Holnapután

Az idei hófoltos, éji fagyos márciusvég egyik visszatérő „kísértete” – az utóbbi napokban nem egyszer hangzott el e mondat párom és köztem: „nézzünk Holnaputánt!” Persze nem néztünk; a rá szánt idő egyéb felhasználhatóságán túl azért, mert körülbelül kívülről tudjuk mind a ketten, az összes beszólást, képi geget és zúzást – annyiszor láttuk. Ami legalábbis idézőjelbe helyezi az értelmi képességeinket – akkor is, ha soha nem állítanám: a kedvencünk ez a katasztrófafilm-kliséhalmaz. Régen sem volt az, pedig úgy tértünk vissza egy-egy agyzsibbasztó nap után hozzá, mint az éhségére enyhülést remélő drogos; s csak most (hogy az időjárás adta apropó ellenére – vagy pont azért – mégse nézzük újra) jelenthetem ki végre nyugodtan: hál’ Istennek, annak idején sikerült túladagolni. Tartalmat is érintő elmélkedés következik tehát egy filmről (ami lehet, hogy nem érdemli meg a feneket, amit itt, a szemetek láttára kerítek neki), sajátos aktualitásáról és arról, hogyan lehetett addiktív két ember számára, akik közül az egyik Tarkovszkij Stalkerét, a másik a Nem félünk a farkastólt tekinti kedvenc filmjének.

A történet teljesen sablonos: a meg nem értett tudós, Jack Hall, a NORAD paleoklimatológusa (klíma) katasztrófát szimatol, s hiába ágál-kiabál, a politikai-gazdasági érdek pökik rá. Aztán bekövetkezik a baj: szépen komponált totálok, ütemes, fantáziadús közelik illusztrálják a sokak veszését. S a sokak között (ahol megint megkapjuk a szokott társadalmi tablót kicsiben) tudósunk a családja, elvált neje és fia révén személyesen is érintetté válik, mehet a hóban sarjat menteni. A dolog annyira kényelmesen kiszámítható, hogy alig sikerül a banalitását az igen látványos képekkel eltakarni – bár azóta Emmerich mindent elkövetett, hogy még erősebb vizuál-legyalázásokkal rukkoljon elő, a „zúzzuk le L. A.-t és New Yorkot” rombolda itt még mértékkel és némi szakértői figyelemmel folyik, nem lőnek túl úgy a célon, ahogy a 2012-ben például. Persze vannak így is teljesen hiteltelen pillanatok: a „szaladunk a manhattani cunami elől” szcéna, s főleg a „lecsapó fagy elől szaladó haverok” jelenete kifejezetten röhejes. S ahol a rendező bátor akar lenni, ott is csak egy másik panelt halász elő: a genya alelnök nem fagy a röpcsijébe, hanem nyilvános önvizsgálatot tart, miután a jófej főnöke áldozatul esik (a fejemben forgó paródiában, amikor közlik vele a hírt, magára maradva így tapsikolna: „Elnök vagyok! Elnök vagyok!”). Az igazi bátorsághoz: mondjuk a feleség elveszejtéséhez (ami igen kézenfekvő volna) Emmerich túlságosan iparos – vagy nem tetszett az ötlet a népnek a tesztvetítésen…

A valamennyicske hitel annak köszönhető, hogy valóban van néhány (egymással egyébként csak lazán kapcsolódó) klímakatasztrófa-modell, amit a film iskolás alapossággal használ sorvezetőnek. A globális felmelegedés provokálta „kis jégkorszak” (amely a meleg tengeri áramlatok megváltozásának következtében erősödik fel) megalapozottabbnak tűnik, mint a szupercella-elmélet, amely a felsőlégköri -60, -70 celsius környéki hideg levegő hirtelen leáramlásának dermesztő lehetőségét vizionálja. A tengervíz elsótlanodása, és a hőmérsékleti „torlóhatás” következtében kialakuló szökőárhullám (bár valóságos jelenséget nagyítana fel) a legbizonytalanabb elméleti alapokon álló fantáziaelem ebben a filmes egytálételben – mert ha végiggondoljuk, pont ez a gyermetegen tálalt megalapozottság teszi igazán ijesztővé az önmagában középszerű filmet. Valójában minden emlékezetes katasztrófafilm ettől jó – nincs annál nagyobb veszély egy toronyházra, mintha kigyullad, a hajó is akkor jár a legrosszabbul, ha felborul: a „ránk leső valódi veszély” képre kerülése üti mindig a legnagyobbat…

Persze a dráma kedvéért jó feszesre húzták az események időtartamát – ez a filmes időkezelés-trükk (persze hogy) drámafokozó elem, a napok alatt változó klíma mindegyik modellben jóval hosszabb ideig (jelzem, sokkal gusztustalanabb kísérő tünetekkel) agonizáltatná az emberiség mérsékelt égövi lakosait – mondhatni: a modellek következtében beálló vesztünk nem maradna ennyire vegytisztán a „megfagysz oszt annyi” játékterén. Mindenesetre olyan remek mondatokat köszönhetünk a háttérmunkának, mint ez: „Az én modellem nem előrejelzést céloz, hanem egy prehistorikus klímaváltozás rekonstrukciója.” A magam részéről gratulálok Dennis Quaidnek, hogy el tudta mondani, nem gondoltam volna róla. Amolyan néhány-arcú színésznek vélem, csibészes mosolyt váltogat itt is az „összeszorított szájjal, elborult szemmel elnézek a kamera mellett, baromi feszülten” arckifejezésével – persze ebbe a filmbe ennyi pont elég. Amit például Ian Holm hoz kisujjból, Terry Rapson, a veterán klímakutató szerepében, az szinte sok ide. Ez a film lőtt A listás sztárt Jake Gyllenhallból (meg persze a Donnie Darko, de az egy másik liga…), a többiek (vannak sokan – hiszen tabló) közül pár markáns mellékszereplő érdemelne említést, mint Dennis, a Manchester-rajongó – meg persze Emmy Rossum, mert olyan szép…

A sok millió hulla a film-időben reméljük, jó sokára olvad ki csak, hogy a reményteli vég: „észre tért az alelnök, és a család is megúszta” ne büdösödjön túl hamar össze. Meg kell mondjam, ezt rühellem a legjobban a műfajban: amikor feloldásképp a jövőbe tekintő kiválasztott kevesek „kezét fogva” kell előre néznem, miközben globális mennyiségű elhullott áldozat felett álldogálok. A záró képet itt is sokáig kereshette a rendező – és nem talált ennél kevésbé felháborítót. Sebaj, ez csak egy film. Csak egy film? Az idei hó és egyéb helyzetek sajátos aktualitással ajándékozták meg, amit csak fokozott, mikor egy hírportálon a klímaváltozás-kis jégkorszak témakörében elmélkedve a naptevékenység normális voltával nyugtatta a szakértő a kedélyeket. „Csak a nap képes befolyásolni a globális időjárást. Ellenőriztük. A naptevékenység normális.” Hangzik el a filmben, ahogy a maga iskolás, „Móricka elképzeli” módján elénk tárja a NORAD-beli meteorológus-vészkonferenciát – hát ezért röhögtem fel (némileg kínomban), mikor a napokban mindez valóságos hírként jött velem szembe.

Merthogy pont ezért néztük anno annyiszor újra. Évek során a szaporodó időjárási anomáliák alkalmával szertartásszerűen Holnaputánt néztünk – amolyan elriasztó rítusként. Nem sikerült túl jól az elriasztás, s ha egykor azért néztük, mert tapasztaltuk, most lehet, hogy pont ezért nem – panellakóként igen gyorsan befagyna a seggünk, és nem kéne ezt az ördögöt többször a falra festeni. Ezért aki babonás, ne nézze meg – még ha a maga szakipari módján körülbelül annyi rászánt időt tényleg érdemel azért, amennyi eltelik alatta.