Jeff VanderMeer: Expedíció

Az X térséget a kormányzat immáron harminc éve katasztrófa sújtotta övezetnek nyilvánította – hogy mi történt ott, senki sem tudja, hogy azóta mi történik, azt még kevésbé. Ahogy azt sem, hol húzódnak pontosan az X térség határai – vagy hogy hol is van ez az X térség pontosan. Valahol egy tenger partján, érintetlen ősvadonnal körülvéve, burjánzó természet által uralva várja, hogy feltárják titkait. A Déli Végek ügynökség pedig szorgalmasan küldözgeti oda a jóformán halálra ítélt expedíciókat: a hivatalos verzió szerint eddig tizenegyet, melyek tagjai hol egymást ölték meg, hol önmagukat, hol egyszerűen eltűntek a térség mélyén. Az a néhány pedig, aki visszatért, mintha csupán árnya lett volna önmagának. Az expedíciók sora mégis folytatódik – homályos céllal, állítólagos önkéntesekkel indul útnak a könyv kezdőlapjain a tizenkettedik: négy nő, egy biológus, egy geodéta, egy antropológus és egy pszichológus. Név nélküli, arc nélküli katonák ők, feláldozhatók, befolyásolhatók és befolyásoltak, akiknek nincs más szerepük, mint hogy fokozatosan felderítsék az X térség rejtelmeit, szigorúan kormányzati célokat követve.

A térségbe érkezés – mely érkezés inkább átvitel, jellege rejtélyes – és a korábbi expedíciók által létesített alaptábor belakása után kezdődhet a tulajdonképpeni „felderítés”. Melynek első lépése máris nem várt felfedezéshez juttatja őket: egy oda nem illő objektum hever – szó szerint – a lábuk előtt, mely nem szerepel semmilyen térképen, nem szólnak róla beszámolók, nem tanítottak róla a kiképzésen, mégis, mintha a térség leglényegét hordozná. Naná, hogy fel kell deríteniük. És naná, hogy rossz vége lesz.

Nagyjából ennyi, amit elárulhatok a könyv cselekményéről – minden más óhatatlanul csökkentené a jövőbeli olvasások feszültségét (direkt nem írom azt, hogy spoiler lenne, mert a cselekménynek itt vajmi kevés jelentősége van). Az X térség maga a nagybetűs REJTÉLY. Hol van? Mi történt itt? Mi burjánzik a mélyben? Milyen furcsa ökoszisztéma alakult ki? Milyen hatással van mindez az emberre? És vajon terjed-e vagy sem, harcol, esetleg védi önmagát? Emberi kéz műve vagy a természet játéka velünk, akik azt hisszük, mindenhatók vagyunk? Esetleg az egész csak egy gigantikus blöff, egy önkéntes kutatókon végzett kísérlet? Létezik egyáltalán az X térség?

S ha igen, és ez az expedíció valóban a mélyére hatolt, vajon mi igaz abból, amit a biológus naplójában olvashatunk? Tapasztalásai vajon valódi tapasztalások, netán hallucinációk vagy hipnózis következményei? S ha át is élte őket, mi az, amit elhallgat előlünk? Kik ezek az emberek és miért mentek az X térségbe? Valóban önkéntes kutatók? Miért jelentkeztek, miért jelentkezne bárki az előző tizenegy csapat kudarca után egy ilyen kvázi öngyilkos küldetésre? Miért épp ők mentek és miért pont az maradt ki az előzőleg összeválogatott csapatból, aki nekem a legjobban hiányzott? (Vajon csak nekem hiányzott? Csak én gondolom, hogy a nyelvész szerepe kulcsfontosságú lehetett volna ama furcsa képződmény megismerésében? [Már ha van értelme egyáltalán bármiféle megismerésről beszélni.]) 

Kérdés kérdés hátán, és sehol egy válasz. Jeff VanderMeer könyvét már a megjelenést megelőzően hatalmas hírverés övezte, nem véletlen – azt, hogy valóban az év egyik legfontosabb sci-fi megjelenése lesz-e, nyilván csak a harmadik rész olvasta után jelenthetjük ki, de az már most biztos, hogy kivételesen szuggesztív, félelmetesen jól megírt, magába rántó, elgondolkodtató regény(harmad) született, amitől nehéz szabadulni. Egy kis sci-fi, egy kis fantasy, egy kis öko-horror, némi pszichothriller – ez mind együtt és egyik sem. A ráaggatott jelzők közül legjobban a biopunk tetszik – fogalmam sincs mit jelent, tán ezért is illik nagyon erre a könyvre. Mert hogy fogalmam sincs mi volt ez. Tegyük hozzá, én aztán borzasztó jó alanya vagyok az efféle paráztatásnak – túlságosan is bele tudom élni magam minden nyomasztó, rejtélyekkel teli, fojtogató atmoszférájú történetbe (ezért nem olvasok kísértethistóriákat – ha még a Vándorsólyom kisasszony gyermekein is képes voltam félni…). Paráztatás márpedig itt is jócskán akad – a legkegyetlenebb azonban (mint mindig) nem az, amit látunk-hallunk-érzünk, hanem ami bennünk zajlik. Bennünk, hiszen az elbeszélő naplójának köszönhetően mi is részesei vagyunk a térség rejtélyének. Ránk telepszik ez a depresszív, sötét hangulat és nem tudunk szabadulni a hatása alól – ahhoz képest, hogy milyen vékony kis könyv ez és hogy tulajdonképpen alig történik benne valami, nehéz legyűrni, mintha egy folyvást visszahúzó mocsárban kéne előrehaladnunk olvasás közben. Vissza-visszahúznak az oldalak, újra meg kell nézni, át kell élni az olvasottakat, hátha ezúttal más lesz, kevésbé ragad torkon, hátha észrevesszük azt a pici kis plusz információt, ami megmagyarázna mindent. De persze nem, mindig csak ugyanaz az érzés húzza össze a gyomrom: az ismeretlentől való zsigeri félelem. És még inkább attól, mit művelhet ez az ismeretlen velem.

Borzasztó kíváncsi vagyok a folytatásra – megannyi teóriám van, és jó lenne, ha legalább néhányat igazolva látnék. De tudjátok mit? Ha nem jönnének, az se lenne baj. Ez a könyv önmagában is iszonyatosan erős.

Kiadó: Agave

Fordító: Török Krisztina