Oscar? Oscar!

Nagyjából tíz éves korom óta szent és sérthetetlen nálam, hogy az Oscar-díj átadót azt bizony nézni kell. Ilyenkor tuti a vasárnap éjszakai virrasztás, popcorn- és kólahegyekkel a kézügyben, másnap ellógott iskolával, egyetemi előadással, később szabinappal. Persze mint minden magára valamit adó filmrajongó, én is tisztában vagyok vele, hogy az Oscar elsősorban egy giga-show, önfényezés, marketing és sok-sok pénz – maga a díj művészi értéke minimum megkérdőjelezhető. Emlékszem, nekem tizenöt éves koromban jött el a „megvilágosodás” amikor a tündibündi, de színészileg nagyjából nulla Gwyneth Paltrow-t díjazták a csodás Cate Blanchett helyett – azóta egészséges távolságtartással figyelem, ki nyer és ki nem.

Annál érdekesebb, milyen lesz a show, ki lesz a műsorvezető, milyen „attrakciókat” találnak ki a forgatókönyvírók, ki sírja szét a köszönőbeszédét és kit kevernek le idő előtt. S persze, hogy ki esik hasra a vörös szőnyegen – apropó, vörös szőnyeg! Valljuk be, a díjazottak listájánál is érdekesebbek a díjátadó utáni napokban a netet ellepő galériák a legszebb estélyikről, a legszebb színésznőkről, a legfantáziadúsabb szmokingokról (meddig lehet egy szmokingot variálni?), a legidétlenebb pózokról. Gyakran éri az a vád a díjkiosztót, hogy unalmas, önismétlő, túlságosan konzervatív – amiben van is némi igazság. Az olyan állandóan ismétlődő körök, mint a legjobb betétdal kategória jelöltjeinek meghallgatása, a legjobb filmzenékből készült montázs, a legjobb film kategória jelöltjeinek (most már ugye öt helyett ráadásul akár tíz) bemutatása, tisztelgő klipek az azévi évfordulós (idén például az Óz, a csodák csodája megjelenésének hetvenedik évfordulójáról volt muszáj megemlékezni) illetve kiemelt téma előtt (idén a „filmhősök” – hogy ennek mi értelme volt, arra nem sikerült rájönnöm a három lagymatag videóösszeállítás után), mind lassítják az amúgy sem rövid eseményt, és pláne Európából nézve, a hajnali órákban könnyen elálmosítják az embert. És akkor még nem is beszéltünk az átlag három díjanként beiktatott reklámszünetről (ami nem is lett volna olyan szörnyű, ha az HBO nem pontosan ugyanazt a néhány reklámot adta volna le minden szünetben). Ha kihagynák a tiszteletköröket és a rengeteg reklámot, egy feszes, poénos kétórás show lehetne – így három és fél óra, ami csak részben izgi.

Szerencsére idén legalább az érdemi részek szórakoztatóak voltak – köszönhetően Ellen DeGeneres-nek, aki 2007 után másodszor vezette a díjátadót. DeGeneres az USA egyik legnépszerűbb női komikusa, emellett az egyik legismertebb leszbikus ikon odaát – e tekintetben a konzervatív Akadémia részéről akár meglepő is lehetne a választás. Mégsem az, hisz DeGeneres közismerten az intelligens és sosem bántó humorú komikusok közé tartozik – a díjátadót is e szellemben vezette. Kevesebb harsány, térdcsapkodós poén, kevesebb sztáralázás, sokkal több lazaság és csibészes humor jellemezte az estét. Noha én legszívesebben a Ricky Gervais-féle odamondogatós stílust látnám az Oscar színpadán (imádtam azokat a Golden Globe-átadókat, amiket ő vezetett), nagyon jól szórakoztam DeGeneres könnyedségén.

Aki túl azon, hogy mindenkivel cimbizett egy sort aki kapható volt rá – „védjegye” hogy sokat jár le a közönség soraiba – nem hagyta ki hogy poénkodjon Jennifer Lawrence esésein (a tavalyi lépcsős fiaskó után idén a vörös szőnyegen esett hasra), Jonah Hill faroklóbálásán A Wall Street farkasából (elsütve a saját melegségére utaló „kötelező” poént), és napjaink irritáló selfie-divatján. Le is fagyasztotta a twittert amikor összetrombitált egy halom színészt hogy megdöntsék a „legtöbb retweet” rekordját. Aztán megéhezett és pizzát rendelt, amire úgy kalapozta össze a pénzt a sztároktól – kis fricska a feleslegesen hosszúra nyújtott show-nak?

Mely show egyébként érdemi meglepetést nem nagyon tartogatott. Bár az elmúlt hónapokban mindenki arról cikkezett, mennyire jó, hogy ilyen izgalmas az Oscar-verseny, a végén mégis pontosan azok nyertek, akiket előre meg lehetett jósolni. Tény, a különböző filmes céhek és a Golden Globe valamint BAFTA díjak szétszóródása okán nem lehetett annyira biztosra menni, és az utolsó pillanatig kérdéses volt, hogy a fődíjat a 12 év rabszolgaság, az Amerikai botrány vagy a Gravitáció viszi-e el, de azért nagyon senki nem lepődött meg, amikor a „leginkább Akadémia-barát” film lett a végső befutó. Mert hát ahogy biztosra vehető, hogy Meryl Streep tök mindegy, miben játszik, jelölik, úgy az is borítékolható, hogy ha egy filmben előkerül a rabszolgaság (vagy a holokauszt) témája, az jó eséllyel indul a fődíjért. A megelőző napokban a netet látszólag lázban tartó kérdésekre (Nyer-e végre Leo? Kaphat-e Jennifer Lawrence ilyen fiatalon két egymás utáni évben díjat? Lesz-e végre latino vagy afroamerikai díjazott rendező?) is nagyjából biztosan lehetett tudni a választ (Nem. Nem. Igen.). Az egyetlen igazi meglepetést (hogy kellemes vagy kellemetlen, döntse el mindenki maga) az Amerikai botrány teljes mellőzése okozta – azt hiszem, függetlenül attól, hogy kaptak-e szobrot, vagy sem, az alkotók pont olyan jól érezték magukat itt is, mint a forgatáson. (Egyébként meg nagyjából biztosra vehető, hogy amelyiküket még nem díjazták, azt előbb-utóbb fogják.)

DeGeneres lazasága mintha a többiekre is átterjedt volna – a sztárok élvezettel hülyéskedtek szinte egész este. „Best name ever” Benedict Cumberbatch minden útjába kerülő fotóba belepofátlankodott, Brad Pitt bohóckodott a vörös szőnyegen, Jamie Foxx elviccelte a felkonfot (jól tette), Pharrell Williams pedig kicsit megtáncoltatta az első sorban ülő hölgyeket a „Happy” közben (mely számtól sikítófrászt kapok, annyit játsszák a rádiók, de az előadás kétségkívül vicces volt). Lehetett szörnyülködni a ki tudja, honnan előásott díjátadókon – évről évre törekvés, hogy fiatalítsanak, és ne csak a „bejáratott” sztárok adjanak át, ez most is megvolt, néhány fiatal sztárocska is helyet kapott a színpadon, de hogy hogy került elő az ijesztőre plasztikázott Kim Novak, az rejtély maradt, miképp az is, kinek és miért jutott eszébe, hogy épp Will Smith adja át a fődíjat…

Azt hiszem, az Oscar egy olyan dolog, amit lehet imádni, lehet utálni, lehet szórakozni vagy szánakozni rajta, egy dolgot nem szabad: túl komolyan venni. Ez egy show, Hollywood gátlástalan önfényezése – s ha épp sírni támad kedvünk, mert nem nyert a kedvencünk, és igazságtalannak érezzük a világot, keressünk rá, kik nem nyertek soha Oscart. Vagy nézzük meg, hol van most néhány évekkel ezelőtti agyonsztárolt nyertes. Meg fogunk lepődni – és jó eséllyel rájövünk, hogy ez csak egy szobor, nem garancia semmire.

Persze ettől még jövőre is fennmaradok február utolsó (március első) vasárnapján és ugyanolyan kíváncsian nézem majd a show-t, mint az elmúlt húsz évben bármikor. Addig meg nézzünk jó filmeket – végül is ez a legfontosabb.

Bónusz:

- a díjazottak listája például ITT

- vörös szőnyeges képek

- a „Popkult, csajok, satöbbi” podcast Ellen DeGeneres-nek szentelt adása