Amikor először láttuk, (15 éve
már…) halálra bosszantottam Timit a kifogásaimmal. Volt elég… ősrajongóként
persze hogy minden kisebb-nagyobb változtatás bökte a csőröm. Később persze ez
jelentősen finomodott, hiszen az összes lehető formátumban láttuk éppen eleget.
Ahogy megfogalmaztam jóval később a Hobbit-filmek kapcsán (egy általam
akkoriban sokra becsült filmes blog felületén, egy vitában): …Hardcore rajongó vagyok. Ez azt jelenti,
hogy 85-ben olvastam a könyvek könyvét, és azóta számtalanszor. Mindegyiket. (
) A Gyűrűk Ura-filmeket csak egy elviselhető kompromisszumnak láttam, a mai
filmnyelvi divat és kötelező filmes klisék által hígított gyönge koktélnak - ha
PJ-t és csapatát becsülöm, akkor azért, mert meglepően sokat mentett át a könyv
szellemiségéből, és a várakozásaimhoz képest meglepően keveset erőszakolt
rajta. Megszerettem idővel őket - de ezzel a bele fektetett irtózatos
mennyiségű melót tisztelem meg, nem a végeredményt. Valóban megszerettem
őket – és ebben komoly szerepe volt a bővített verzióknak. Tény, a bővített
változatok jeleneteinek többsége a könyvért rajongók számára felért egy-egy
engesztelő gesztussal. Úgyhogy amikor most a filmről beszélek, a soklemezes
DVD-n megjelent bővített változatot tessék érteni alatta, a mozi-verziót ez a
pár év, amit a bővített verzióval töltöttem, gyakorlatilag kitörölte. És tény,
a megszeretésben szerepet látszott az igen bőségesen mért extrákon látható
szeretet, szakmai alázat, lelkesedés, amivel a készítők a filmhez álltak…
Egyvalamit még tisztázni kell. …amit nem kérek (a filmeken) számon, mert a jelenlegi mainstream filmes
feldolgozások összességének betegsége: a hiteles motivációk közérthetőre
cserélését, a kényszeres és szájba rágott jellemfejlődést, a kötelező szerelmi
háromszöget, az ütemesen ránk ömlő akció-látványorgia „értelmét”. Lehet másképp
mozit csinálni ma is, csak nem adnak rá ennyi pénzt – írtam szintén abban a
vitában. Van, amire hiába vesztegetnénk szót. Egy ennyire összetetten bonyolult
látványvilágú film alapvetően csak a fősodorba képzelhető el. A fősodor
produktumai viszont kivétel nélkül elsősorban üzleti termékek, és csak
másodsorban lehetnek egy alkotói vízió következményei. Most, hogy hosszú évek
után végre újra elővettük és megnéztük a filmeket, meglepett, mennyire erős
vízióval bírt valójában a filmre vitelt illetően Jackson – s hogy a maga módján
komolyan feszegette azokat a (valójában íratlan) szabályokat, amit a jelenlegi
filmkészítő szem előtt tart, ha a befektetők pénzével szórakozik. Hogy valóban
rajongói filmet készített, és minden akciómániája és trash-szeretete ellenére
adaptív módon: Tolkien könyvének szellemiségét szem előtt tartva.
Szeretem, ahogy az expozíció
elhelyez a világban, ahogy a térkép fölé azonnal odavetül a történelem – azzal
a Jackson-i mániával, hogy annak is van ábrázolva. Hogy aztán megérkezzünk a
térkép átvezetésével Bilbó dolgozószobájába, a Megyébe. A bővített verzió
minden hozzárakott másodpercéért hálás vagyok az elején – szeretek Hobbitfalván
időzni. A könyvben sajátosan elhúzott, a továbbiakhoz képest jóval lassúbb
lélegzetű első pár fejezet, a nagyjából Bríbe érkezésig tartó hosszas
felvezetés ritmusát csak ebben a pár snittben idézi meg a rendező – miközben
valójában a film pontosan megtartott alaptempójának ágyaz már itt is. Szeretem,
ahogy képes filmnyelven több tagmondatos, bővített mondatokban gondolkodni,
ahogy a nézőpontváltások, a flashback, a párbeszédek és monológok egymással is
beszélgetve adagolják a legfontosabb tudnivalókat. A Gyűrű jelentősége a
születésnapi ünnepség előtt és után, Gandalf első távozása előtt és után
tanítani valóan egyre nő; önálló szereplővé lesz, s akárcsak Gandalfról,
Frodóról (vagy olyan fontos mellékszereplőkről, mint Samu, Trufa és Pippin) e
„lélekkel vert tárgyról” is megkapjuk a legfontosabb tudnivalókat a film első
negyedórájában. S ez az alaptempó később sem változik – miközben természetesen
felgyorsul és lelassul a mesélés annak függvényében, hogy vándoraik épp milyen
kihívással találják szemben magukat, mindvégig érezhető ez a pontosan
megtartott lüktetés.
Ebben a filmben Jackson még
maradéktalanul eltalálta az arányt a felpörgetett akció és a méltóságteljes,
kifinomult jelenetek közt – talán azért, mert folyvást egymásba játssza őket. Mindezért
elnézem a főhős fiatalítását, a pajkos kópékká alakított barátokat, a könyvben
megszeretett viszonyok és motivációk egyszerűsödését minden fontos alak
esetében – mert ez a film így valóban megszólíthatta azokat is, akik nem
olvasták a könyvet. Például ahogy feszültséget teremt a puszta tényből, hogy
fekete lovasok közelednek – a szélfútta, baljós Zsáklakban, a vállon ragadó
kézzel, amely persze Gandalfé. Finom suspense a történetet nem ismerőknek,
amely rajongói szemmel sem elviselhetetlenül kényszerű. Furcsát mondok: nagyon
szeretem a forgatókönyv olykor könyvtől teljesen elrugaszkodott pillanatait,
amelyek mégis hallatlanul pontosan mesélik az adott szereplő (és általa
népe-kultúrája) motivációit. Például amikor Samu megtorpan a „határon” („…ez a
legtávolabbi pont, amíg eljöttem hazulról…”), vagy akár azt a jelenetet, amikor
az első Uruk felébred, és a születését rögtön gyilkossággal ünnepli. Az első a
hobbitokról mesél finom empátiával, a második tökéletesen teremti meg ennek
ellenpólusát.
Milyen furcsa – a vágás, a
visszarévedések és nézőpontváltások által jóval kevésbé tűnik fel, mennyire
egyvonalú valójában ez a mese. A hősök elindulnak, más hősök csatlakoznak
hozzájuk, baljós erők fenyegetésében utaznak stációról stációra, baj éri őket
és szerencse, eltévednek (olykor saját magukban is) és utat találnak (olykor
saját magukban is), veszteséget szenvednek és ajándékokat kapnak, amíg aztán el
nem válnak az útjaik. A párhuzamosan egy időben történtek helyett a gondolatok
párhuzamosait kapjuk, például amikor Gandalf visszaréved Orthanc tetejéről való
szabadulásának emlékére Frodó betegágya mellett. Az alkotók szeretni való
következetességgel adagolják az információt, elsősorban a történetet nem
ismerők figyelmét vadászva. Nem zavart, mert leggyakrabban ezekbe a pillanatokba
került a könyv maradéktalan szelleme is, azok a többletjelentések, amiket a
könyvet nem ismerők nem vehettek észre…
Rendkívül jól tipizálódnak már
itt a különböző népek, s ahol mindez kissé félrecsúszik, az is csak utólag, a
Hobbit-filmekből visszatekintve, azok ismeretében tűnik fel. Hogy a tündék
alapjellemzője egyfajta androgün hidegség, hogy a törpök túlságosan földiek.
Jóval kevésbé tűnik fel, hiszen a legfontosabb, „fajmegalapozó” szerepekben
remek színészek játszanak ezeken a tipizálásokon messze túl mutató
eszközkészlettel. Nézhető film és méltó adaptáció – az adott filmes-mozis
környezetben; s ha ezt a második momentumot hozzárakom, csak gratulálni tudok a
színészválasztáshoz. És nemcsak azért, mert a kevés játékidő ellenére a tünde
szóra elsőre nem Legolas, hanem a Cate Blanchett által életre keltett
Galadriel, vagy Hugo Weaving Elrondja ugrik be, s mert John Rhys-Davies
tekintetében benne lakik a törpök méltósága – hanem mert a Boyd-Monaghan páros
pont elég csibész, és az első adandó alkalommal lojális is (kiköpött hobbitok),
mert Liv Tyler Arwenjének a lovasüldözés is legalább annyira jól áll, mint a
legszebb tünde ruhák, mert a legkisebb mellékszereplőig mindenki a helyén.
Nekem az első filmből Sean Bean Boromírja mellett (aki a bővített verzióban a megőrülés
és önfeláldozás mellé megkapja a vezetni képes férfi arcát is néhány mondat
erejéig) azért Christopher Lee Szarumánja a legkedvesebb, imádom a tekintetében
nem egy jelenetben ott bujkáló vereséget.
Így, sok év után újranézve
szeretett és maradék nélküli élmény volt – de tény, mára a rajongó beszél
belőlem, ha erről a filmről van szó. Azért annyit még megjegyeznék: a legtöbb
általam olvasott kritika valójában magát az adaptált mesét illette… az meg
ugye, olyan, amilyen. Nincs benne jellemfejlődés, alig van benne minimálisan is
aktív női hős, a szerelmi szál szinte plátói, valóban illethető a
„túlméretezett cserkésztörténet” jelzővel, nagyon nem mai módon mesél. De én
valójában ezt a történetet pontosan ezért szeretem. És ha valamiért, hát ezért
tényleg hálás vagyok Peter Jacksonnak és több ezer alkotótársának – hogy ezen
éppen a szükséges mértékig változtattak.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése