlenül, csoportszinten, kötelezően vonatkozik mindenkire, arra is, akiével nem egyezik. S nem bennünket vizsgáztatnak szerintem, hanem a Konklávét – a könyv eszmerendszereiből a legérettebbet. Az emberiség ehhez csak a legkézenfekvőbb eszköz. Az ideális lakmuszpapír.

A konszukkal, mint szintekkel magasabban fejlett tudatú, felfoghatatlan motivációjú lényekkel, az űrhajóméretű páncélokba zárt agyakkal egyébként mintha Banks Kultúra-világának gyermekkoráról olvasnánk – ahogyan kialakul a kiegyensúlyozásra alapuló, bármilyen isten-szinttel párbeszédre alkalmas intergalaktikus civilizáció, s benne a maga módján független, önként integrálódó, toleráns emberiség. A konszuk önmagukban megérnének egy misét, hiszen minden feltűnésük egy-egy ironikus fintor felénk; mintha alapvető funkciójuk volna, hogy feltárják az eszméink, a motivációink és a szükségleteink közt tátongó becsapódás-kráter széles szakadékokat. Tényleg ez volna lényeges egy jó kiindulóponthoz: tudjuk, hogy az ideáinkhoz képest hol állunk. Scalzi társadalmi értelemben markánsan hazugság-ellenes. Ez is tetszik, annyi minden mellett.

Folytathatnám még… de inkább olvassunk. Egy év, és kijön a folytatás. Már alig várom.

Kiadó: Agave

Fordító: Pék Zoltán, Farkas István