Nem kicsit vagyok elfogult
Jonathan Franzennel. Első általam olvasott műve, a „21. század nagy amerikai
regényének” kikiáltott Szabadság
letaglózott – olyannyira, hogy azt gondoltam, ezt aztán jó darabig nem múlja
felül semmi. Aztán jött az előző mű, a világhírt hozó és Nemzeti Könyvdíjat
nyerő Javítások, ami után csak
kapkodtam a levegőt, úgy földbe döngölt, és azóta sem tudok úgy rágondolni,
hogy ne fojtogasson a sírás. Franzen kikészített, a jó értelemben, és
megmutatta, mire való igazából az irodalom. Felrázott, megríkatott,
elborzasztott, ráébresztett a saját fájóan emberi tökéletlenségem lehető
legijesztőbb következményeinek lehetőségére. Olyan szerző ő, akinek a könyvei
után egy dolgot minden olvasó biztosan tudhat: hogy hogyan nem szeretné elszúrni az életét. Ami persze még nem garancia
semmire…
Amikor az ember ennyire rajong,
nem kétséges, hogy számolja a napokat a következő regény megjelenéséig – ahogy
az sem, hogy épp az ilyen esetekben tologatjuk magunk előtt hezitálva a
kezünkbe kaparintott könyvet, és mire rávesszük magunkat, hogy elolvassuk,
hajlamosak vagyunk belegabalyodni saját elvárásainkba. Valami ilyesmi történt
velem és az Erős rengéssel is, amit
legalább annyira vártam decemberben, mint a Jézuskát, mégis:
elbizonytalanodtam, amint ott volt karnyújtásnyira. Bizonyos szempontból igazam
is volt – az eddigi három, magyarul megjelent Franzen-regény közül ez a
legkevésbé maradandó, és messze, nagyon messze van a Javítások elemi erejétől. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy ne
lenne bitang jó könyv, amiért a legtöbb kortárs író odaadná a fél életművét,
csak hát az a nagy helyzet, hogy itt egy tökéletes (Javítások), egy majdnem tökéletes (Szabadság) és egy „csupán” nagyon jó regény áll sorban a polcon.
Ami azért nem mindegy.
Az eredetileg 1992-ben megjelent Erős rengés egy Boston környéki kisebb
földrengés-sorozat körülményeit és hatásait köti össze egy jellegzetesen „franzenes”
diszfunkcionális, elidegenedett amerikai család életével, sérelmeivel,
csattanásaival, konkrét és átvitt értelemben vett széthullásával. Főhősünk, a
huszonéves „elveszett nagyvárosi bölcsész”, Louis egy eladósodott
rádiócsatornánál végez kvázi-értéktelen munkát, miközben meg van győződve arról,
hogy a szó szoros értelmében neki van a legrosszabb dolga a világon. Louis az
önsajnálat mocsarában élvezettel tapicskoló fiatal értelmiségi mintapéldánya –
mindenkinél okosabbnak hiszi magát (környezete nagy részénél egyébként az is),
mégsem boldogul az élet mindennapi kihívásaival; mindenhez „jobban ért”, megvan
a véleménye mindenről és többnyire utál mindent és mindenkit. A gazdagokat, a
szegényeket, a nőket, a férfiakat, a konzervatívokat, a liberálisokat, a
külföldieket és az amerikaiakat, az egyházakat, a kapitalista nagyvállalatokat,
a politikusokat és a médiát. Ismerős? Nem véletlenül…
Eddig egyik könyve olvastán sem
éreztem ennyire nyilvánvalóan, hogy
Franzen beleírja magát a kulcsfiguráiba mint itt – ami egyáltalán nem azt
jelenti, hogy Louis a szerző alteregója, nem. Sokkal inkább azt, hogy az Erős rengés írásakor még hiányzott
belőle az a magabiztos távolság, ami a szereplőitől elválasztotta a Javítások és a Szabadság esetében. Ott is felmerülhetett (teljes joggal), hogy
Franzen ott van Gary és Chip Lambertben, Richard Katz-ban és haloványabban, de
Walter és Joey Berglundban is, ám soha nem éreztem azt, hogy határozottan a szerző beszél hozzám egy
szereplő szavaival. Ahogy azt sem, hogy ennyire direkt kritikát olvasok – egy nagyjából az egész világ ellen
irányuló, dühös, olykor gyerekes, borzasztó cinikus és nagyon intelligens, de
akkor is direkt kritikát. Ahelyett, hogy finom ecsetvonásokkal felrajzolna egy
óhatatlanul tragédiához vezető utat, annak minden apró momentumával és minden
elszalasztott lehetőségével, itt egyszerűen az orrunk alá dörgöli a tragédiát.
Tán épp ezért könnyebb távolságot tartani tőle – nincs meg az a Javításokat az első oldaltól az utolsóig
végigkísérő gyomortáji szorító érzés, hogy ez velem is történhetne.
Ami azért nem jelenti azt, hogy kényelmes,
pihe-puha, kipárnázott olvasmányélmény lenne – történeti és ideológiai szinten nagyon
is erős kérdéseket feltevő, kifejezetten kényelmetlen
könyv az Erős rengés. Melynek elején
Louis anyja, Melanie megörököl egy halom pénzt mostohaanyjától, minek
köszönhetően az amúgy is repedésekkel tarkított családi viszonyokban igencsak
mély törésvonalak alakulnak ki – azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt mondom,
az emberiség hajnala óta a legtöbb családi viszály oka a javak egyenlőtlen
eloszlása, ennek iskolapéldáját olvashatjuk itt. Néhány millió kilátásba
helyezett dollár hatására olyan fájdalom-, félelem-, elfojtás-, sértettség és
igazságtalanság-koktél keveredik a szemünk előtt, és minden szereplő oly
nyilvánvalóan elvérzik a pszichológiai hadviselés során, hogy a végén
legszívesebben elszednénk ettől a családtól az egész vagyont és szétszórnánk
egy felhőkarcoló tetejéről, őket meg elzavarnánk a bányába követ fejteni.
Hiába, Franzen a szereplőivel sem kíméletesebb, mint bármi – vagy bárki – mással.
Például az egyszeri olvasóval, nézővel, hírfogyasztóval, aki ha meg is
sértődik, hogy ő aztán nem ilyen, mégis túlságosan könnyen magára ismerhet…
„Miután az utolsó híradósok is összecsomagoltak és elutaztak Bostonból,
még hetekig szinte kitapintható volt, hogy a város mennyire csalódott a
földben, melyen állt. Természetesen senki sem arra vágyott, hogy őt személy
szerint agyonnyomják a lezuhant gerendák, vagy hogy a szeme láttára égjen le a
háza, de azon a tavaszon a Természet néhány napig eljátszadozott a várossal, és
felajzotta az emberek várakozásait, akik titokban szinte már reménykedtek
benne, hogy lesznek majd plasztiklepedőkkel letakart hullák a tévéhíradókban,
és vidámparki élményekben lesz részük, amikor majd dülöngélve tántorognak a
nappalijukban, és Bostonban is olyan lesz, mint Kaliforniában, és jó nagy
számokra számítottak. Száz halott már valami lett volna. Ezer meg aztán
egyenesen történelmi esemény.”
Mert miközben a Holland család az
örökség felett marakodik és évtizedes sérelmekben vájkál módszeresen, Bostont
és környékét több kisebb földrengés rázza meg, melyek elképzelhető, hogy egy
csúnya, gonosz ipari vállalat nem teljesen törvényes veszélyeshulladék-kezelése
miatt alakultak ki. Hogy ebben a vállalatban örökölt egy halom részvényt Louis
anyja, nem használ kimondottan a kapitalista nagyvállalatokat és a
környezetszennyezést mélységesen megvető fiú és a milliókkal azért elég jól
összebarátkozó anya kapcsolatának. Hogy Louis a földrengések közepette egy
fejét később oknyomozásra adó harvardi szeizmológus, Reneé mellett találja
magát, pláne nem. A családi huzavonák és a földrengések körüli nyomozás
közepette kialakuló szerelemnek sajátos pikantériát ad a városban székelő
abortuszellenes szekta tevékenysége, mely ellen Reneé egy félreértelmezett
nyilatkozat nyomán kialakult médiahiszti után személyes harcot kénytelen vívni (húsz
évvel a megjelenés után olvasva ez a szál kissé kilóghat a mű egészéből, de jó
ha tudjuk, a kilencvenes évek Amerikájában az abortusz engedélyezése valóban az
egyik legfontosabb politikai és közéleti kérdés volt).
A másik két nagyregény szűkreszabott
családi széthullás-históriáihoz képest az Erős
rengés kimondottan komplex, pókhálószerűen összefüggő történetszálakból
álló darab. Mintha Franzen beledobált volna mindent, ami a regény írása során
eszébe jutott, és utólag összegubancolta volna a szálakat – néhol ki is lóg
kissé a lóláb. Mondanám, hogy túl sok, de nem az – bár kevésbé arányos és
olykor az lehet az olvasó érzése, hogy Franzen is beleesett az „egy regényben
mindent el akarok mondani” csapdájába, amíg ennyire szellemes és cinikus
kritikát fogalmaz meg a világgal szemben, én elnézem neki.
Kiadó: Európa
Fordító: Bart István
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése