„Hol volt, hol nem volt, a
Loire-völgyi Angers-ban 1982-ben kommunát alkottak a város fiatal művészei…”
kezdte egykor Marton László Távolodó a mesét a Lo’ Jo történetéről, hogy elragadtatott hangon meséljen aztán „a
világ legjobb francia együtteséről” – akik többször jártak már felénk,
ékesítették fesztiválok világzenei színpadát – s én személy szerint azt remélem,
hogy ennek az 1982-ben elkezdett mesének messze még a vége! Mert a játékuk úgy sodort
magával, mint cunami a szalmaszálat! Mert hallani akarom őket, újra, élőben, minél
hamarabb!
Nagyon szeretem, ha valaki
egymással beszélteti a világ dallamait, ritmusait. Ha valahol a ráilleszthető
játékok mentén egyszer csak megszületik az egymáshoz illő idegen hangzások
játéka – mert mi más értelme volna, hogy immár hallható az egész világ, ha nem
ez, hogy beszélgethessenek egymással a hangok. Nagyon szeretem – de azt azért
el kell ismerni, ritkán szövődik valóban sosem hallott egésszé az efféle zenei
patchwork. Hogy a hallatán ne az jusson eszembe: „ez innen, az meg onnan”,
hanem konkrétan ne jusson, ne juthasson eszembe semmi, mosson ki belőlem
mindent a zene, s legfeljebb utólag, sokadjára láthassam, hogyan-miként
vezettek a zenészek. S akkor se legyen lényeges igazán az elemek sokfajúsága, a
karibi, a nyugat-afrikai ritmus, a francia kocsmazene, a sanzonok, a kuplé, vagy
akár a tangó – hanem csak az egybefonódó gyönyörű egyediség, ami elragadott
magával.
Denis Péan igazi, istenverte kobold! Egyszerűen francia akartam
lenni, hogy értsem a szövegeit, hogy az így is átélhető kapjon még egy (nem is
akármilyen, hiszen értelmi) réteget! Mert a zene jöhet a világ négy sarkából –
a személyesség varázslata fogja egybe. Költő-énekes-billentyűs, zenebohóc, vén
ripacs, kész, meghajlok előtte, imádom! Olyan érzésem volt vele, mit egykor ef.
Zámbóval kapcsolatban – s bár talán tényleg rokon az attitűd, de minden
nosztalgiám és szeretetem mellett: ez egy sokkal tágabb lélegzetű pálya. Talán
ehhez kell Péan önkritikus franciasága, amely tudatosan lemond a legendás kulturgőgről,
az európairól, a franciáról – de megtartja a tágabb horizontot; kapaszkodik a
saját gyökereibe, de lombosodását bátran veti a szeleknek.
És minden kétségtelen
karizmájával együtt meglepő alázattal hallgat oda a játékostársaknak. Richard Borrueau a kezdetektől vele van,
az első, cirkuszi produkciókat kísérő, alternatív színi előadások hangi kulisszáját
teremtő időktől – könnyedén és nagyon sokféleképpen szólal meg a kezében a
hegedű; nemcsak kitölti, de a legjobb pillanataiban teremti magának a helyet az
egészben… micsoda munkakapcsolat lehet ez, ’82-től, mint egy régóta tartó
házasság! Mondják, hogy a zenekar kiteljesedése nagyban köszönhető Yamina Nid El Mourid és nővére: Nadia bekapcsolódásának – hát nem
akármi, amit ők ketten énekkel, szaxofonnal, kasztanyettával, kamel n’gonival (afrikai
pengetős hangszerrel) hozzátesznek – mert nemcsak az ének, a dallamok érkeznek
tőlük, nemcsak a szóló – de belefésülködnek a ritmusokba is, bőven egyenrangú
társaként Nicolas Meslien bőgő- vagy
basszusgitár játékának. A dobokat direkt hagytam a végére – mert azt az egész
este tátott szájjal bámultam, mit művel a hangszerén Baptiste Brondy. Ezt a ritmusgazdagságot és játékintelligenciát,
ahogy a seprűzött jazzalapokat beleépíti a nyugat-afrikai alapokba! Hogy aztán
progresszív agressziókba csavarja gátlástalanul… Denis Péan játékostársai bőven
vannak annyira hangoltak, mint maga Péan… s az a „vezér” intelligenciáját
mutatja, hogy kapnak e hangoltsághoz teret is.
„…én pedig az életem legemlékezetesebb
koncertjeinek némelyikét köszönhetem nekik” írja Marton László Távolodó – csatlakozom
az előttem szólóhoz. Nem is akartuk leengedni őket a Fesztivál Színház
színpadáról, Denis Péan még visszaült egy nem tervezett ráadásra is a szinti
mellé – de ránk kellett sötétíteni a termet, hogy a közönség belenyugodjon,
mára vége. Remélem, hamar visszatérnek! Mert bár elérhetők a dalaik, egy jóízű
délutánnál bőven többet el lehet tölteni a honlapjukon, azért a Lo’ Jo élőben
az igazi…
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése