Ideje volna felébreszteni szunyókáló blogunk, de ennek még mindig komoly akadályai vannak. Többek közt az a fura helyzet, hogy mostanában lassú, párhuzamos olvasásokba bonyolódtam (a tavalyi évértékelőben fényképes beszámolóval illusztrált egyéb szenvedélyek mellett). Nyitva várja sorát Kleinheincz Csilla Alvilági szövedéke (nagyon felkavar), Jón Kalman Stefánssontól A mindenséghez mérhető (ez most túlringat). Továbbra is rengeteg csillagászati szakirodalmat olvasok, mert a távcsőben látható a látvány megismerhető értelmétől tárul – magában nem mindig evidens (fénypontok, pacák... na és?). De a legfontosabb lassú olvasási projektjeim most Az Ezeregyéjszaka meséi (a teljes kiadás I. kötete még mindig) és A tűzmadár, Alekszandr Nyikolajevics Afanaszjev orosz varázsmese-gyűjteménye. Ez a folyamatban lévő párhuzamos elindított bennem egy gondolatmenetet, amit így, az olvasás közben is nyugodtan megoszthatok veletek.
Nem
csoda – az iszlám világának eléggé kalandos módon Európába jutó mesekincse
valójában egy nagyon gazdag, de saját súlya alatt elfáradt kultúra terméke. A
gyűjtemény jellegében egymással gyakran ellentmondó szemléletek gyermekeit is
integrálta – a történetek egy része nem is tud Allahról, miközben az Ifritek és
Máridok világát mesébe vonja; egy része tud róla, de úgy játszik el a
prófétálással, ahogy bármilyen mitológiával; egy része viszont konkrétan át van
itatva vele – hordozza magán annak (számunkra így is igen ellentmondásos)
erkölcsiségét. Ami valójában ezt a zsúfolt kincseskamrára emlékeztető
gazdagságot összefogja, az a keret: Sahrazád, meg az életben maradás kedvéért
mesélt, indaminta mentén egymásba fonódó, végtelennek tűnő, de pragmatikus
okokból mindig a csúcspont előtt abbahagyott meséje.
A
tény, hogy addig élhet, amíg a meséje leköti az uralkodója, Sahrijár figyelmét.
A mesekincs legfontosabb tanulsága ez a mindvégig kihegyezett készenlét a
mesélő részéről – ami túlmutat a szórakoztatva tanítás, a népi
világmagyarázatok mesei igényén. Ez a mesélés az első pillanattól kezdve vérre
megy, tehát a mesélő tényleg mindent bevet, hogy megőrizze a figyelmet, hogy
fenntartsa a kíváncsiságot. És ez az attitűd a mesékbe is leszivárog. A
gyűjtemény-jelleget finoman színezi a keret ornamentikája, rendezi úgymond,
hiszen összképet is kell sugalljon – akkor is, ha valójában tényleg
ellentmondásos, ha nincs lesimogatva benne minden. A hurcolt ellentmondások nem
vetik szét – annál sokkal ügyesebben kaleidoszkóp. Mint minden igazán öreg
kultúra-összkép, belátja, hogy nem választhat a felkínált szemléletek egymást
kizáró bőségéből. Ez is lehet ágya a fanatizmusnak, a vallási ébredésnek – az
igénynek, hogy ellentmondás-mentesítsék a mesét. Ez a fanatizmus az elfordulás
lesz a bejárhatatlanul gazdag ornamentikákba fonódó, végtelen érzetű utaktól.
Most nem érinteném, mennyivel járulhat ehhez hozzá társadalmi kiúttalanság,
nyomor, elégtételvágyak és gerjesztve életben tartott sértettségek - vagy a tanulatlanság, a konzervált butaság.
Pedig
amúgy ezt sem ártana érinteni, mert a világ, ahol viszont az orosz népmesék
születtek, alapjában telidestele volt/van ezekkel. Az orosz mese nagyon sokszor
az élhetetlen diadalát vizionálja a kíméletlen közegek felett. A bolond, csak
kemencekuckóban nyáladzásra való legkisebb fiú, Ivanuska (minden lehetségest nélkülöző)
megdicsőülését. Ez egy súlyosan kultúra előtti világ, ahol a lehetséges utak
gazdagsága nem csókolta meg még a fantáziát sem. Zsigeri, mert jóval
kilátástalanabb körülmény- és vágyvilágok terméke, mert a mesélők java nemcsak
írástudatlan volt, de a világismerete se terjedt túl a saját röghöz
kötöttségén, a faluja szemléleti horizontján. Ami felett valóban mesei
távolságokban lebegett a lét bármilyen indoka, akármilyen vallási tanítás, de a valóságos, aktuális Cár
atyuska is. A mesei megoldások nyers indokolatlansága meg sem kísérli
valamilyen erkölcs képbe emelését (uralkodik bennük az önérdek); amíg az arab
mesekincs tud a világmagyarázatokról, de úgy tartja, hogy az összességük
bejárhatatlanul bonyolult, az orosz nem is hisz a létezésükben. A célra vezető
pragmatizmusban annál inkább.
Mindazonáltal
hallatlanul érdekes mesevilág ez, de másért, mint az Ezeregyéjszaka. A
megtermékenyítő ereje ennek is kétségtelen – Valente Marija Morevnája, vagy Neil Gaiman meséje a Sandman - Fabulák és reflexiók egyik epizódjába ágyazva a
vadászatról ezt eléggé megmutatja. Lenvászoning a selyemhez képest, de a saját
világunkhoz most valahogy többféleképpen rejt kulcsot. Hiszen egy olyan
elfáradt, „kultúra utáni” helyzetben vagyunk (furcsa, de pont a rohanástól –
leszakadozik rólunk), amit egyre inkább azok a pragmatizmusok irányítanak,
amelyek hordozói nevelődésük közben elkerülték, vagy lerázták magukról annak dilemmáit. Zsigeri
példákból okulva, pontosan egyfajta „kultúra előtti” állapotban élvezve a
gátlástalanság előnyeit. Fontos ismerni, hol gyökeres, hol tapogatható leginkább
ez a gyökértelenség.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése