Irodalmi Nobel-díj 2013 - Alice Munro

Az utóbbi évek viszonylagos érdektelenségéhez képest a magam számára is meglepően nagy érdeklődéssel figyeltem idén az irodalmi Nobel-díj győztesének kihirdetését – nyilván Nádas Péter esélyeinek beharangozása és Murakami Haruki már-már biztosra vett győzelme is közrejátszott ebben. Nádast sajnos még nem olvastam, ám nyilván melengetné a szívem egy újabb magyar díjazott, Murakamit pedig ugyan imádom, meg vagyok róla győződve, hogy nem lesz Nobel-díjas – ahhoz ő túl népszerű, ha nem menne szentségtörésszámba, azt mondanám, túl populáris (ami ez esetben nem értékítélet, egyszerűen úgy gondolom, a Svéd Királyi Akadémia túlságosan sznob ahhoz, hogy olyan szerzőt díjazzon, akinek a friss regényéért sorban állnak a rajongók, és olyan gyorsan szétkapkodják, mint az új Harry Pottert).

Lélegzetvisszafojtva figyeltem hát a bejelentést, és konkrétan majd’ kiugrottam a bőrömből, amikor megláttam Alice Munro nevét. Függetlenül a díj odaítélésének szempontjaitól, a körülötte évről évre gyűrűző vitákról – avagy politikai, földrajzi, nemi, gazdasági, akármilyen szempontok alapján ítélik-e oda vagy sem – Munro megérdemli. Mert bitang jól ír, érzékenyen, okosan, szépen – nem véletlen, hogy a nemzetközi kritika és az írótársak gyakorlatilag egyöntetűen korunk legnagyobb novellistájaként tartják számon – a hivatalos indoklás szerint „a kortárs novella mestereként” kapja a díjat, aminél kevés kifejezőbbet találhatott volna ki a Svéd Akadémia.

Alice Munro 1930-ben született a kanadai Ontario tartományban lévő Winghamben, és szinte egész életében a tartomány határain belül élt – nem véletlen, hogy írásaiban nagy hangsúlyt fektet a kanadai tájra, a kanadai emberekre, a kanadai kisvárosok életstílusára (a környezettől eltekintve minden egyéb tekintetben egyébként teljesen univerzális). Tizenéves korától írt, és noha élete többször vitte kerülőutakra, mindig tudta: író szeretne lenni. Az is lett – első novelláskötete (Dance of the Happy Shades) 1968-ban jelent meg, melyet hamarosan követett első regénye, a Lives of Girls and Women (Asszonyok, lányok élete). Első irodalmi díjának elnyerésekor azt írták róla hazájában: „egy háziasszony, aki mellékesen novellákat ír” – hogy innen mekkora út vezet a Nobel-díjig, az számos cikk témája lehetne (és lesz is szerintem a jövőben), ami nekem érdekes e kijelentésben, az az összefüggés Munro fő témáival.

Ő ugyanis valóban egy háziasszony – hétköznapi feleség, anya, dolgozó nő – aki napi teendői végeztével leül a konyhában (jó, feltételezem, évtizedek óta van „saját szobája”) és leírja történeteit, melyek sokszor épp saját – háziasszonyi, anyai, női – tapasztalataiból építkeznek. Mélységesen emberiek, hétköznapiak a témái és a témáihoz való hozzáállása is. Ahogy A. S. Byatt írta róla: „Munro történetei a tekintetben is kivételesek, hogy a novella szűk terében teljes sorsokat követnek végig. A hétköznapok nagy krónikása: étkezésről, pénzzavarról, öltözködésről, öregedésről, szexről, gyerekszülésről és nevelésről senki más nem ír úgy, mint ő.” (az Egy jóravaló nő szerelme borítóján idézi a kiadó). Ami persze korántsem jeleneti azt, hogy banális vagy túl „cukros” lenne – az élet természetes velejárójaként ír borzalmakról, családon belüli erőszakról, tragédiákról, hazugságról, megcsalatásról, hétköznapi kis őrületekről. Még a pozitív végkicsengésű darabjaiban is szerepet kap az emberi lélek sötétebb oldala. Ahogy szerepet kapnak a novellákban extrém élethelyzetek, a társadalmilag elfogadott „normálistól” jócskán eltérő viselkedésformák, lázadások – és elvesztegetett lehetőségek, elszúrt életek, kapcsolatok is. 

Mégis, mindegy, miről ír, mindegy, mennyire kilátástalan, szomorú, gyötört helyzetbe hozza szereplőit – avagy mennyire kilátástalan, szomorú, gyötört helyzetbe hozza őket az élet – szépen, érzékenyen, tisztán, őszintén írja le. Olyasfajta próza az övé, amitől a posztmodern irodalom rajongói manapság falnak mennek: egyszerű, világos nyelvezetű, szerkezetű, minden felesleges sallangtól és trükköktől mentes, hagyományos elbeszélések, szenvedéllyel, olykor humorral, tapasztalattal, életbölcsességgel. E szempontból nem „divatos” szerző – ám annál időtállóbb (lehet). Nem véletlen, hogy a kortárs „hagyományos” nagyregények mestere, Jonathan Franzen így nyilatkozott róla: „És ha Észak-Amerikáról beszélünk, akkor Alice Munrót, a világ legnagyobb novellistáját is meg kell említenem. Nálam ő a befutó a legnagyobb kortárs észak-amerikai író címére.”, ahogy az sem, hogy halála előtt nem sokkal John Updike meleg hangon méltatta. Munro díjazása egyébiránt nemzetközi és hazai téren is egyöntetűen pozitív visszhangra lelt – s ha már kortárs szerzőket sorakoztatunk, nem hagyhatom ki, hogy a szintén kanadai, szintén világhírű és szintén potenciális Nobel-esélyes Margaret Atwood a Twitteren örömködött a hír hallatán. 

A hazánkban az írónő életművét gondozó Park Kiadónál érthető módon remegtek a boldogságtól csütörtökön – nem csodálom, nagy dolog lehet ez egy nem túl nagy kiadónak. A kulturális honlapok pedig láthatóan örültek, hogy végre egy olyan díjazottról írhatnak, akiről van mit (Tomas Transtömer és Mo Jen után, akikről nem nagyon voltak készenlétben idézhető cikkek sehol). Aki még az életben nem hallott Munroról, az eltelt pár nap során bepótolhatta, olvashattunk interjút a fordítójával (akinek munkáját én sem győzöm dicsérni), a szerkesztőjével (szintén), és elmélkedhettünk arról, vajon egy novellista díjazása „visszaszerzi-e” a novella becsületét – ami egyébként valóban rém érdekes kérdés (én például Katherine Mansfield és Munro novelláinak hatására szerettem meg a rövid műfajt).

A kiadónak feltették a kérdést, hogy mit vár a Nobel-díjtól – nos, a válasz nem meglepő. Lelkes Munro-olvasóként én válaszolok arra a fel nem tett kérdésre, mit várunk mi, olvasók a kiadótól a Nobel fényében: folytassák az életmű kiadását, hisz jócskán van elmaradásunk. És indulhat a találgatás, ki lesz a befutó jövőre…

Alice Munro eddig magyarul megjelent kötetei: 

Szeret, nem szeret - Kilenc történet (2006, 2008) 

Asszonyok, lányok élete (2007) 

Csend, vétkek, szenvedély (2007) 

Egy jóravaló nőszerelme (2008, 2009) 

Mennyi boldogság! (2011)