Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk

Olvasom a neten A Pál utcai fiúkról, hogy a hazaszeretet legszebb ifjúsági regénye. Bajom van ezzel a mondattal. Bár máig ezt fűti bennem is minden gyönyörűen épített hatás, ezt fűti bennem, az egykori olvasóban – elég, ha néhány torokszorító részletet idézek Nemecsek lázas szavaiból: 

- Pedig - mondta Nemecsek, és felült a párnájára -, pedig én úgy harcoltam értük is, mint a többiekért, hogy nekik is megmaradjon a grund, pedig én tudom, hogy én magamnak nem harcoltam, mert én már többé úgyis soha nem látom a grundot. 

Elhallgatott. Törte kis fejét ezen a rettenetes gondolaton, hogy nem látja többé a grundot. Gyerek volt. Szívesen itt hagyott volna mindent ezen a földön, csak a grundot, a grundot, az „édes grundot” ne kellett volna itt hagynia…

- A grund - kiáltotta - az egy egész birodalom! Ti azt nem tudjátok, mert ti még sohasem harcoltatok a hazáért! …

A kis kapitánnyal pedig most már nem lehetett bírni. Erőre kapott, és felállott az ágyban. Hosszú hálóingecskéje a bokájáig ért. Fején kackiásan félre volt csapva a piros-zöld sapka. Szalutált. Most már hörögve beszélt, és a tekintete valahol a semmiben révedezett.

- Jelentem alássan, tábornok úr, földhöz vágtam a vörösinges vezért, kérem az előléptetést! Úgy nézzetek rám, hogy én most már kapitány vagyok! Én harcoltam a hazáért, és én meghaltam a hazáért! Trará! Trará! Fújjad, Kolnay! 

Így beszél Nemecsek Ernő, az egyszerű hős, aki ha kell képes meghalni is a grundért – a Hazáért. Így beszél Molnár Ferenc, az író, annyi szellemes társasági darab ünnepelt szerzője; éles szemű és rafinált tollú ember, korának sikeres – de máig a helyén ritkán kezelt írója. Kis gyerekhőse szájával – látszólag – így tesz hitet. Valami mellett, ami az életünknél nagyobb, annyival nagyobb, hogy el is kérheti azt. Hallgassuk például Vámos Miklóst: A kérdés mindig az, hogy az ember nemecsek legyen, kis kezdőbetűvel, és haljon meg az igaz ügyért, vagy kövesse el az élet szokásos árulásait, s élhessen tovább, igaz, behúzott vállal és lesunyt tekintettel. Határozottan csak az nyilatkozzék, akit már hozott ilyen döntési helyzetbe az élet. Érzékeny fülű író így aposztrofálja az érzékeny tollú elődöt. Nem vitatkozni akarok vele. De Molnár Ferenc nemcsak így beszél. Könyve utolsó mondatait is érdemes a kis kapitány lázas lelkesedése mellé tenni: 

Bokával fordult egyet a világ. Most már előtörtek a szeméből a könnyek. Sietett, aztán rohanvást futott a kapu felé. Menekült innen, erről a hűtlen darab földről, amelyet ők annyi szenvedéssel, annyi hősiességgel védtek meg, s amely most hűtlenül elhagyja őket, hogy egy nagy bérkaszárnyát vegyen a hátára örök időkre.

A kapuból még visszanézett egyszer. Mint aki a hazáját hagyja el örökre. És abban a nagy fájdalomban, mely erre a gondolatra a szívét összeszorította, csak egy csöppecske, csak egy nagyon kicsi vigasztalás vegyült. Ha már szegény Nemecsek nem érte meg azt, hogy a gittegylet bocsánatkérő küldöttségét fogadhassa, legalább nem érte meg azt sem, hogy elveszik tőle a hazáját, amiért meghalt.

És másnap, mikor az egész osztály néma, ünnepies csöndben ült a helyén, és Rácz tanár úr komoly léptekkel, lassan, ünnepélyesen ment föl a katedrára, hogy onnan a nagy csöndben halk szóval emlékezzék meg Nemecsek Ernőről, és felszólítsa az egész osztályt, hogy holnap délután három órakor valamennyien fekete vagy legalábbis sötét ruhában gyülekezzenek a Rákos utcában, Boka János komolyan nézett maga elé a padra, és most először kezdett derengeni egyszerű gyereklelkében a sejtés arról, hogy tulajdonképpen mi is az élet, amelynek mindnyájan küzdő, hol bánatos, hol vidám szolgái vagyunk. 

Nem akarok én vitatkozni senkivel – csak elszomorodtam. Csak elétek tárom ezt az olvasatot, amely sajnos ismét aktuális. A korban, amelyben élek, ahol eszméink cinikusan és gátlás nélkül használja összekoszolt takarónak az ilyen-olyan-amolyan érdek. S amikor nem egy hangot hallani, miszerint e könyv a mai gyerkőc számára túl távoli, majdnemhogy aktualitását veszítette. Elavult. Nos, ezzel vitatkoznék.

Molnár Ferenc a legkönnyedebb darabjaiban is sokrétű világokat alkotott. A Pál utcai fiúk sem kivétel – hallatlanul réteges olvasmány ez. Nemcsak jól elkapott gyerekkor-tükör. Kortükör is. Hallatlanul vicces felfedezni az áthallásokat benne. A Vörösingesek és 1919, már maga az einstand, a gyerekmódra leképezett felnőtt szerepek… a Gittegylet „egyleti élete” és a korabeli hatalom viszonya a budapesti egyleti élettel (minden központosító hatalom reakciója az autonómiára). A gyerekszereplők viszonyai egymással, ahogyan más életstratégia illusztrációja Kolnai, Barabás, Csele és Leszik – a korabeli polgáriság kis paródiái -, de ide sorolhatnám Áts Feri és a Pásztorok másféle, proli „mozgalmiságát”; miközben az éles írószemmel élővé formált gyerekek kalandjait olvassuk, kapunk egy könnyen emészthető történelmi áttekintést is. Erről köteteket írtak nálam okosabb emberek – ha érdekel valakit, tessék utána nézni.

És persze Nemecsek. A gyerek, aki komolyan veszi a hazaszeretetet: mint egy kis negyvennyolcas honvéd. Minden reakciója tiszta. És időszerűtlen. A maga korában szinte anakronisztikusan az – hiszen folyvást bajba sodorja, hogy erkölcsi parancsokat, hiteket követ. A látszat mindig ellene szól – a látszat íratja a nevét csupa kis betűvel. Nem tudom elhallgatni a gyanút, hogy Molnár számára ő jelenti a leszámolást negyvennyolc szellemi örökségével. Valóban: olyan tisztának kellene lennünk, annyira hinnünk kellene valami nálunk nagyobb dologban, ahogy ő teszi – ahogy ő lakott a meghozott áldozatok természetességében élete hamari végéig. De nézzünk erre (hogy mást ne mondjak) az apja szemével…

Az én szememben nem akkor a legnagyobb, amikor megfürdetik, főleg nem akkor, mikor földhöz teremti Áts Ferit. Hanem amikor önmagát megtagadva nem árulja el Gerébet, az árulót az apjának. Amikor ismét inkább magára veszi a gyalázatot, semhogy gyalázatba taszítson valakit – aki egyébként ezt megérdemelné. Nemecsek így követ erkölcsi parancsot. Ez nem hazaszeretet – hanem emberség. Amely kódokat keresve a világ megértéséhez egész szívvel szerelmes a hazába, a Grundba (legyen most nagybetűvel); Petőfi és kortársai példáját éli, mert abban találja meg a tisztaságot. Pedig bonyolultabb, keserűbb, kilátástalanabb világban él – s abban élnek pajtásai, a többiek; ha ellentmondásainak kiszolgáltatottan, mint a Gittegylet tagjai, avagy érettebben, azokat jobban átlátva, ahogyan Boka János, a „vezér”: mindenképpen életre valóbban, mint a kis közlegény. Molnár szerintem felméri: bármilyen eszmének adod az életed – akár ha hittel – a végén felzabál. Ezért Nemecsek akkor az én hősöm, amikor lehajtott fejjel, Geréb apja előtt állva megtagadja önmagát. Szerintem a maga útján akkor jut el a legmesszebbre.

Néhány szót az időszerűségről. A kor gyerekhangja valóban távoli – de erről mélységesen felgyorsult, információt előszeretettel zömítő környezetünk tehet. Molnár idején az apák játékait játszották a fiúk, s a nagyapák történetei maradéktalan élményi kapaszkodókra mászatták az unokákat a mese mászókáján. Az életritmusok közt nem volt sem ekkora nyelvi, sem ekkora életmódi szakadék, mint ma, amikor nagyapámnak a hang rögzítése, s a rádió, apámnak a kép rögzítése és a televízió, nekem mindez azonnalisága, fiamnak a belefürdő gátlástalan részvétel, s unokámnak a „ki tudja mi” lesz a mesét reveláló hatás. Igen, lábjegyzetelni kell a mai ifjaknak Molnár történetét. Rá kell őket venni, hogy kíváncsiak legyenek az egykori gyerekkorra, az egykori korra – s mindarra, amit nekik is hordoz annak megfogalmazása. Rá kell őket venni, hogy a pillanatnyi helyett az egyetemest keressék – de mit is beszélek… lassan arra kell rávenni őket, pusztán arra, hogy olvassanak.

Igen, ez a könyv ebből a szempontból feladat, ahol a gyerek irányjelzők hiányában elveszítheti az érdeklődését. S az pedagógus és szülő feladata, hogy feltáruljon előtte ez a kincs, irodalmunk mélységesen sokrétű „ifjúsági regénye”. Lehet, hogy csak később kéne a gyerekek kezébe adni. Nem a szereplők kortársainak, hanem pár évre rá. Lehet, hogy az érettség, s a kettős visszanézés az egykori és a saját gyerekkorba megkönnyíthetné a befogadást. De elfelejteni nem volna szabad ezt a könyvet. Pont egy olyan korban nem, amikor az eszmék szívünket követelő puffogtatói – szerintem – bármelyik oldalon pragmatikus, szavakkal dekázó, hatást leső hideg szívű hazugok. Egy olyan korban, amikor szinte nem szabad lelkesedni – mert tévútra visz. De amikor még inkább meg kellene tartani legnagyobb ajándékunk: az emberséget.