Barbra Streisand: Back to Brooklyn (CD)

Tán nem tévedek, ha azt mondom: egy idő után azért az ember, főleg ha látott már ezt-azt a sztárvilágból, egészséges kétkedéssel fogadja a lépten-nyomon feltűnő nyilatkozatokat-kinyilatkoztatásokat arról, hogy ez meg az a sztár mennyire kedves, emberséges, földhözragadt, „egyszerű” lény valójában. Kedvelt és gyakran használt marketingfogás a „szomszéd lány” – aki lehetnék én is, lehetnél te is, akin fikarcnyit sem változtatott, hogy hirtelen a világ egyik legkedveltebb előadója lett. Ilyenkor többnyire hátralépünk kettőt és azt mondjuk: nemár… Többnyire.

Picit így voltam én is, amikor betettem a lejátszóba Barbra Streisand legújabb albumát, a 2012 októberében, a brooklyni Barclays Centerben adott két „Back to Brooklyn” koncert felvételét, mely stílusosan az I Remember Barbra című, 1981-es dokumentumfilmből kölcsönzött részletekkel indul. Mely részletekben úgymond „az utca embere” mondja el, miért is szereti oly nagyon Barbrát, az egyszerű brooklyni lányt – aki a számtalan Oscar-, Golden Globe-, Emmy-, Tony- és ki tudja, még milyen kritikusi díjak, valamint 145 millió eladott lemez mellett is megmaradt annak, aki. Okos marketingfogás, gondolhatnánk, aztán megszólal egy hölgy, és kerek perec közli (gondolom, a kamerával) hogy mennyire utálja, ha a művésznőt az orra miatt „piszkálja” a sajtó, miért nem hagyják békén azt a szegény lányt, és foglalkoznak inkább a szép szemével. És hirtelen simán elhiszem (pláne, mert magam is voltam tanúja annak, ahogy egy falusi közösség tagjai „közéjük valóként” áradoznak kis hazánk egyik legendájáról), el tudom képzelni, hogy ezek az emberek tényleg úgy gondolnak Barbra Streisandra, mint az ő Barbrájukra, Brooklyn Barbrájára, aki valójában semmiben sem különbözik attól a nyolc éves kislánytól, aki a brooklyni utcákat rótta. S ugyan miért ne gondolhatnának így rá?

Épp ezért lehetett hatalmas esemény, amikor jó ötven évvel azután, hogy maga mögött hagyta Brooklyn utcáit, hogy meghódítsa a világ színpadait, az énekesnő „hazatért”, hogy két megakoncertet adjon az épp akkortájt megnyitott Barclays Centerben. Mely koncertek felvétele mi mással is kezdődhetne, mint az „As If We Never Said Goodbye” című számmal – a közönség őrjöng, az énekesnő boldog, a hallgató pedig, ha elég érzékeny, már sírdogál is. Ha nem, akkor „csupán” boldog mosollyal az arcán hallgatja, és élvezi, hogy elringatja a zene. Mert az nem változott az évek során, szerencsére: továbbra is azt az érzelmes, nosztalgikus, itt-ott édesbús, itt-ott nagyszabású, megható dallamokat kapjuk, ugyanazzal a kifinomult, gyönyörű énekhanggal, amit megszerettünk.

Fura dolog ám ez – én például sosem gondoltam úgy magamra, mint Barbra Streisand hatalmas rajongójára. Van itthon egy-két CD tőle, hallgattam is őket néha, ám ha kérdeznek, előbb jutnak eszembe a filmjei, mint a zenéje. Mégis, ott van a tudatom mélyén, mint a nagy klasszikusok többsége, és ha meghallom bármely számát, jóleső melegséggel ölel át: hisz legtöbbjük ismeretlenül is ismerős (még ha nem is folyt a csapból sosem). Hogy már a nagymamáim korosztályának is az lehetett, csupán hab a tortán – épp az a szép ezekben az időtlen, jazzes-musicales dallamokban, hogy úgymond „soha nem mennek ki a divatból”. Viszont tán meg kell érni hozzájuk – biztos vagyok benne, hogy idővel mindannyian jobban értékeljük őket.

Érzelmes korong ez, s nem csak a számok és a dokumentumfilmes hanganyagok okán – emlékezik az énekesnő is, érzelmekkel, meghatottan (úgy, hogy elhiszem neki), szívszaggató duettet énekel egy szem fiával és szerelmet vall Brooklynnak a kísérőfüzet lapjain. De mire odáig jutunk, már mindegy – rég nem kételkedünk, nem ráncoljuk a homlokunkat, nem gondolkodunk azon, hogy akkor ez most marketingfogás-e vagy sem: rég meg vagyunk véve. És már az is mindegy, hogy jó pár válogatásalbum és koncertfelvétel után sokadszor hallgatjuk ugyanazokat a dallamokat. Mert ami ennyire jó, azt nem lehet elégszer – az igazi rajongók valószínűleg úgyis begyűjtik ezt az albumot is, akár a megelőzőeket; az énekesnő munkájával ismerkedők pedig akár ezzel is kezdhetik – végtére is szinte az összes „nagy” klasszikus szerepel rajta. És csendben irigyelhetik azon szerencséseket, akik élőben is hallhatták.