Jean-Paul Didierlaurent: A 6:27-es felolvasó

Ha egyszer már elhittük egy elvarázsolt franciának, hogy egy magányos, kavicsokkal kacsázó pincérnő és egy elfuserált fotóautomata-fényképeket gyűjtögető vidámparki „szellem” giccses kertitörpékkel tarkított románcából kikerekedhet a nagybetűs CSODA; miért ne hinnénk, hogy egy másik elvarázsolt francia megmutathatja nekünk: egy zúzdagép-kezelő és egy vécéskisasszony irodalmi szövegekkel körített egymásra találása is magában hordozhatja az éledő tavasz ígéretét? Ha Jean-Paul Didierlaurent regényéből valaha filmet készítenek, csakis Jean-Pierre Jeunet rendezheti…

Valamit nagyon tudnak ezek a franciák. Könnyed, szellős, bohókás történetekbe rejtik az élet megannyi gyönyörét és tragikumát – látszólag semmit sem vesznek olyan nagyon komolyan, pedig dehogynem! Csak épp nem halnak bele lépten-nyomon ebbe az életnek nevezett izébe. Még akkor sem, ha egy nyilvános vécében dolgoznak. Vagy ha egy könyvzúzda gépszörnyéből lapátolják ki naponta a ledarált könyv-fekáliát. Vagy ha nevezett zúzdagép egy szeszélyes napján bedarálja mindkét lábukat. Rejtély, miben hisznek, mi hajtja őket tovább, hogy képesek meglátni az életöröm legkisebb szikráját is a leghetetlenebb helyzetekben – de tudják. Mi meg csak hálásak lehetünk érte, hogy olvashatjuk-nézhetjük, ha már eltanulni nem tudjuk.

Persze nekik sem mindig könnyű. Didierlaurent főhőse, a 6 óra 27-es párizsi RER-járat felolvasója, Guylain Vignolles például eléggé búskomor lélek. Gyűlöli a munkáját (Ki ne gyűlölne egy zúzdagépet irányítani?), gyűlöli a főnökét, aki egy barom, a munkatársát, aki szenvedélyesen szereti nézni, ahogy a gép bezúzza a jobb sorsra érdemes köteteket, a magányát. Legjobb barátai a Rouget de Lisle névre hallgató aranyhal (ötödik ezen a néven), egykori kollégája, Giuseppe, kinek lábait befalta a démoni zúzdagép, és a zúzda kizárólag verssorokban kommunikáló portása. Egyetlen szenvedélye hogy minden reggel felolvas a vonat közönségének egy találomra kiválasztott szöveget az előző nap a démon pusztítása elől megmentett szökevény könyvlapok közül.

Mígnem egy reggelen elhagyott pendrive-ra bukkan az ülésén és ezzel minden megváltozik. Milyen hollywoodiasan is hangzik ez, ugye? Pedig így van – és lehet is így. Hisz minden találkozás, minden apró véletlen magában hordozza valamiféle változás ígéretét – sosem tudhatjuk, épp melyik lesz az, amelyik mindent kiforgat sarkaiból. Guylain Vignolles sem tudja. Ha tudná, vajon megnyitná egyáltalán a semmiből felbukkanó dokumentumokat? Nem hinném. De megnyitja őket, és ezzel kezdetét veszi a Párizs bevásárlóközpontjainak nyilvános illemhelyein keresztül vezető kutatása... Mert tudjuk: az életben bizony semmi sincs kőbe vésve. Még az sem hogy egész életünkben rejtőzködnünk kell. Akár hagyhatjuk is, hogy ránk találjon a boldogság.

Csodabogarak, elvarázsolt hangulat, öngyilkos aranyhalak és lilára festett hajú nyugdíjasotthon-primadonnák adják egymásnak a kilincset; minden együtt van egy borongósan, már-már keserűen induló meséhez, mely kirobbanó életörömben csúcsosodik ki. Ahogy a szürke, nyúlós őszből eljutunk a rügyező tavaszba. Bohókás dicshimnusz az irodalomhoz, olvasáshoz, a leírt szóhoz – ami utat mutat, összeköt minket, életben tart és képes visszaadni a reményt. Igazi könyvmoly-álom, a könnyedebb fajtából, miközben groteszk fricska is a kultúrát elemésztő emberről – aki tán nem is áll olyan nagyon messze a gyilkos hajlamú zúzdagéptől.

Kiadó: Magvető

Fordító: Tótfalusi Ágnes