Philip K. Dick: Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?

Figyelem! A cikk spoilert tartalmazhat!

Csend lökődött ki a lambériákból és a falakból, szörnyű, ellenállhatatlan erővel préselte össze, mintha hatalmas malomkövek közé zuhant volna. Csend gomolygott a padlóból és a rojtos, szürke faltól falig szőnyegből. Csend szabadult ki a nem működő, vagy épphogy működő konyhai készülékekből, a halott gépekből, amelyek meg sem nyikkantak...

Ez a csend, a szuvat, a tárgyak álltukban szemétté avulásának csendje, a dolgok leromlásának iszonya alapozza Dick általam legtöbbre becsült regénye hangulatát – sivatagi hangulat és csend ez; valahol mélyen meglepett a film után. Mert persze előbb láttam – jó régen – a filmet, és nedves, éjszakai nyirkából, az elcsavart, máshova helyezett hangsúlyokból, teremtett és teremtő viszonyának erősen keresztényi szimbolikájából a könyv szárazságába taszíttatva, a jóval nagyobbra nyitott szimbolikus és látszólagos szikárabb volta ellenére összetettebbre bogozott cselekményi térben először nem is igen éreztem otthon magam. Merthogy ez van: ha hagyja az író, akkor a jó történetekbe berendezkedem. Belülről viszont nem látni jól az egészet, annál inkább a hősöket – hiszen kézzelfoghatóvá lesznek. Mint Deckard. A nyomozó, aki androidokat „von vissza”, iktat ki – mondjuk ki, aki robotokat gyilkol. Aki közelről még kevésbé lenyűgöző látvány, mint a filmen.

Van egy ilyen meló: vissza kell vonni a gyarmatok rideg közegéből a Földre – legtöbbször a gazdáik meggyilkolása árán – visszaszökött androidokat. Hogy fennmaradjon itt, a Végső Világháború radioaktív szennyében fuldokló, degenerált anyabolygón valamiféle egyensúly. A Földön, ahonnan az állatok döntő többsége kihalt, ahol a „normálisnak”, akit még nem torzított el a por, a reklámok és a kormányzati hírlevelek szerint is két választása van: vagy emigrál a gyarmatokra, vagy – ólom herevédő ide vagy oda – „különlegessé” módosul. Ahol az állat – például egy birka – a tető „legelőjén” tartott státusszimbólum, és (ó, szent pótszer-sorozatgyártás!) nincs nagyobb udvariatlanság, mint megkérdezni, mesterséges-e, robot-e az a bizonyos státusznövelő tényező.

Gyarmatok és expanzió ide vagy oda, ez a világ a fenntarthatóság álmából alakult rémálom, a Rosen-társaság által leginkább az illúzió fenntartása: a kevéske túlélőhöz képest megfizethető, mesterséges állattól az embertelen körülmények közé kitalált mesterséges emberig. A majdnem tökéletestől a tökéletes, a kiszűrhetőtől a megkülönböztethetetlen „mintázott” felé vezető úton, amelyet a „minta” szélesen elterülő, olykor Oregonnyi hullája szegélyez. Ez az emberi „fejlődés”, amely miközben a legpontosabban reprodukálná a teremtés tökéletességét, egyrészt felbontja magát az embert, másrészt elzabálja magát a teret, ahová teremtményét szánja. Bájos gondolat Deckard (és a kötet végi egyik tanulmány) részéről, hogy a Voight-Kampff empátiateszt esetleges kudarca esetén leállna a gyártás, hogy a hatóság úgymond rendszer ütőerén tartott felügyelő keze hiányában nem készülhetne több robot. A megkülönböztethetetlenség bebizonyosodása esetén mindössze megszűnne, vagy átfogalmazódna a különbség tétele – a rendszer fenntartása mindig is előbbre való volt, mint a szabályok és elvek, a hiteles mese terében se lenne másképp. Nem a robotgyártás állna le, csak Deckard munkája szűnne meg.

Merthogy ez egy hiteles mese. A különbség ember és robotja közt – az empátia. És tényleg, szinte semmi más. Na jó, az élettartam. Itt is, akárcsak a filmen. A két dolog egyébként igen szorosan összefügg: szerintem az empátia, a másikba való beleérzés képessége sokkal inkább tanult, semmint velünk született képesség – s a robotok kudarca az empátia-reakciókban mindössze a tanulási folyamat hiánya, a szűkös rendelkezésre álló időé, nem a képességé. A robot a könyvben és a filmben is csak addig él, míg a sejtjei elhasználódnak – nem képes a sejtcserével való megújulásra, aminek a szerves élet a sejtszintnél hosszabb élettartamát köszönheti. A filmben mitikus nagyságokig emelt „teremtő-gyilkos” utolsó ellenfél, Roy Baty például végigmegy az empátia-úton, élettartama lejártával egészen a kegyelemig. A könyv nem használ ennyire egyértelmű csúcspontokat – de legalább többet. Nem a kivételt meséli, hanem saját fantáziabirodalma általánosát.

Ahol élő és robot közt valóban elhanyagolható a különbség – hiszen az élő kis áramcsípéssel ébred álmából, és a Penfield hangulatorgonát használja a kedve beszabályozásához. S ha véletlenül meghallja az üresség, a szuvat üres lakásokban terjedő csendjét, megragadja a fogantyút és egyesül Mercerrel, mintegy gépi vallási élményként fel a hegyre a kőzáporban majd aláhullva a megsemmisülésbe – vagy bekapcsolja a tévét, hogy nézze Baráti Buster és Barátai soha véget nem érő showműsorát. A robot emberi lehetőségekre vágyik – hogy operát énekelhessen a marsi kietlen mezők robotja helyett; az ember kimondatlanul is az android beállíthatóságára és kiszámíthatóságára az elkeserítő világban – hiszen a szabályozott érzelem és az érzelemmentesség közt csak egy kapcsolónyi a különbség.

A Mercerrel való gépi egyesülés maga az ima. Gyere, Rick. Pár perc az egész. Alig egyesülsz mostanában. Szeretném, ha a mostani hangulatodat átadnád másoknak is… Ők megkapják az örömünket, mi viszont elveszítjük – mondta Rick. – Elcseréljük a mi érzésünket az övékre. Elveszítjük az örömöt… az empátiadoboz „szent embere” persze illúzió, sőt, mi még rosszabb (s ahogy Baráti Buster nagy bejelentésében el is hangzik) csalás. A (teljesen nyilvánvalóan) android showman ezzel magáról az empátiáról mondana ítéletet – csakhogy amit elegen élnek át, az valósággá lesz – s az azonosulás elvétele legalább megtanít arra, hogy „én vagyok”. Azt nem tanítja meg az illúziók veszése (minden igazi vallási élmény legelső előfeltétele), hogy „ki vagyok én”, és azt sem árulja el, hogy „ki a gyilkos”. De amit tanít, az igazsággá lőn (vagy látomássá legalább) ha a kultusz maga eredetileg hazugság volt is. Én tényleg vagyok. Menj és tedd, amit kell, még ha tudod is, hogy rossz. Mondja Mercer. És nekem mondja. A hit így mesél.

A hiteles mese. Mert Philip K. Dick igen durván önmagába hajló életművén belül ez az egyik pillanat, amikor a visszatérő paranoid-rögeszmés-hiánybeteg elemek a kellő arányban szövik át a történetet. Amikor az elragadó, félelmek szülte vízióban nincs bocsánat – s alig akad bocsánatra szoruló elem, a sugallt összkép megvalósulása is szinte hibátlan. 

- Kaptál vérdíjat – állapította meg vádlón a nő.

Igen. Ma három androidot kiiktattam. – Beléptek a liftbe, és együtt emelkedtek felfelé, kicsit közelebb Istenhez. – Meg kellett vennem. Valami félresikerült ma a munka során. Nem bírtam volna folytatni, ha nem veszek egy állatot. 

Ami a filmből kimaradt: Ira, a feleség. Hogy még sarkosabban alkossa a feltámadó empátia Rick Deckard android-gyilkos akadálypályáját a végén – hogy a vonzalom Rachael Rosen iránt zavartalan és meghatározó lehessen. A könnyen átélhető a hiteles helyett – mert a könyv zavart terű, hátsó szándékoktól sem mentes kapcsolata droidlány és fejvadász közt olyan, mint az életünk: ugyanazon a tányéron a tejszínhab és a szar. Hiszen Rachael csak megkötné a fejvadász kezét, hogy „vele” (azaz a vele azonos sorozatú szökevény) Pris Strattonnal találkozva elbukjon – ha egyáltalán elindul a testek fonódása után vadászni az efféle testre. És tulajdonképpen Deckard is küldetést teljesít, amikor lefekszik Rachaellel: Phil Resch, a könyörtelen fejvadász tanácsát követi: előbb bújjon ágyba vele, aztán ölje meg. És Deckard olyan felemásan teszi meg ezt is, ahogyan mi, emberek általában cselekszünk.

Nem tudom, mennyire sikerül érzékeltetnem, a filmben egyáltalán nem hasznosuló elemek erejét – s hogy a kétféle, kétféleképpen egységes világkép mit is tanít. A film elmeséli az ember és a robot kegyetlenségét a robottal – egyfajta fajgyűlöletszerű, vagy rabszolgai állapotnak rajzolva a robotok helyzetét, szinte android-szabadságharcnak állítva be Roy Baty küzdelmét a teljes (vagy pontosabban teljes időtartamú) életért. A film csúcspontján a lejáró időtartamú robot kegyelmez az életnek az emberben, a nevesíthető teremtő elpusztítása után megtisztelve az életet magában a teremtő fajban – megváltoztatva egy fejvadász (és a néző) hozzáállását a világához. A könyvben a lejáró idejű ember tanul meg kegyelmezni önmagának. A film végén Deckard megtanulja elfogadni és szeretni a robotot. A könyv végén megtanulja elfogadni és szeretni önmagát. 

Az Agave új kiadása gyönyörű stílusban fordult magyarra – kultuszkönyv révén, nem túlzás a sóhaj: végre. H. Nagy Péter a három kötet végi tanulmány egyikében szép részletesen kifejti a regény átültetés-történetét, érdemes elolvasni – Pék Zoltán valóban szakavatott, szellemes munkát tett le az asztalra, elég, ha csak a szuvatra (kipple) gondolok. Egy kedves barátom szerint kicsit talán túldolgozza magát, és ez által néhol elcsíphetően él már úgymond „Pékes” megoldásokkal. Lehet – nem értek hozzá; tény, hogy nagyságrendekkel szebb magyar szöveggé vált a keze alatt Dick egyik legképgazdagabb szövege, mint az egykori Valhallás kiadásé. H. Nagy tanulmánya érdekes íven teszi a könyvet a poszthumán bio-filozófiai regények előfutárává – engem maga a tény szórakoztat, hogy még mindig lehet keresgélni Dick helyét és jelentőségét az irodalomban.

Érdekes ez a három tanulmány, amikor meséltem róluk Timinek, csak ennyit mondott: lehet, hogy azért választottak három ennyire eltérő megközelítésű tanulmányt, hogy megmutassák, a Dick-recepciónak milyen szélsőségei vannak. Avagy e történetnek, hiszen például Tilmann J. A. egy meglehetősen kedvemre való gondolatmenetben úgy fejti fel Ridley Scott filmes látomását, hogy a könyves vonatkozásokról szinte szót sem ejt. A legtöbbet Bényei Tamás Az utolsó krimi című munkájával verekedtem, főleg azért, mert Bényei általam értelmezhetetlen kiindulópontokról jut rendre igen szimpatikus „következményekhez”. Rögtön a kezdő momentum: szerinte a krimi alapkérdése: „ki vagyok én?”. Szerintem: „ki a gyilkos?”. (És csak másodjára: „lehet, hogy én?”). A szívemnek igen kedves Oidipusz-probléma (egyébként helyénvaló) iderángatásával is ennyi bibim van csak: Oidipusz nem azt kérdezi, hogy „ki vagyok én”, hanem azt, „ki a gyilkos?”. Csak nem tud megállni. Akkor sem, amikor már látszik: az „ÉN”, amit ismert, illúzió. Viszont ahogyan eljutunk Oidipusztól Descartes-ig, a Szfinx feladványától a karteziánus hagyomány regénybeli görbe tükréig, és tovább, azt imádom… igazából mindhárom szöveg érdemes a figyelemre – még ha igényelnek is némi többlet-erőfeszítést azoktól, akik nem edződtek ilyesmin.

- Lefekszel? Beállítsam az orgonát 670-re?

- Az melyik?

- Megérdemelt békesség.

… - Jó. Megérdemelt békesség, az jó. – nyúlt el az ágyon. Ruhájából és hajából por szóródott a fehér lepedőre. Néha az a fura gondolatom támad, hogy nekem ez a könyv a Mester és Margarita nyugati-sarki párja. De nem ezért fogom újraolvasni – hanem mert mintha lenne még dolgunk egymással. Nyugodtan olvashatom, hiszen a nekem annyira lényeges (ifjú korom életre szóló élményeként őrzött) emléket nem karistolta össze: a pillanatot, amikor egy legyőzött, önmagával meghasonlott ember szeme láttára a kegyelmet gyakorló szentségtelen angyal szöggel átvert tenyeréből kiröppent a lélek hófehér madara.

Kiadó: Agave

Fordító: Pék Zoltán