Bizony
megéri kilépni a komfortzónánkból az ismeretlenbe – mondta a kedves a koncert
után; nos azért én nem léptem akkorát, mint ő: jó ideje kóstolgatom hol búza,
maláta levébe áztatott kocsmavariációkban, hol autentikusabb előadásban a kelta
gyökérzet zenehajtásait. Azt hittem, tudom – legalább körülbelül tudom – mire
számítsak. Tévedtem, de ez egyáltalán nem baj. Szerencsés csillagzat alatt
találkoztunk Sam Lee-vel és barátaival a Művészetek Palotája színpadán; s
voltaképp jól jött, hogy nem tudtam róluk jóformán semmit, hogy elment
mellettem a megjelent album, s hogy nem akadtam rá erre a sajátosan bátor zenei
kísérletre előbb a zenemegosztón.
Bátor
kísérlet, és mindenképpen megosztó – sokakat irritálhat a tradíció ennyire
felszabadultan játékos megközelítése, a szuverén hozzáállás, hiszen olykor
egymást csak igen áttételesen érintő hagyományok játszanak itt egymásba,
mondhatnám úgy is: az ének kíséretében igencsak elszabadul a (világ)zenei
képzelet. Pedig amennyire én meg tudom ítélni, Sam Lee az ének modorában meglehetős
hűséggel idézi meg a díszítményekkel gazdagon rakott felföldi, s a célratörőbb
déli – kikötői – dalvilágot. Saját bevallása szerint a legtöbbet a britanniai
cigányoktól, vénséges ír adatközlőktől tanult, meg persze Stanley Robertsontól,
akinek utazó truppjával turnézott egy időben ő is. Ha egy rövidke
szóösszetétellel foghatnám meg Robertson tanítását, az így hangozna: „ahogy
érzed”. Sam Lee a maga archaikus jellegű, érzelemgazdag énekét így ágyazza a
barátai meglehetősen összetett, korántsem hagyománytisztelő, de hallatlanul
izgalmas hangszeres közegébe.
Hiszen
a kíséretben sokféle hagyomány és akár szentségtörő felfogása találkozik, és
sokféle stílus – a kipontozott minimáltól akár az indusztriálisig. A csellista
Francesca Terberg klezmer-érintettsége a játékmódjából ugyanúgy kihallatszik,
mint a klasszikus szonáták érlelte hangulatok Flora Curzon hegedűjátékából. Jól
azonosíthatóak a dobok (avagy a dobnak használt bármi) keletre hangolt ritmikái Josh Green kezében (és egyéb testrészein), nem is beszélve a trombitás,
Steve Chadwick által az egészbe szőtt érzékeny jazz-futamokról. Nekem azért
Jonah Brody hallatlanul szabad hangszerhasználata marad meg leginkább - ha a
részre és nem az egészre gondolok… -, a japán koto úgy gondolom, nem elsősorban
hárfa-hangulatú futamokra és akkordjátékra, gitárszerű hajlításokra lett
kitalálva, de hogy Brody keze alatt bitang jól szólt így, európaira hangolva és
csavarva a másféle tradíció hangszere (és rengeteget adott az egészhez), az nem
kérdés. Mondjuk sokat is kellett igazgatni a másként használt hangszert – de
erre rendre időt adtak Sam Lee kópésan bőbeszédű konferanszai a számok között.
Azt
hallani kell, ahogy a hangszerek a dalok felvezetésében csak mintegy
körbetapogatják az ének dallamát – szinte minden dal elején, hogy aztán rendre
igen jól pörgő ritmusvonatra ültessék a hallgatót. De alig a megszokott kelta
ritmusokra – az ukulele bontott akkordjainak bendzsószerű pötyögésében például –,
inkább a hegedű húrjain (Flora Curzon játéka közben!) dobverővel kipörgetett
ellenütemű lüktetésre, a doromb ritmikai játékaira, lábcsörgőre épült a pörgés –
olykor kifejezetten nehéz volt ülve maradni a koncert alatt, annyira mozgásra
csábító összhatása volt a zenének, holott az énekelt ritmika és a kíséreté
egymással folyvást változó viszonyban incselkedett a füllel. Avagy az énekes és
a zenészek egymással – lehetett látni az elismerő pillantásaikat, egy-egy jól
passzolt zenei labda „levétele” után. Vagy ahogyan például Jonah Brody állt oda
(a saját szólama zárása után) az egyik dal levezetésében a hegedűs lány mellé,
csípőre tett kézzel, átszellemülten hallgatni a vonó nyűtte hangot, s hajtott
mintegy fejet a finoman elcsípett záró frázis előtt… Sam Lee és barátai nemcsak
bíznak egymásban, figyelnek egymásra (enélkül ez a sajátos, sokelemű produkció
nem is működne), de láthatóan élvezik is egymás játékát.
Az a
szentségtelen gondolatom támadt hazafelé, hogy élő népzenét hallottam. Ma,
amikor maga a kanonizálódás jelzi: a szívemnek oly kedves „műfajban” jobbára
halottvirrasztás folyik. Amikor az „így kell” megöli az „én így csinálom”
bátorságát. Mert ez a népzene éltetése: ahogy hagyjuk magunkat „ahogy érezni”.
Ahogy a zenész fogja a tanultakat és használja, ahogyan érzi. Egy ennyire
idegen nyelvi és zenei-kulturális közegben Sam Lee részéről tüneményes gesztus
volt énekre bírni a közönséget – ez is amolyan bővérű népzenei alapgesztus:
hogy oldódjanak a határok, s a teremben ne előadók és hallgatók elkülönült,
határolt csoportjai, hanem az „ahogy érezzük” élmény részesei lüktessenek a
zenére.
Nagyon köszönjük, Sam Lee!
Szerintem nem csak én venném szívesen, ha másokat is megismerhetnénk a The Nest
Collective klub „szarkafészkének”
fiókái közül…
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése