2017. április 17., hétfő

A Gyűrűk Ura - A Gyűrű Szövetsége (film)

Amikor először láttuk, (15 éve már…) halálra bosszantottam Timit a kifogásaimmal. Volt elég… ősrajongóként persze hogy minden kisebb-nagyobb változtatás bökte a csőröm. Később persze ez jelentősen finomodott, hiszen az összes lehető formátumban láttuk éppen eleget. Ahogy megfogalmaztam jóval később a Hobbit-filmek kapcsán (egy általam akkoriban sokra becsült filmes blog felületén, egy vitában): …Hardcore rajongó vagyok. Ez azt jelenti, hogy 85-ben olvastam a könyvek könyvét, és azóta számtalanszor. Mindegyiket. ( ) A Gyűrűk Ura-filmeket csak egy elviselhető kompromisszumnak láttam, a mai filmnyelvi divat és kötelező filmes klisék által hígított gyönge koktélnak - ha PJ-t és csapatát becsülöm, akkor azért, mert meglepően sokat mentett át a könyv szellemiségéből, és a várakozásaimhoz képest meglepően keveset erőszakolt rajta. Megszerettem idővel őket - de ezzel a bele fektetett irtózatos mennyiségű melót tisztelem meg, nem a végeredményt. Valóban megszerettem őket – és ebben komoly szerepe volt a bővített verzióknak. Tény, a bővített változatok jeleneteinek többsége a könyvért rajongók számára felért egy-egy engesztelő gesztussal. Úgyhogy amikor most a filmről beszélek, a soklemezes DVD-n megjelent bővített változatot tessék érteni alatta, a mozi-verziót ez a pár év, amit a bővített verzióval töltöttem, gyakorlatilag kitörölte. És tény, a megszeretésben szerepet látszott az igen bőségesen mért extrákon látható szeretet, szakmai alázat, lelkesedés, amivel a készítők a filmhez álltak…

Egyvalamit még tisztázni kell. …amit nem kérek (a filmeken) számon, mert a jelenlegi mainstream filmes feldolgozások összességének betegsége: a hiteles motivációk közérthetőre cserélését, a kényszeres és szájba rágott jellemfejlődést, a kötelező szerelmi háromszöget, az ütemesen ránk ömlő akció-látványorgia „értelmét”. Lehet másképp mozit csinálni ma is, csak nem adnak rá ennyi pénzt – írtam szintén abban a vitában. Van, amire hiába vesztegetnénk szót. Egy ennyire összetetten bonyolult látványvilágú film alapvetően csak a fősodorba képzelhető el. A fősodor produktumai viszont kivétel nélkül elsősorban üzleti termékek, és csak másodsorban lehetnek egy alkotói vízió következményei. Most, hogy hosszú évek után végre újra elővettük és megnéztük a filmeket, meglepett, mennyire erős vízióval bírt valójában a filmre vitelt illetően Jackson – s hogy a maga módján komolyan feszegette azokat a (valójában íratlan) szabályokat, amit a jelenlegi filmkészítő szem előtt tart, ha a befektetők pénzével szórakozik. Hogy valóban rajongói filmet készített, és minden akciómániája és trash-szeretete ellenére adaptív módon: Tolkien könyvének szellemiségét szem előtt tartva.


Szeretem, ahogy az expozíció elhelyez a világban, ahogy a térkép fölé azonnal odavetül a történelem – azzal a Jackson-i mániával, hogy annak is van ábrázolva. Hogy aztán megérkezzünk a térkép átvezetésével Bilbó dolgozószobájába, a Megyébe. A bővített verzió minden hozzárakott másodpercéért hálás vagyok az elején – szeretek Hobbitfalván időzni. A könyvben sajátosan elhúzott, a továbbiakhoz képest jóval lassúbb lélegzetű első pár fejezet, a nagyjából Bríbe érkezésig tartó hosszas felvezetés ritmusát csak ebben a pár snittben idézi meg a rendező – miközben valójában a film pontosan megtartott alaptempójának ágyaz már itt is. Szeretem, ahogy képes filmnyelven több tagmondatos, bővített mondatokban gondolkodni, ahogy a nézőpontváltások, a flashback, a párbeszédek és monológok egymással is beszélgetve adagolják a legfontosabb tudnivalókat. A Gyűrű jelentősége a születésnapi ünnepség előtt és után, Gandalf első távozása előtt és után tanítani valóan egyre nő; önálló szereplővé lesz, s akárcsak Gandalfról, Frodóról (vagy olyan fontos mellékszereplőkről, mint Samu, Trufa és Pippin) e „lélekkel vert tárgyról” is megkapjuk a legfontosabb tudnivalókat a film első negyedórájában. S ez az alaptempó később sem változik – miközben természetesen felgyorsul és lelassul a mesélés annak függvényében, hogy vándoraik épp milyen kihívással találják szemben magukat, mindvégig érezhető ez a pontosan megtartott lüktetés.

Ebben a filmben Jackson még maradéktalanul eltalálta az arányt a felpörgetett akció és a méltóságteljes, kifinomult jelenetek közt – talán azért, mert folyvást egymásba játssza őket. Mindezért elnézem a főhős fiatalítását, a pajkos kópékká alakított barátokat, a könyvben megszeretett viszonyok és motivációk egyszerűsödését minden fontos alak esetében – mert ez a film így valóban megszólíthatta azokat is, akik nem olvasták a könyvet. Például ahogy feszültséget teremt a puszta tényből, hogy fekete lovasok közelednek – a szélfútta, baljós Zsáklakban, a vállon ragadó kézzel, amely persze Gandalfé. Finom suspense a történetet nem ismerőknek, amely rajongói szemmel sem elviselhetetlenül kényszerű. Furcsát mondok: nagyon szeretem a forgatókönyv olykor könyvtől teljesen elrugaszkodott pillanatait, amelyek mégis hallatlanul pontosan mesélik az adott szereplő (és általa népe-kultúrája) motivációit. Például amikor Samu megtorpan a „határon” („…ez a legtávolabbi pont, amíg eljöttem hazulról…”), vagy akár azt a jelenetet, amikor az első Uruk felébred, és a születését rögtön gyilkossággal ünnepli. Az első a hobbitokról mesél finom empátiával, a második tökéletesen teremti meg ennek ellenpólusát.


Milyen furcsa – a vágás, a visszarévedések és nézőpontváltások által jóval kevésbé tűnik fel, mennyire egyvonalú valójában ez a mese. A hősök elindulnak, más hősök csatlakoznak hozzájuk, baljós erők fenyegetésében utaznak stációról stációra, baj éri őket és szerencse, eltévednek (olykor saját magukban is) és utat találnak (olykor saját magukban is), veszteséget szenvednek és ajándékokat kapnak, amíg aztán el nem válnak az útjaik. A párhuzamosan egy időben történtek helyett a gondolatok párhuzamosait kapjuk, például amikor Gandalf visszaréved Orthanc tetejéről való szabadulásának emlékére Frodó betegágya mellett. Az alkotók szeretni való következetességgel adagolják az információt, elsősorban a történetet nem ismerők figyelmét vadászva. Nem zavart, mert leggyakrabban ezekbe a pillanatokba került a könyv maradéktalan szelleme is, azok a többletjelentések, amiket a könyvet nem ismerők nem vehettek észre…

Rendkívül jól tipizálódnak már itt a különböző népek, s ahol mindez kissé félrecsúszik, az is csak utólag, a Hobbit-filmekből visszatekintve, azok ismeretében tűnik fel. Hogy a tündék alapjellemzője egyfajta androgün hidegség, hogy a törpök túlságosan földiek. Jóval kevésbé tűnik fel, hiszen a legfontosabb, „fajmegalapozó” szerepekben remek színészek játszanak ezeken a tipizálásokon messze túl mutató eszközkészlettel. Nézhető film és méltó adaptáció – az adott filmes-mozis környezetben; s ha ezt a második momentumot hozzárakom, csak gratulálni tudok a színészválasztáshoz. És nemcsak azért, mert a kevés játékidő ellenére a tünde szóra elsőre nem Legolas, hanem a Cate Blanchett által életre keltett Galadriel, vagy Hugo Weaving Elrondja ugrik be, s mert John Rhys-Davies tekintetében benne lakik a törpök méltósága – hanem mert a Boyd-Monaghan páros pont elég csibész, és az első adandó alkalommal lojális is (kiköpött hobbitok), mert Liv Tyler Arwenjének a lovasüldözés is legalább annyira jól áll, mint a legszebb tünde ruhák, mert a legkisebb mellékszereplőig mindenki a helyén. Nekem az első filmből Sean Bean Boromírja mellett (aki a bővített verzióban a megőrülés és önfeláldozás mellé megkapja a vezetni képes férfi arcát is néhány mondat erejéig) azért Christopher Lee Szarumánja a legkedvesebb, imádom a tekintetében nem egy jelenetben ott bujkáló vereséget.

Így, sok év után újranézve szeretett és maradék nélküli élmény volt – de tény, mára a rajongó beszél belőlem, ha erről a filmről van szó. Azért annyit még megjegyeznék: a legtöbb általam olvasott kritika valójában magát az adaptált mesét illette… az meg ugye, olyan, amilyen. Nincs benne jellemfejlődés, alig van benne minimálisan is aktív női hős, a szerelmi szál szinte plátói, valóban illethető a „túlméretezett cserkésztörténet” jelzővel, nagyon nem mai módon mesél. De én valójában ezt a történetet pontosan ezért szeretem. És ha valamiért, hát ezért tényleg hálás vagyok Peter Jacksonnak és több ezer alkotótársának – hogy ezen éppen a szükséges mértékig változtattak. 


Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...