2013. október 2., szerda

Rachel Hartman: Seraphina


Miután tavaly végképp besokalltam az egy kaptafára készülő young adult regényektől, és nyilvánosan eltemettem a műfajt, idén elhatároztam, hogy nem is fogok ilyesmit olvasni – ezt egy kivétellel tartottam is idáig, az az egy is csak azért csúszott be, mert egy trilógia záródarabja volt (a Behemótot nem sorolom e kategóriába, az ifjúsági kalandregény). Rachel Hartman Seraphinája mellett is simán elmentem volna, ha Hanna nem ír olyan jó kis kedvcsinálót róla – márpedig fantasy-téren az ő ízlésében lehet bízni. Így hát elhatározás ide vagy oda, kapva kaptam az alkalmon, hogy olvashatom. És milyen jól tettem! 

A Seraphina ugyanis ízig-vérig fantasy, és bár vállaltan az ifjúságot célozza, nagyon keveset tartalmaz a mai YA-klisékből (jóval közelebb áll a Leviatán-sorozathoz, mint mondjuk egy vörös pöttyös YA-hoz) – nem is tudom, hova kéne kategorizálni (már ha kell egyáltalán…), maradjunk annyiban, hogy egy jó kis ifjúsági regény. Erős sajátvilággal – ami nekem e műfajban egyre fontosabb.

Ebben a világban az egymás melletti birodalmakban élő emberek és sárkányok évszázados háborúskodás után kötöttek békét, miután az emberek addig fejlesztették drakomachiájukat, míg mindkét fél kénytelen volt belátni, hogy nem képesek győzedelmeskedni a másik felett, (legfeljebb addig öldösik egymást, míg mindkét nép ki nem hal). A békekötés óta eltelt negyven év alatt többé-kevésbé megvalósult a békés egymás mellett élés – már amennyire ez két ily eltérő, ennyi előítélettel és évszázados sérelmekkel rendelkező nép esetében lehetséges.

Hartman sárkányai intelligens, matematikai tudományokban kiemelkedő, érzelemmentes lények, akik képesek emberalakot ölteni – remekül elboldogulnak Goredd polgárai közt, mint tudósok, diplomaták, tanárok, ám legtöbbüknek megkülönböztető jelzést kell viselniük (ez alól csak a kiemelkedő tudósok kapnak „felmentést”). Ha valamiért csodálják az embereket, az művészi érzékük – ők ugyanis, kevés kivételtől eltekintve, noha az elméletét értik, tanulmányozzák, képtelenek átérezni, mi a művészet. S bár a béke a felszínen virágzik, az együttélés megvalósult, az emberek tán épp eme hidegség, érzelemmentesség, keménység, racionalitás miatt tartanak oly nagyon továbbra is a sárkányoktól, hogy az folyamatos zaklatásokban, zavargásokban, uszításban csúcsosodik ki.

E zűrzavaros világban él hősnőnk, Seraphina, kit mindkét oldalhoz kötelék fűz – amit mindenáron titkolnia kell. Ha bármelyik fél rájönne, ki ő, mi ő, félő, hogy gondolkodás nélkül elpusztítanák. Sorsa örök bujkálás és sötétben való meghúzódás kéne legyen, ám ő kivételes zenei tehetséggel van megáldva, ráadásul valamire való fantasy-hősnőhöz illően önfejű és makacs – nem csoda hát, hogy tizenöt évesen a királyi udvarban találja magát, mint az udvari zenemester segédje, s épp a békekötés évfordulójára rendezett ünnepségeken dolgozik, mikor is a királynő fia gyilkosság áldozata lesz. Mivel a nyomok elég egyértelműen sárkányra utalnak, a botrány kitörőben van – Seraphina pedig ripsz-ropsz az események sűrűjében találja magát, amint a királynő fattyú unokája, a leendő trónörökös vőlegénye, Lucian Kiggs herceg oldalán nyomoz.

Mi pedig a logikai döccenők ellenére is nagyon jól szórakozunk. Seraphina okos, talpraesett, határozott leányzó, ugyanakkor megőrzi azt a fajta hiteles kamaszságot, ami a műfaj hasonszőrű darabjaiból általában hiányzik. Persze túlérett (megjegyzem, ebben a világban mindenki, hisz a regnáló királynő is tizenöt évesen lett uralkodó), de érettsége magyarázatra lel – titka és állandó önkontrollt követelő „állapota” kellőképpen alátámasztja, miért is olyan, amilyen. Ám emellett hihető és szeretnivaló tépelődése, önbizalomhiánya, bizonytalansága. S bár meglehetősen „érdekes” hogy megint csak egy kívülről jött tizenéves kerül a nyomozás középpontjába, legalább megússzuk, és nem menti meg a világot – ez a történet annál összetettebb (és érdekes folytatást ígér).

Igazi olvasmányos, kalandos, szórakoztató regény a Seraphina – ha valakinek nagyon sok ideje van (vagy épp ágyhoz kötött beteg, mint én voltam az olvasáskor) akár egyhuzamban elolvashatja. Kiszámítható elemei ellenére is tartogat váratlan fordulatokat, olykor meglepően humoros, szerethető mellékszereplőkkel, fel-felcsillanó mélységekkel. Ráadásul szájbarágás nélkül, élvezetesen „taníthatja” is célközönségét. Kellemes meglepetés volt – s mert persze ez is sorozat (lesz), hát egye fene, várom a folytatást!


Kiadó: Scolar
Fordító: Simonyi Ágnes
 

4 megjegyzés :

  1. Ilyenkor, ha azt olvasom valakinél, hogy egy sfmagos cikkem hatására vette meg a könyvet, mindig elkezdek izgulni, nehogy aztán átkozzon... :D Örülök, hogy tetszett!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát, én még nem csalódtam abban, amit te ajánlottál :)

      Törlés
  2. Hehe, én is a Leviatánhoz hasonlítottam.:) És műfaji szabotázst követtem el, mert nekem a YA a tinis hülyeségeket jelenti, az ifjúsági meg az olyanokat, mint a Seraphina, a Leviatán, Abigél, szal a normálisabbját.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Teljesen igazad van :) Hát, mivel más hasonló ifjúsági kalandregényt nem olvastam, csak ahhoz tudom én is hasonlítani :)

      Törlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...