Harcsa Veronika - Gyémánt Bálint: Lifelover lemezbemutató, Művészetek Palotája, 2013. október 3.

Csaknem napra pontosan két éve, hogy jó néhány Harcsa Veronika Quartet koncert után először hallottuk kettesben zenélni Harcsa Veronikát és zenésztársát, Gyémánt Bálintot – egy, a Magyar Nemzeti Galériában rendezett múzeumi esten. Már akkor is elvarázsoltak minket összeszokott, kísérletező jellegű, feldolgozásokhoz és saját dalokhoz egyaránt merészen nyúló duójukkal. Nem véletlen, hogy már akkor feltettük (mi is)  a kérdést, vajon várható-e, hogy az örömzenélésnek induló (illetve, ahogy azóta több interjúban olvashattuk, sokszor „szükség szülte”) duó-felállás komplett saját anyaggal álljon elő – s örömmel hallottuk, hogy igen, várható.

Most pedig, immáron kezünkben a Lifelover CD-vel, túl a lemezbemutató koncerten túlzás nélkül állítható, hogy egyik ámulatból a másikba esünk. Pedig Harcsa Veronika magasra tette a mércét – mind a Quartet, mind a Bin-Jip formáció lélegzetelállító élményekkel ajándékozott már bennünket, elég, ha a verslemez nem múló csodájára, vagy a Bin-Jip Planetárium-beli születésnapi koncertjére utalok. Ráadásul többszörösen „nehezített pályán” halad ez a duó – az egy szál gitárral kísért ének zenei lehetőségei (amatőr zenehallgató számára legalábbis) jóval behatároltabbnak tűnnek, mint például egy kvartett esetében; arról nem is beszélve, hogy – valamennyire ismerve a duó korábbi fellépéseit ugye – hallatlanul bátor dolognak tűnt a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterembe szervezni egy ilyen meghitt, bensőséges zenén alapuló koncertet.

Annál nagyobb csoda, hogy Veronika és Bálint nem csupán beénekelték-bejátszották ezt a hatalmas teret, hanem, ami sokkal nagyobb bravúr: meghitt, otthonos hangulatot teremtettek benne. Azt tudni lehetett már a beharangozókból, illetve a jó ideje elérhető „Lifelover” című számból, hogy egy, az eddigieknél is kísérletezőbb jellegű zenét hallhatunk – az viszont meglepetésként ért, hogy maga az ének is milyen merész. Már jó öt éve, amikor először hallottam Harcsa Veronikát koncerten (és ismerkedtem meg első három lemezével), elkönyveltem magamban zseniális jazzénekesnőnek – és úgy nagyjából ennyi. Egyszeri zenehallgatóként és nem hivatásos kritikusként az ember hajlamos azt hinni, hogy ha valaki egyszer elér egy zseniális szintre, akkor onnan nincs tovább. Persze ez nettó hülyeség, hogyne lenne tovább – miként az élet minden területén, a zenében is folyamatosan képezhetik magukat a zenészek/énekesek, és fejlődhetnek. Csak tán nem ehhez szoktunk, főleg a populáris kultúra terén, ahol manapság arra néznek furán, aki megújul, és nem rágja unalomig ugyanazt a csontot. Ehhez képest amit Veronika művel, egészen elképesztő és csodálatra méltó: jelenleg épp a Brüsszeli Királyi Konzervatórium mesterképzésének hallgatójaként képzi magát – ami leginkább a technikáján „hallatszik”, hisz a hangja, az ugye eddig is gyönyörű volt. Viszont ez a merészség, ez a határokat feszegető stílus, ez az egyszerre ösztönös és mégis nagyon tudatosan felépített zeneiség valahogy más. Egyre bátrabban játszik a hangjával, hangszínekkel, stílusokkal – ahogy egyre bátrabban improvizál is a színpadon (legalábbis az általam látott koncertekhez képest).

Ami még ennél is meglepőbb volt, az Gyémánt Bálint virtuóz gitárjátéka – bevallom, amikor először hallottam őt játszani (szintén egy múzeumban, csak épp a Szépművészetiben, tanárával, Juhász Gáborral, egy összművészeti rendezvényen), nem gondoltam volna, hogy valaha egymaga varázsolja el játékával a MUPA hangversenytermének közönségét. Noha már a Quartet lemezein is közreműködött, és a Bin-Jipnek is alapító tagja, most először kristályosodott ki előttem teljes bizonyossággal, hogy itt bizony nem arról van szó, hogy Veronika a „sztár” és őt kíséri ez a hihetetlenül tehetséges gitárosfiú, hanem két abszolút egyenrangú, egymásra hihetetlenül érzékeny és bravúrosan együttműködő zenész produkcióját hallhatjuk.

Mely produkció egyébként a lemezt meghallgatva csak tovább értékelődik – a lemez a maga lágyságával, könnyedségével, visszafogottságával közvetlenül a koncert után már-már csalódás volt (tegyük hozzá, csak akkor; újra meg újra meghallgatva előjönnek a finomságai). De az tény, hogy még egyébként bravúros, játékos albumukat is továbbgondolták a koncertre, olyan hangulatot teremtve, amit lehet, hogy aki csupán a lemezt hallgatja, el sem tud képzelni. Ebben nagy szerepe volt a mindkét előadó által alkalmazott loop-technikának, rém szórakoztató módon „játszottak rá” saját énekükre/zenéjükre, sokszor csak ámultunk – egyébként nem egyszer eszembe jutott, hogy Veronika egyre közelebb jár ahhoz, hogy a fellépései performansz-jelleget öltsenek. Ja, és nem hagyhatom ki, hogy ne említsem meg: az est egy pontján annyira erősen Murakami Haruki műveinek atmoszférájára hajazó hangulata volt a zenének, hogy eztán nehéz lesz nem a Lifelover album dalait hallani a fejemben, ha a japán szerző regényeit olvasom – amit szerintem ő, ismerve jazzrajongását, cseppet sem bánna.

Csodás este volt, ismét egy olyan koncertélménnyel ajándékozódtunk meg, amit elfelejteni nehéz lesz – felidézni, táplálkozni belőle annál könnyebb. S mivel telhetetlenek vagyunk, már most nagyon várjuk a következőt – ahogy a következő Bin-Jip lemezt és koncertet, no meg a következő verses albumot is… Mert ami ennyire jó, abból sosem elég!