Baráth Katalin: Az arany cimbalom

Noha az idei könyvheti kínálatból egyértelműen Dávid Veron kalandjainak újabb felvonását vártam leginkább, miután kézbe kaparintottam, megszaglásztam, forgattam, kigyönyörködtem magam a borítóban, félretettem, hogy majd ezt viszem magammal nyaralni. Meg nem mondom, miért követelte magának a „nyaralós könyv” plecsnit, de így tett – fel sem merült, hogy ne az áldott vízparti nyugalomban olvassam. (Elnézve a netes értékeléseket, képeket, posztokat, ezzel nem voltam egyedül – ugyan jómagam amikor épp nem olvastam, többnyire aludtam a parton, tehát személyes megfigyelés eredményével nem szolgálhatok, de nem csodálkoznék, ha az idei nyár legkedveltebb strandolvasmánya Az arany cimbalom lenne.) 

Pedig amúgy nem egy könnyed strandkönyv – sőt! Nem elég, hogy két évet kellett várni rá a megszokott egy helyett (…megérte…), ráadásul a szokottnál jóval komorabb hangulatot, véresebb bűntényeket és kézzelfogható veszélyeket kapunk. Kissé megvezetve éreztem magam, amikor szembesültem azzal, hogy Veron (a kotnyeles, magát mindig bajba keverő, nyomozgatni vágyó, túl sokat gondolkodó, hát még mennyit csacsogó, de azért többnyire a komoly „baj” innenső oldalán tartózkodó Veron) mekkora kalamajkába keveredik. Csak néztem, mint pusztai borjú az újkapura, hogy akkor most hogy is van ez? Mert hát arra számítani lehetett (részben a kronológia, részben a megelőző írói nyilatkozatok okán) hogy az első világháború közeledtével a bájos (nem cukrosan bájos, inkább parasztosan bájos) hangnem változik – ám épp a száz évvel ezelőtti nyár eseményei miatt az olvasó könnyen beleeshetett abba a csapdába, hogy úgymond mindent a történelmi események „számlájára” ír. Na, ehhez képest hatalmas meglepetés, hogy Veron nem annyira a trónörökös meggyilkolása és a Monarchia (s a világ) életét megbolygató szerbiai események miatt merül nyakig a slamasztikába, hanem egy negyven évvel korábbi betyárhistóriának köszönhetően.

Mely história egyébiránt bőven szolgál vérfagyasztó következményekkel – minek ide háború, mondhatnánk, ha lenne kedvünk ironizálni. Csak hát az a szomorú helyzet, hogy a háború olyasmi, amivel kapcsolatban nincs. Nem is tudtam eldönteni olvasás közben, hogy mi a hátborzongatóbb: a pusztai betyárok kegyetlenkedései vagy a szarajevói merényletet követő lázas-hazafias készülődés a közelgő háborúra. Ókanizsán, csakúgy, mint a Monarchia megannyi városában, a visszavágás vágya, a büszkeség, az elszántsággal elegy naivitás határozza meg a lakosok viszonyulását a lehetséges háborúhoz – a fiúk önként és dalolva jelentkeznek a frontokra, s meggyőződésük, hogy néhány hét alatt megmutatják a gaz szerbeknek, milyen is a magyarok istene. Tudjuk, mi lett a vége – ezért is szorul össze a torkunk. S ezért lehet, hogy eleinte - akárcsak az álmos Ókanizsa lakosai - mi sem nagyon tudunk mit kezdeni a kertek alatt lezajló drámával. Jelesül, hogy néhány utassal a fedélzetén eltűnik egy társaskocsi.

Hogy Veron miképp keveredik az eseményekbe s a társaskocsi eltűnésének mi köze holmi betyártörténetekhez, arról vétek lenne bármit is elárulni – legyen elég annyi, hogy „mindenlébenkanál” zsurnálhölgyünk (aki már nem is annyira az, de tán jobb, ha Veron megváltozott életkörülményeiről is mélyen hallgatunk) most aztán tényleg az események közepébe pottyan. Annyira, hogy a regényidő nagy részében nem is nyomoz – kénytelenek hát megtenni helyette mások. A nem kevésbé kétbalkezes, ám rendkívül szórakoztató párost alkotó Remete Pista és Veron bátyja, Dávid Jóska igazán megérdemelték már, hogy megmutathassák magukat úgy istenigazából az olvasóknak. Legalább biztosak lehetünk benne, hogy Veron jó kezekben van, amikor épp neki van szüksége segítségre. Az igazi meglepetés nem is ez, hanem hogy Veronunk édesapja, Dávid Szilveszter is jelentős szerephez jut – na de erről meg aztán tényleg hallgatnunk ildomos.

Csupa meglepetés ez a regény, s bár nem jellemző rám, hogy sírva fakadnék, ha véletlenül valaki felfedi a cselekmény fordulatait (a legtöbb könyvnek konkrétan megnézem a végét, mielőtt belekezdenék), ezúttal kifejezetten örültem, hogy a fülszöveg (s az előzetes hírverés) ily keveset árult el abból, mit tartogat Az arany cimbalom. S bár nagyon hiányzott a megszokott békebeli ókanizsai hangulat (annyira rákészültem már, hogy négyszázegynéhány oldalon keresztül szívhatom magamba), amit kaptam helyette, arra sem lehet panasz – betyárromantika helyett (amiről egyébiránt fogalmam sincs, mennyire „rántja le a leplet” a szerző, lévén hogy sosem olvastam betyártörténeteket) igazi vérgőzös akciót; délutáni tea melletti kedélyes nyomozgatás helyett több idősíkon játszódó, rendkívül ügyesen összerakott, az olvasót számtalanszor megvezető, nem egykönnyen kibogozható krimit.

Sokszor felmerült már a sorozattal kapcsolatban, hogy vajon folytatódhat-e a világháború idején, s utána, hogy bele lehet-e keverni egy ilyen kedélyes krimibe a Trianon utáni országszakadást vagy a háborús áldozatokat – volt idő, amikor azt mondtam, nem, a Veron-krimik maradjanak csak meg a saját kicsit poros, kicsit ártatlan, békebeli jellegüknél, amit nem szennyeznek be politikai perpatvarok, tömeges halálok, világégések. Most, a negyedik kötet után azt mondom, ez a világ bármit kibír – és ezt most nagyon komolyan gondolom. Baráth Kata ezzel a kötettel számomra minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy meg tud újulni, át tudja színezni úgy a már tökéletesen megrajzolt világát, hogy az bármilyen körülményekhez alkalmazkodjon, tud annyit árnyalni a már kötetekkel ezelőtt megtalált hangon, hogy egy percig se érezzük azt: „lógnak” rajta a ráaggatott, túlságosan nagyméretű konfliktusok. Úgyhogy hajrá tovább, kedves Dávid Veron – ha ilyen az eredmény, egye fene, azt se bánom, ha többet kell várni a következő kalandra!

Kiadó: Agave