Ezt nem gondoltam volna akkor
régen, a bemutatókor, hogy A két torony nyitányához képest a felütést lehet még überelni… ahogy Annie
Collins, a vágó, Jamie Selkirk „digitális keze” megfogalmazta a bővített DVD
egyik extrájában: jó sokáig keresték a
nyitó képet… ahogy a felfokozó zene alatt kivilágosodik a vászon, A Gyűrűk
Urától mindenki valami szörnyet, valami hatalmas durranást vár… erre megjelenik
vásznon egy apró kis tekergőző giliszta egy hobbitkézben. Olykor még most is
felröhögök rajta. Ilyen apró momentumok tömegével fordulnak elő a három filmben
– és én nagyon szeretem ezt a velünk eljátszó humort, ha intelligens. Főleg ha
ilyen intelligens gesztusokba ágyazódnak a humormorzsák, mint e filmek
expozíciói. A „mi történt eddig” képbe helyező összefoglalása helyett A király visszatérben megkapjuk Szméagol-Gollam
eredettörténetét, a Gyűrűért elkövetett első gyilkosságtól a teljes
átalakulásig. A tanítani valóan kíméletlen, Gollam által narrált képsorok
képesek voltak ugyanúgy elmosni az előző film óta eltelt időt, mint Gandalf
zuhanása a balroggal…
A három közül messze ez a
legbonyolultabb film, egyszerre öt szállal egyensúlyoz – nincs is meg a kellő,
monstre játékidő végéig kitartó, egységes ritmusa. A bővített verzió négy
óráját legelőször a forgalmazó jóvoltából nagyvásznon csodálhattuk meg (a MOM
park digitális termében, egy rajongóknak szervezett egész napos őrület
keretében, ahol szépen egymás után levetítették mindhárom film bővített
verzióját…), de azóta se tudjuk beiktatott szünet nélkül végigülni. Kemény,
hogy ennek ellenére bennem maradtak hiányérzetek. Nem is igazán kimaradt
momentumokat hiányolok, csak itt a végén valóban mélyen érintett néhány
áthangoló, könnyítő változtatás – a hiteles motivációk korábban megejtett
közérthetőre cserélésének következménye. Értem, hogy Théoden miért kérdi:
„tartozunk Gondornak?”, kell ez a feszültség- és kételyteremtő gesztus, hogy
annál erősebb legyen a végsőkig-eltökéltségének későbbi hatása – mégis mindig
kényelmetlenül érzem magam, ha látom ezt a részletet. Kényelmetlenül érzem
magam, ha látom „Középfölde szívében” Denethor vergődését – holott John Noble
tökéletes a szerepében. De valahol rémületes, hogy ezt a sarkos gondolkodású
katonafigurát (aki megittasult a hatalmától) mennyire tehetetlen vénemberré silányították
– aki a városa védelmét is teljességgel elhanyagolja…
De ha már ő nem, akkor a
parancsnokságot (szájtáti, bamba toronyőrök körében) bottal magának kipüfölő
Gandalf miért nem ürítteti ki azonnal a
legalsó szintet, feljebb zsuppolva az összes civilt? Miért nem tömi meg
pajzsfallal felálló dárdásokkal a zegzugos utcákat, miért nem rendeli Gondor
legendás íjászait a felsőbb szintekre, hogy az érkező légicsapásra, a nazgul-röpködésre
megadhassa a méltó választ? Egyáltalán: mit keresnek a dárdások a felsőbb
szintek falán felsorakozva, a csata nézőiként? Azt kell mondjam, Középfölde
legszebb várát e filmben ijesztően amatőr parancsnoki bagázs védi. És még
hosszan lehetne sorolni az apróbb-nagyobb kifogásokat – mert a Helm-szurdok
iszonyúan jól kitalált, és képre rögzített ostromához mérve ez a jóval nagyobb
ostrom és ütközet valójában sajnos leginkább elnagyolt lett. A jól komponáltság helyett a legtöbbször csak jól néz ki. A hatalmas seregek
madártávlatú egymásnak feszülése, és a nagy gonddal rögzített párviadalok és
emberközeli kavargás között, a makro- és mikrotávlat közt alig akad valami, ami
úgy reálisan, középkorian pontos, mint az Urukok falmászása és ajtódöngetése – s
ami mégis akad, az jobbára vagy az ostromló orkokhoz, vagy a rohírokhoz köthető, ahol látjuk is a döntések
megszületését, megvalósulását, sikerét és kudarcát…
Vannak iszonyúan jól elkapott
párviadalok, és vannak szerencsétlenebbek. Gandalf és a Boszorkányúr
párviadalának lehetséges kimeneteléről már írtam egykor, az Istarokról szóló bejegyzésben – megint
értem, miért a módosítás (még nagyobb súlyt kap, hogy megérkeznek a
lovasurak…), de ez a bothullatás a Fehér Mágushoz (aki hazavágott egy balrogot)
méltatlan egy olyan ellenféltől, akit Aragorn az első részben simán lekardozott
(még ha figyelembe veszem Mordor közelségét, mint erőemelő tényezőt, akkor
is...). A Boszorkányúr égbe hatoló villámvarázspálcájától a bukásáig nincs
egészen a helyén (és akkor a hadakozásra alkalmatlan, ám igen látványos láncos
buzogányát már szóba se hozom…).
Miközben imádom, ahogy Éowyn és
Trufa legyőzi. Az a komplett jelenetsor Théoden zuhanásától az Éowyntól és az
élettől való búcsújáig akcióba oltott képi költészet. A film egésze tele van
ilyen gyönyörűen vágott képsorokkal: mint Gandalf és Pippin megérkezése a Fehér
városba (amit egészében ekkor látunk először…) a Denethorral való
találkozással, a kis hobbit lovagiasságával, a Város Urának minden Gandalf
előzetes figyelmeztetésére pedigrésen ülő szavával és a távozásuk után Gandalf
monológjával Minas Tirith városáról - szóval ez az összességében majd
negyedórás, összefüggő történés magasiskola a javából. Így kell egy pillanatig
sem unalmasan felvázolni a szereplők közti szövevényes viszonyokat, lökni előre
a történést, még a feszült várakozásban, a csata előtt. Áhítattal lesem még
mindig a város urát szórakoztató Pippin éneke alatt azt a vereségbe hajszolt
lovasrohamot – így kell vágni, hogy a legjobban fájjon! Imádom Aragorn és
Théoden jelenetét Dúnharg sziklaerődjének peremén, és mindent, ami utána jön –
a kettejük közti finom viszonyt, ahol Théoden a király, de Aragorn is jóval
több, mint tanácsadó, hiszen az ő szava dönt. Imádom, ahogy Elrond elküldi a
holtak ösvényére… És ha már szidtam a csatát, hát dicsérjem is: szeretem, ahogy
hullámzik, ahogy a remény és reménytelenség a hősökkel játszik – nagyon
becsülöm, ahogy a kamera a fókuszban tartja őket: hisz rájuk, az ő sorsukra
vagyunk kíváncsiak.
És persze Frodó és Samu sorsára,
meg a boldogulásukra a Gyűrűvel. Az önmagában óriási teljesítmény (koncepciótól
a megvalósulásig minden alkotótól), hogy ez a történetszál a maga karcsú,
lassúbb lélegzetű ritmusával meg tudja őrizni a súlyát a komplett filmmel
felérő sűrűségű csata-szálak mellett. Nehezen emésztettem meg, ahogyan
felépítik a Gollam agyafúrtságával szemben vereséget szenvedő Samut, akit aztán
Frodó el is zavar – mert ez a változtatás megint a figurák hitelességének
határait feszegette egy közérthetően rajzolt szituáció, egy válság kedvéért; de
azt el kell ismernem, hogy mesterien lett képre téve: már az előző filmben
megalapozott ellenszenvek mentén épül az elkerülhetetlenségig.
Most, hogy sok
év után újranéztük az egész trilógiát, kiemelkedőnek tűnt ez a jelenetsor, a
pontos kompozíciójával. Pláne, ha tudod, Frodó és Samu szövegének felvétele
közt (amit külön vettek fel) a forgatásba belekavaró külső körülmények miatt
egy teljes év telt el (amikor Frodóét felvették, Szméagol szerepe még ki sem
volt osztva, a jelenetben az egyik stábtag végszavazott…). Csodálatos példája
ennek, hogy Peter Jackson hogyan tartotta meg a fókuszt a filmjében
számtalanszor szinte a végtelenségig. Hiszen csak ennek az egy jelenetnek (a
felvétel bonyolultságán túl) az utószinkrontól a felfényezésen át a háttér
digitális festésén és a vágáson és a hangvágáson át a teljes sorsában meg
kellett őriznie ugyanezt a víziót; mindezt át kellett tudja adni és
megkövetelni a munkatársaitól – a fejében őrzött, forgatókönyvbe öntött eredeti
szándékot őriznie kvázi egészen a bemutatóig. S a forgatás alatt mindezt
egyszerre három filmmel művelte… Úgyhogy ha bármi kritikám van is - hiszen van,
hiszen látjátok… - azt a mélységes
tisztelet és köszönet hangján fogalmazom.
Miközben tartom: ezek a filmek az
eredeti történetnek a mai mainstream filmipar lehetőségtárához igazított becsületes
kompromisszumai. Tényleg hígított koktéljai egy sokkal szigorúbban mítoszba
ágyazott tündérmesének, amely valahol tényleg feljebb nyitotta a
fantasytörténetek Pandora-szelencéjének tetejét, amikor könyv formában
megjelent, de valójában nem fantasy – óriási elégtétel, hogy a filmek sem
lettek teljesen azok. Hogy valóban felépült általuk egy virtuális Középfölde, a
maga tájaival, a tájakat benépesítő kultúrákkal és ellenkultúrákkal, a
városaikkal, a tárnáikkal, toldozott foldozott putrijaikkal akár – hogy a film
vizualitását alapjában meghatározta, amit a legjobb Tolkien-illusztrátorok az
idők folyamán képbe szerettek ebből a világból. Egyfajta realitást adott, mint
ahogy a hallatlanul aprólékos díszletek, a funkciót szolgáló kosztümök, az a
töméntelen képre szórt tárgy és kiegészítő, amit nem is észlel a szem, de
mégis, összességükben egy a miénktől eltérő valóság gazdagságát sugározzák.
Miközben látom a történésekben az egyszerűsítéseket, a kompromisszumokat:
közben Középföldét látom. Ahol például a Gyűrű úgy pusztul el, olyan mindent
belevonó, pontosan komponált módon, hogy felsóhajt bennem a rajongó: ez jobb,
mint a könyvben…
És igen, számos vége van a
filmnek, jó pár helyen abbahagyható volna, a legvége előtt – de ez is az
eredeti történet sajátossága. Tolkien még ráérősebben szőtte a maga történetét
az Utolsó Hajóig – szerintem nincs olyan rajongó, aki tiltakozna ezek ellen a
jelenetek ellen; a győzelem pillanatától a koronázáson át egészen a tengerig
tartó utazásig, ahol végül véget ér a Gyűrű Szövetsége. Samu aztán hazatér – de szerintem ott, az utolsó pillanatokban,
a búcsúkor ezt súgta neki Frodó (amit elkerekedő szemmel hallgatott): „Drága
Samu, Zsáklak kandallópárkányán ott vár az okirat, ami téged tesz az
örökösömmé… amim volt, amim lehetett
volna azt mind rád hagyom… Kezedre és eszedre is mindenütt szükség lesz… te
leszel a történelem leghíresebb kertésze; és majd részleteket olvasol fel a
Piros Könyvből, s megőrzöd egy elmúlt kor emlékét, hadd emlékezzenek a népek a
Nagy Veszedelemre, s szeressék még jobban amúgy is szeretett földjüket. S ettől
mindig annyi tennivalód lesz, mint senki másnak, és boldog leszel, mint senki
más, amíg csak tart a te részed a Történelemben.” Szeretek hinni ebben.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése