Social Network – A közösségi háló - film

Aki ismer, pontosan tudja rólam, hogy nem vagyok nagy barátja semmilyen közösségi oldalnak – legyen az facebook, moly, iwiw, akármi… Filozofálhatnék hosszan és kevésbé érdekesen arról, mennyire elcsökevényesítik ezek a „szájtok” az emberi kapcsolatokat, de minek – aki elég értelmes ahhoz, hogy gondolkodjon ezen, úgyis tudja, aki meg nem, annak hiába magyaráznék (s jó eséllyel úgysem olvassa a cikkem). Persze ne legyünk álszentek, én is használom a facebookot – molyt már nem, ez nem titok, az iwiwről meg őszintén szólva azt se tudom, létezik-e még – elsősorban reklámnak (ha nem lenne a blog, valószínűleg nem is regisztráltam volna). És bármennyire szeretném elkerülni, néha engem is magával ragad a kapcsolattartás gyors, pergő lehetősége – a cikk írásakor is nyitva van a böngészőmön a face, és lesem, hogy vajon Anaria válaszolt-e a megosztásához írt kommentemre. Kár lenne tagadni, hogy aki manapság él bármilyen netes életet, így-úgy-amúgy a face vonzáskörébe is bekerül. Hogy a rabjai leszünk-e vagy sem, az viszont csak rajtunk áll.

Annak ellenére, hogy a közösségi oldalakról megvan a véleményem, Aaron Sorkin „facebook-filmjét” annak idején remegve vártam – igen, tudom, hogy David Fincher rendezte, de nekem ez akkor is Sorkin filmje. Hogy nem írtam róla eddig, az valószínűleg valami furcsa véletlennek köszönhető – az újranézéskor erre is rácsodálkoztam, nem csupán Sorkin zsenialitására (már megint).

A sztori unalomig ismert: egy érzelmileg retardált, amúgy meglehetősen tehetséges programozópalánta, miután kidobja a barátnője, félrészeg sértettségében létrehozza a FaceMash nevű honlapot – melynek lényege igen egyszerűen leírható a „ki a jobb csaj a véletlenszerűen feldobott kettő közül” nyomvonalon. Ezzel egy éjszaka alatt lefagyasztja a Harvard rendszerét, kivívja maga ellen az összes egyetemista lány haragját, magára húzza az egyetem fegyelmi bizottságát és híres lesz. És útjára indul a Mark Zuckerberg-sztori. A gátlástalan programozók gyöngyére felfigyel a gazdag, jóképű, okos, élsportoló ikerpár, Cameron és Tyler Winklevoss, akik meg akarják nyerni, hogy segítsen nekik leprogramozni az elitegyetemre szánt közösségi oldalukat. Zuckerberg meg pikk-pakk összerakja a facebookot – csak épp Winklevoss-ékat hagyja ki a buliból.

A többi már történelem…

A film egymásba csúsztatott három síkjából képet kaphatunk arról, hogy jött létre az a facebook, amit ma ismerünk, illetve a Zuckerberg ellen indított két perről – melyek egyikében a Winklevoss-ikrek perlik, amiért ellopta az ötletüket; a másikban egykori alapítótársa, a honlap kezdőlépéseit finanszírozó, később csúnyán kigolyózott Eduardo Saverin harcol jogos jussáért. Hogy melyik perben kinek volt igaza és milyen szerepet játszott az egészben a Napster-alapító Sean Parker, azt valószínűleg sosem tudjuk meg, ami tény: Zuckerberg mindkét perben mocsok sokat fizetett a felpereseknek peren kívül – és még így is ő maradt a világ legfiatalabb milliárdosa.

Ami mindhárom szálban közös, az a töredékes „történetvezetés” és a borzasztóan pergő tempó – és itt világlik ki, hogy ez elsősorban Sorkin filmje. Fincher remek rendező, itt is nagyon jól egybetartja a szálakat, kiváló színészeket válogatott össze, a film hangulata magával ragadó, de nem hagyta rajta olyan markánsan a kézjegyét, mint a Hetediken vagy a Harcosok klubján. Előbb mondom meg a nyitópárbeszéd alapján, hogy ezt ugyanaz az ember írta, mint Az elnök embereit, mint hogy ugyanaz rendezte, aki a Harcosok klubját (és nem, nem csak azért, mert elvetemült Sorkin-rajongó vagyok). Egyébiránt ez a kezdő párbeszéd már annyira jellegzetesen mutatja, mire számíthatunk, hogy aki nem bírja, jobban teszi, ha feláll és nem is nézi tovább – Zuckerberg és barátnője chat-szerű, tőmondatokból álló, csapongó, egyszerre több szálon futó (el)beszélgetése (egymás mellett) magasról tesz a nézőbarát, szájbarágós standard hollywoodi modorra.

Ahogy a film nagy része is. Mert mit is látunk? Egy melegítőfelsőben és strandpapucsban császkáló geek tolja a totálisan érthetetlen IT-rizsát, miközben vagy be van állva, vagy „senki ne szóljon hozzám” állapotban programoz – és ez nem nagyon változik a perek idejére sem, leszámítva hogy a pulcsit felváltja az ing (már amikor). Zuckerberg annyira antihős, hogy az már az antihős fogalmát is szétfeszíti – egyszerűen egy senki, egy képlékeny valami a vásznon, ami leginkább egy programsorra hasonlít. Nincsenek érzelmei, nincs személyisége, látszólag egyáltalán nem érdekli sem az, hány száz millió dollárt hozott a kis ötlete, sem az, hogy kisemmizte az egyetlen barátját, sem az, hogy ő valamiféle „forradalmat” indított a világban – csak az érdekli, hogy megvalósította az ötletét. Mintha annál a néhány milliárdnál valóban jóval nagyobb elégtétel lenne neki, hogy bebizonyította, ő lett a legjobb programozó az egyetemen (nem tudom, az-e; nem tudom, így van-e; nem tudom, tényleg ő-e a „következő Bill Gates”; de nem nehéz elhinni, amit a film sugall, hogy Zuckerberg megragadt a tizenéves fiúk „kinek van nagyobb?” szintjén).

Persze a felszín alatt ott a sértett kis Mark, aki nem jutott be az egyetem elit klubjaiba, akit kisebbrendűségi érzése folyamatos túlteljesítésre sarkallt, és aki magányosan frissítgeti a facebookot, hogy lássa, szívét összetörő egykori szerelme visszajelölte-e. Hogy melyik az igazi? Kit érdekel… A film pont attól remek, hogy nem foglal állást. Nincsenek fekete-fehér szereplők, nincsenek hősök, az egyetlen, akivel tán lehet azonosulni, a barátjában mindvégig bízó Saverin – bár, hogy őszinte legyek, egy ponton őt is nyakon vágtam volna az ostobasága miatt. 

Sorkin nem törekszik teljességre, ahogy feltétlen hitelességre sem – portrét rajzol Zuckerbergről, miközben vázlatosan érinti korunk egyik legaggasztóbb, mások szerint legmenőbb (de mindenképpen „legnagyobb”) netes jelenségét. Amiben a legérdekesebb tán az, amit a film csupán felszínesen érint, hogy vajon hogy lett az eleinte a keleti-parti elitegyetemek „exkluzív” közösségi oldalából a mai facebook, amin a kolléganőm virtuális káposztákat nevel naphosszat, és ha akarom, ha nem, az arcomba tolják az ismerősök, hogy mit reggeliztek aznap. Szeretjük, vagy sem, ez egy érdekes kérdés – és egy újabb, baromi jó film alapja lehetne.