Viktor Pelevin: Az agyag géppuska

Viktor Pelevin első komoly világsikere, Az agyag géppuska 1996-ban íródott – mely tény két okból fontos nekünk: egyrészt megdöbbentő, hogy a könyv „jellemzése” a frissen demokratizálódott(?) Oroszországról mennyire aktuális ma is; másrészt tanulságos, hogy a szerző azóta megjelent művei nagyrészt ugyanennek a kérdéskörnek a körüljárásán alapulnak. Ha az adottnál némileg vitriolosabb lenne a „tollam”, azt írnám, Pelevin már ebben az első nagyregényben elmondott mindent – ám mivel engem speciel a legújabb regénye is simán levett a lábamról, inkább nem írok ilyet, csak halkan konstatálom, hogy a téma nála bizony öröknek tűnik.

A regény kezdete az 1918-as év februárjának havas-fagyos Szentpétervárján ér minket, a vörös hatalomátvétel után nem sokkal, amikor is a főhős, a letartóztatástól rettegő elfuserált költő, Pjotr Puszta mondhatni véletlenségből megöli egykori iskolatársát, az időközben csekistává avanzsált Fuhrnehr-t, hogy aztán a helyzet „sötét dosztojevszkijizmusától” (no meg egy tisztességes adag kokaintól) hajtva átvegye a helyét, és két részeg matróz társaságában nem kis felfordulást szítson a Zenélő Burnótszelence nevű kocsmában – egy forradalmi vers, némi lövöldözés és sok vodka segítségével. Mely felfordulás után Pjotr nyomban a legendás vörös hadvezér, Csapajev komisszárja lesz, és ripsz-ropsz egy semmibe száguldó vonaton találja magát a buddhista filozófusra hajazó Csapajev és a vonzó géppuskáslány, Anka társaságában.

Már épp kezdenénk megszokni a semmibe tartó utazást, amikor átszökkenünk a kilencvenes évekbe, ahol is egy elmegyógyintézet falai között próbálják – meglehetősen sajátos módszerekkel – kikúrálni a Pjotr Puszta nevű beteget skizofrén fantáziálásából. Innentől nem csupán az kérdőjeleződik meg, hogy vajon melyik „valóság” az igazi – azaz Pjotr Puszta vajon a kilencvenes években élő elmebeteg, aki a forradalom idejére álmodja „másik” személyiségét, vagy a tízes években élő komisszár, aki egy fejsérülés hatására álmodja a titokzatos jövőben játszódó szcénákat –, hanem saját világunk valóságossága, az író ép elméje és jószerivel a saját józan eszünk is.

Nyugodtan le merem írni, ennél elborultabb (és minden elborultsága ellenére zseniális) regényt én még nem olvastam. Pelevin oldalról oldalra megkérdőjelezi a világ ismert tényeit, miközben keleti filozófiákkal, metafizikával, politikai és vallási elméletekkel, jungi pszichológiával, az orosz történelem „nagy kérdéseivel”, popkulturális utalásokkal és művészetelmélettel szórakoztat minket. Ide-oda ugrálunk a két valóságréteg között, és semmi – semmi – támpontot nem kapunk arra nézve, hogy vajon melyik az „igazi”. Vagy, hogy van-e köztük „igazi”. Vagy, hogy számít-e ez egyáltalán. Persze ez egy olyan szerző esetében, aki szerint „nem az a kérdés, hogy jártak-e az amerikaiak a Holdon, hanem hogy létezik-e maga a Hold”, a legkevésbé sem meglepő.

Írója szerint „ez az első regény a világirodalomban, melynek cselekménye az abszolút ürességben játszódik” – ez az üresség lehet a Puszta nevű főhős tudata, egy drogmámoros fantázia, vagy akár a helyét kereső Oroszország kollektív tudata. Mert az egész cselekménytelen „cselekmény” és a rengeteg utalás mögött a lényeg az én olvasatomban ez – az örökké helyét kereső, rendszereket váltó, de félig mindig a múltban élő orosz nép sorsa feletti elmélkedés. Mely elmélkedés ezúttal elmegyógyintézeti ápoltak begyógyszerezett lázálmain keresztül jelenik meg – egyikük, a magát latin-amerikai szappanopera-sztárnak képzelő Maria a nyugat és az ártatlan orosz anyaföld „alkímiai házasságát” képzelgi, mely képzelgésben kulcsszerepet kap a félig ember, félig gép Arnold Schwarzenegger, egy repülőgép teste és az osztankinói tévétorony (a végeredmény az általam valaha olvasott legbizarrabb szexjelenet). S hogy a dolgok ne legyenek egyoldalúak, a nyugattal kötendő „alkímiai házasság” után képet kapunk arról is, milyen lenne a kelettel kötendő – természetesen egy másik ápolt képzelgésében, melyben ezúttal szerepet kap egy ősi japán klán, egy munkanélküli orosz alkoholista és a szamurájok becsületkódexe (nem lesz szép vége). Ezek után nem meglepő, hogy az egyedül „üdvözítő” orosz választást kétes maffiakapcsolatokkal rendelkező újgazdagok istenes begombázásán és némi robbantgatáson átszőve kapjuk – avagy a nyugat és a kelet között megrekedve a hiteles orosz válasz a drogban és a fegyverekben rejlik.

Pelevint egyébként hazájában előszeretettel vádolják azzal, hogy nem eléggé „hazafi”, míg a nyugati kritikusok a huszonegyedik századi Oroszország leghitelesebb krónikásának tartják (ami, ismerve műveit, önmagában értelmezhetetlen kategória). Szerintem Pelevin minden sorát áthatja a rajongás Oroszország – egy elképzelt, ideális, sosemvolt Oroszország – iránt, ugyanakkor veszettül elszánt kritikusa hazájának (a valós Oroszországnak). S bár sokan a megtestesült posztmodernnek tartják (mások meg a „kiberkor pszichedelikus Nabokovjának”, akármit is jelentsen ez), ő realistának tartja magát. Ami elsőre furcsának (hülyeségnek) tűnik, azonban ha jól belegondolunk, nem is annyira: a mai Oroszország (nemkülönben a húsz évvel ezelőtti) a maga posztszovjet beidegződéseivel, rendkívül demokratikus féldiktatúrájával, elképzelhetetlen gazdagságával egyfelől, elképzelhetetlen nyomorával másfelől, a kétségbeesett nyugat-majmolásával és saját hagyományai fogságában vergődésével olyannyira valószerűtlen világ, hogy az egyetlen eklatáns realista ábrázolási módnak az tűnik, ha valaki megkérdőjelezi a valóságosságát. Épeszű ember nehezen hiszi el, hogy ez van – Pelevin ki is mondja.

Nem mellesleg regénye roppant szórakoztató – szokás szerint ötletsziporka-rengeteg, melynek minden sorát áthatja az (ön)irónia. Legszívesebben mind a 456 oldalát ideidézném, de hát a fenének van kedve annyit gépelni (és a kiadó sem valószínű, hogy örülne neki) – inkább arra biztatok mindenkit, hogy zarándokoljon el a legközelebbi könyvesboltba, vegye meg és olvassa el. Ha valamit, ezt érdemes.

Kiadó: Európa

Fordító: Bratka László