Amerikai botrány - film

Az idei Oscar-szezon egyik nagy meglepetése volt az Amerikai botrány – David O. Russell gigantikus haj- és dekoltázsparádéja szép lassan kúszott fel a legnagyobb esélyesek közé, összeszedett jó néhány kritikusi díjat és Golden Globe-ot, hogy aztán igazi tankönyvbe illő pofáraesést produkáljon az Akadémia díjátadóján: ritkán fordul elő, hogy egy ennyire felkapott esélyes egy díjat se nyerjen. Hogy megérdemelte-e vagy sem, arról teljesen felesleges vitatkozni, inkább az a kérdés szerintem, hogyan és miért is lett ekkora kritikuskedvenc a szezon során. No meg hogy az azért folyamatosan jelen lévő fanyalgó vélemények ellenére miért is harapnak rá annyira a nézők.

Mert története, az például nem nagyon van. Rövid időn belül ez a második film, amiről teljes joggal leírhatom: egy hatalmasra fújt, színes-szagos, de üres lufi az egész (az első A Wall Street farkasa volt). Viszont van stílusa, nem is akármilyen, hangulata, lendülete, és olyan színészi alakításai, amiktől lazán hanyatt vágódhatunk a moziban. És néha ez épp elég – sőt, több mint elég. Lehet, hogy egy újraéledő trendnek vagyunk tanúi? Mintha megint csak előtérbe kerülnének az olyan stílusfilmek, mint anno az Ocean’s Eleven – melyek esetében a sztori csak másodlagos, az első megkérdőjelezhetetlenül az életérzés. Márpedig e téren az Amerikai botrány szorosan ott liheg a Soderbergh-klasszikus nyomában.

A hetvenes évek Amerikájában két kisstílű szélhámos, a dörzsölt Irving és a gyönyörű Sydney kispénzű, bepalizható és kellően kétségbeesett szerencsétlenektől szedik el a pénzüket, fiktív kölcsönöket ígérve, míg be nem lép az irodájukba az ambíciózus és kissé mániás FBI-ügynök, Richie DiMaso. Aki aztán annak rendje és módja szerint alkut ajánl nekik: ha segítenek lépre csalni egy-két korrupt politikust, esetleg elengedik a büntetésüket. Kezdetét veszi hát a valós történéseken alapuló akció, melynek során ál-olajsejkek, FBI-milliók és egy fejleszteni vágyó, ám jóakaratában az orránál tovább nem látó Camden-i polgármester segítségével lepleztek le számos képviselőt és egy szenátort. Csak aztán valami valahol félresiklott – időközben belépett a képbe a maffia, egyeseknek érzéseik lettek, sőt, mintha még valami lelkiismeret-féle is képbe került volna, másokat meg épp hogy elkapott a gépszíj, és nem tudtak időben megállni. Szerencsére Russell nem tragédiát forgatott – bár bizonyos pontokon gyaníthatjuk, hogy hőseink a szakadék felé rohannak, megmaradunk a komédiába tuszkolható kudarcok szintjén. Szerencsére, mert így felszabadultan szórakozhatunk, anélkül, hogy a rendező szemére hánynánk a film hiányosságait – drámában ez a felszínesség azért nem menne el.

Hogy itt ennyire jól működik, abban kulcsszerepe van a színészgárdának – mondják, vannak olyan rendezők, akiknek legnagyobb erőssége, hogy színészeikből kihozzák a maximumot, még ha filmjeik nem is tartoznak a zseniális alkotások közé – meggyőződésem, hogy David O. Russell is közéjük tartozik. Ha ezen az úton halad tovább, előbb-utóbb arról lesz híres, hogy szinte minden filmje teli van fantasztikus alakításokkal, és Hollywood összes feltörekvő színészpalántája az ő küszöbét fogja rágni szerepért (az utóbbi években ő „rendezte” Oscarig Christian Bale-t és Jennifer Lawrence-t is, egyébként meg utóbbi három filmje összesen tizenegy (!) színészi jelölést kapott). Az Amerikai botrányt mind a négy színészi kategóriában jelölték, ami viszonylag ritkán jön össze – egyedül azt sajnálom, hogy Jeremy Renner tupírozott polgármestere kimaradt a szórásból, pedig nem kevésbé volt erőteljes az alakítása, mint Bradley Cooperé. Mindenki akkora élvezettel és olyan felszabadultsággal komédiázta végig a filmet, hogy azt a szó legszorosabb értelmében élmény nézni. Amikor nem azt látod, hogy igen, XY már megint lenyomja a kötelező köröket a néhány milliós gázsiért, hanem azt, hogy egy baromira tehetséges művész apait-anyait beleadva felépít egy figurát, és úgy lakik benne, hogy fel sem merül: szerepet játszik. És ez még akkor is igaz, ha néhol irritálóan színpadias jelenetek is becsúsztak – mert elhiszem, hogy ezek a figurák voltak színpadiasak, ez a kor volt színpadias, ez a többszörös átverésekben tobzódó, kisstílű, félig amatőr, félig „botrányos” akció volt színpadias.

Sokaknak valószínűleg semmi más nem marad meg a filmből, csak Jennifer Lawrence totálisan szétcsúszott házisárkány-ordibálása (valójában iskolapéldája a depressziós érzelmi manipulációnak), Amy Adams félelmetes dekoltázsa, Bradley Cooper hajcsavarói vagy Christian Bale sörhasa (no meg az amúgy önmagában zseniális nyitójelenet póthajjal és ragasztóval) – pedig ennél azért jóval többről szól. Egy korról, egy helyről és egy életérzésről – arról, hogy mindannyian túl akarunk élni, kapálózunk ebben az életnek nevezett pocsolyában, újra meg újra „kitaláljuk magunkat”, és reménykedünk, hogy előbb-utóbb olyan vizekbe keveredünk, amik tágasabbak, színesebbek, tisztábbak (vagy legalábbis kevésbé zavarosak). Vannak álmaink, kitörési kísérleteink, amik hol sikerülnek, hol nem, elszúrt kapcsolataink és nagyszabású terveink – de mindezek közepette azért a legfontosabb, hogy legyen mellettünk egy másik szélhámos, aki fogja a kezünk és akivel aztán beúszhatunk azokra a tisztább vizekre. Minden más csak tupír és diszkógömb.