Nos, ezt a szellemiséget nagyon durván sikerült hatványra emelni a Millenárison látható Walk My World produkciójával. Az immerzió, a teljes belevonódás, a besétálhatóság szabadsága (és felelőssége), a testközelség egyfelől; a tökéletesen komponált, ipari elemeket kiválóan használó, összetapogatható játéktér másfelől brutális mélységig jelenlétet teremt. Benne lehetsz a mesében, amely mitikus voltát tiszta viszonyokban vállalva úgy mai, hogy már nem is áthallásos – a mese ízében is a jelenünkben sétálsz, csak egy gyönyörű, antik eszközkészlettel megfogalmazott változatában, ahol a történés és jelentése nem vált el, s nem is választható el. Nem látod az egészet – azt követed, amit választasz. Természeted szerint válsz részévé az előadásnak. Ezt egy másik blogon (ahol az immerzió bázisául szolgáló Aeneist jártam kicsit a magam szubjektív módján körül) így fogalmaztam meg: ...a hatalmas, bejárható diszlet gátlástalan háborús utalásai, a konténerváros, az egyenruhák, a Karády által fülünkbe dúdolt "hiába menekülsz, hiába futsz"; a szabadon követhető hősök: istenek, királyok és kisemberek sorsának szemünk láttára eső, kegyetlen kisemmizése úgy válik kőpontossá, hogy jelen vagyunk benne. Arctalan tömeget képezünk a drámáik körül, néma kórusként reagálunk, visz bennünket az események sodra egészen a Nagy Fináléig - akárcsak az életünkben, ahol, ha lehet, szintén nem vállalunk felelősséget azért, ami történik. Holott úgy képzeljük, nem abban a korban élünk, ahol a kiosztott sors elől egy Kasszandra jóstehetségének birtokában sem lehetett elugrani.
Fontos ösvényt követtünk, (s bár tettek rá kísérletet, hogy elszakítsanak egymástól) egymás kezét fogva, a mese jelenlétében gyáván egymásba kapaszkodva Timivel. Láttuk Hektor kétségbeesését a védekezés vezérlőpultja előtt, Kasszandrát, ahogy harcra tüzeli, s láttuk a harcot az indusztriális „trójai falovával” – a hősi bukást. És Juno, a trószok vesztét óhajtó istennő kegyetlen vérörömét. Itt láttuk Deiphobust, aki nem tud holtában sem elszakadozni a hoplita-léttől – csak a harcát vívná, árny a romok közt. Onnan bóklászva (a mosodán átcsavarogva, s érve az Isteni Bárba) láttuk Ámor s „szárnya” duettjét – a trónra üléssel a végét egy másik fontos szálnak. Aztán keveredtünk Karthágó szívébe, a konténer- s hiradóskocsi-roncsok otthon-nyomorába – elbambulva a díszlet ezer apró tapogatnivalóján. Míg belerántott a honi barbárok és menekült trószok csörtéje – Deiphobus, Nisus veszte (irgalom anyja, ne hagyj el).
Láttuk Dido húgát az aggodalmára csavarodni, Lédát, amint elbűvölne a kis vörös szalonban, S végre Aeneas-t amint elcsábítja Didót. Itt léptünk túl a magunk árnyékán, legalábbis én úgy éreztem, itt hullt le rólunk tényleg a mi mindent nem látunk szorongása. A vereség-látás, a kisembereken túl nem kereső tekintet. Innen vitt a szerencsénk a Minotaurusz labirintusába, hogy lássuk a bűnbánást, a tett után. Aztán a tolvajt is láttuk az őt tolvajlóval – de a nagy fináléhoz már úgy kellett odaterelni bennünket, úgy belefeledkeztünk addigra a szabadon bolyongásba. Ezt a gazdagságot köszönjük, hogy telilakott szemmel, magunkra ébredve jöhettünk haza, úgy is: pontosan tudjuk, hogy a mítosz töredékét volt alkalmunk csak befogadni. S hogy annyi minden van, a máshol történtek oly gazdagsága, amit látni kellene még...
De hiszen ez a mítosz! A legfontosabb, hogy személyessé válik, átélt mesévé – a nekünk így mesélt sosem az egész! Csak a könyvekben, a lejegyzés által teremtődik az illúziója: a kezedben tartod, rálátsz, kívül vagy, átlátod. Valójában a mítosz a nem kanonizált, a nem végleges - csak mese, amit úgy meséltek, de ha másképp vált a tiéddé, szabadon elmesélheted másképp. Sosem az egészet, csak amennyi tényleg a tiéd lett belőle. De hiszen ez az élet! A jelenlétünk teremte korlát, hogy itt vagy, és nem ott, ezt látod, és nem azt, hogy a választásaid által a megélt helyzet a kizárólagos tükröd – hiába sugallnak mást vágyképek, médiák, divatok, eszképizmusok. És bár helyzetek nem változnak, csak helyszínek s nevek, a létben vándorlásod által olykor mégis sikerül nézőpontot váltani.
Ennek jegyében megyünk vissza majd a Chaos bárba, reményeink szerint mihamarabb – hogy nézőpontot váltva hagyjuk: a másik mesében is tükröződhessenek a világról dédelgetett képeink. Nem a hiányérzet vezet majd, hanem a kíváncsiság – miben látszik másképp ugyanaz a kegyetlen, tiszta hangon elmesélt történet; mit ad hozzá (mit ad a tükörképünkhöz) a máshová helyezett látáspont. Ezt az előadást nem azért nem elég csak egyszer látni, mert lemaradtál a produkciók bőségéről. Hanem mert te magad vagy a produktum, mindaz, amiért felelősséget vállalsz - és ebben a gyönyörűen bonyolultra, élet-mesévé foncsorozott tükörben megláthatod mindezt. Megláthatod, tényleg mi a tiéd belőle. Miközben egy menekülés stációit figyeled, az otthonmaradás tragédiáit, miközben a füledbe dúdolja a teljes világ körülötted: hiába menekülsz, hiába futsz. Vissza kell mennünk, és el kell engedünk egymás kezét, bízva a másikban – bízva benne, hogy ami valódi bennünk, azt továbbra is egymásnak adja vissza az elmesélt történet. Ennek a jelenlétnek ekkora ereje van. Ez az elkötelezett, tiszteletre méltó kortársaink által elénk tárt tükörvilág most itt terül a küszöbünkön. Mítosz-óceán. Ne szégyelljetek belefürödni.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése