Először
jártam a Budapest Music Centerben – de szívesen térek majd vissza ide; alig
várom az apropót. Nem először hallottam a Liszt
Ferenc Kamarazenekart játszani – és nagyon remélem, hogy nem utoljára. És
még nagyon sokszor szeretném Harcsa
Veronika mélyen kulturált hangját hallani – akármilyen produkcióban. Csak
felsorolom – így előzetesen – a három összetevőjét a vasárnapnak, amelyektől a
zene ünnepévé változott…
A
Liszt Ferenc Kamarazenekar impozáns múlttal bír, 1963 óta a zeneélet
legkiválóbb szólistáinak tucatjaival játszottak együtt, a Carnagie Halltól a
Suntory Hallig a legnívósabb koncerthelyek vendégei lehettek; a Rolla János vezette vonószenekar
repertoárja lenyűgöző, több mint kétszáz felvétel őrzi már odaadó játékuk
barokktól modernig – nyugodtan mondható, hogy amihez nyúlnak, az arannyá válik.
Azt hiszem, a töretlen élvonalbeliséghez pont az a hallatlan kísérletező kedv a
kulcs, amivel folyamatosan tágítanák a határaik; a játszótársak bátor, akár
formabontó választása, az újra való nyitottság – ahonnan aztán nyugodt lélekkel
lehet visszalépni, és megidézni akármilyen zenei hagyományt.
Harcsa
Veronika szerintem a honi zenei élet egyik különleges ékköve. Elfogult vagyok
iránta – nyugodtan mondhatom, hogy a rajongója lettem. Nagyon komoly produkciókat
visz el, ha kell törékeny vállain, olyan bátor vállalásokat, mint amilyen a Gyémánt Bálinttal közös duója; de
hajlandó a kellő alázattal gyönyörűen kitölteni a neki jutó teret, a másokkal
való közös zenélés élménye kedvéért. Azt szoktam mondani róla: ne nekem
higgyetek, hanem a fületeknek. Olyan énekesről beszélek, aki folyamatosan képzi
magát, jelenleg a Brüsszeli Királyi Konzervatórium hallgatójaként – aki keresi,
és szerencsére meg is találja a kihívásokat.
A
BMC pedig különleges öröm: hogy ilyen gazdagságot kínáló kulturális központba
álmodott játszóhellyel gyarapodott a város – érdemes figyelni a programjaikra,
mert nagyon sokféle ízlést szolgálnak ki figyelemre méltón. A koncertterem
fenomenális – csodálatos példája, hogyan lehet egy teret esztétikai és
akusztikai értelemben is tökéletesen a zene szolgálatába állítani; nem
feltétlenül látványos, inkább rendkívül igényesen kivitelezett, ötletes
megoldásokkal. Otthonos tér ráadásul, jó ülni a székein…
Csalog Gábor nyilatkozta
egyszer: Engem nagyon érdekel, hogyan lehet különböző szerzőket párosítani, kit
kivel és kivel nem. Például nem jó együtt Haydn és Mozart vagy Ligeti és
Kurtág. Sokkal jobb Chopinnel Szkrjabint vagy Mozartot játszani, mint
Schumannt. A koncertezéshez, túl a felkérésen, valamilyen hiteles helyzetre van
szükségem; ehhez segít a műsortervezés… Nos, a koncert meglehetősen sajátos
ívet húzott így, hogy Stravinsky után hangoztak fel a Gershwin-dalok, s hogy a
szünet után az este Dvořákkal folytatódott. Stravinsky Concerto D-je (másképp a
Bázeli Concerto) a modern nagyvárosi létet képzelteti elém – nagyon mai és
nagyon rokon (rokon mód disszonáns) hangulatokat épít bennem ez az 1946-ban
született darab, amelyet Tfirst Péter
vezetésével adott elő a zenekar (mélyen tisztelem Rolla János térnyitásait a
zenészei felé, ahogy lehetőséget ad – a maga visszahúzódásaival mintegy a
zenekar jövőjét építve).
Gershwin
dalai, s a Lullaby viszont ennek az erősen nagyvárosias zenei hangulatnak az
ifjúkoráról mesélnek. Mintha vándorolnánk vissza az időben, az emigráns után az
emigránsok autodidakta gyerekének könnyed, kora könnyebb(-nek tekintett)
műfajaival szívesen játszó attitűdjével – egy szabadabb levegő és életritmus
felé. Gershwin dalaiban Harcsa Veronika mintha a kor női szerepeinek
villámáttekintését adta volna a visszafogott kisasszonytól szinte a piaci
kofáig (az utolsó dal, az „It Ain't Necessarily So” harsányabb
intonációjában…). Természetesen nem engedtük le a színpadról ráadás nélkül…
A
szünet után aztán Rolla János vezérletével Dvořák Nocturn op. 40. és az E-dúr
szerenád. A sikertelen emigráns (arra utalnék ezzel, Antonín Dvořák a három
amerikai év után milyen anyagi gondokkal küzdve tér vissza Európába) zenéjében
a modernitás épp csak megszületik – a nyüzsgő nagyvárost ebben a zenében még
jóízűen köríti a természetes vidék, ahová már lefektették a jövő sínjeit, de
még kőszénfüst-szagú gőzössel járnak rajta. Mintha a koncert íve lassulni
hívott volna minket, olyan élhetőbb ritmusú korokba, amelyek nincsenek a
klasszicizálódás, a megmerevedett múlt távolságában a mi világunktól – rokonai
a miénknek, ezt előlegezik, de még több bennük a távlat, a levegő.
Jó
volt, nagyon szépen köszönjük. És várjuk a következő alkalmat, amikor Harcsa
Veronikát csodálhatjuk a nézőtérről – március közepén az Erik Truffaz Quartet társaságában ugyanitt lép fel… S a következő
koncertet a Liszt Ferenc Kamarazenekarral. Alig pár hét múlva, ha minden a
tervek szerint alakul, szintén a BMC-ben Szakcsi
Lakatos Róberttel improvizálják körbe Johann Sebastian Bach műveit… Úgy
tűnik, izgalmas tavasz elé nézünk.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése