Rövidre vágva 24 – sorozatos-filmes vegyes

Nyilván nem okozok túl nagy meglepetést azzal, hogy 2020 nálam is a kisképernyő éve lesz – ha társadalomkutató lennék, biztos nagyon okos cikkeket írnék arról, hogy az internetes kereskedelem és a barkácsboltok mellett (hello, lakásfelújító pajtik!) a streaming szolgáltatók forgalma nőtt meg leginkább az elmúlt fél évben. A tavaszi első hullám idején, a szórakozási lehetőségek és társas események ellehetetlenülésével sokan ragadtunk a Netflix meg az HBO GO előtt – most lehet igazán hálát adni, amiért az elmúlt tíz évben a minőségi mozifilmek helyét jószerivel átvették a sorozatok, legalább van mit nézni. Jó, ebben azért vaskosan van cinizmus, tökre hiányzik a mozi, de a jelenlegi ostoba szabályozásokkal és a premierfilmek szinte teljes hiányával ez számomra most nem alternatíva. Szóval tavasz óta bambulom a képernyőt, többet, mint tán eddig bármikor, és most, hogy még nagyobb bezárkózás jön, megfejelve a tél egyébként is kuckózósabb hangulatával, még többet fogom. Kissé keserű vagyok, amiért ezzel szemben olvasni nincs agyam, de majd változik ez is. Túl sok a szorongás körülöttem és bennem ahhoz, hogy még ezen is keseregjek – a tapasztalat úgyis azt mutatja, hogy minden válság után visszatérek a könyvekhez, nem hagyják magukat tartósan félretenni. De addig is jöjjön pár ömlesztett poszt filmekről, sorozatokról, amik az elmúlt időszakban ilyen-olyan okokból emlékezetesek maradtak. Mindenről nem fogok írni, a puffogásokat meg igyekszem minimalizálni, legyen ez most elsősorban ajánlósorozat, hátha valakinek tudok tippeket adni a hosszú sötét téli estékre…
 
 

Stranger Things (Netflix)
 
Kezdjük is egy olyan sorozattal, amit szerintem rajtam kívül már mindenki látott (ennyit a tippekről). Emlékszem, még az első évad környékén az összes sci-fi és fantasy-rajongó ismerősöm teljesen odavolt ezért a soriért, főleg a harmincas korosztály, akiknek ez igazi tömény nosztalgiatrip volt. Sokáig húztam-halasztottam, egy okból: én igazából baromi félős vagyok. Horrort nem is nézek, rosszul bírom a suspense-t és hát eléggé undorodom a trutymós-trancsírozós szörnyfilmektől. Ebben meg aztán minden van. Amiért mégis néztem, és ami miatt érdemes is volt nézni, az a hangulata. Ez a sorozat tényleg olyan, mintha a fiatal Spielberg egy tiniknek szóló Stephen King sztorit adaptált volna. Nyolcvanas évek, hidegháborús paranoia, dimenziókapuk, katonai kísérletek, mutáns gyerekek, akik képesek legyakni egy fél hadsereget (plusz néhány szörnyet), de aztán kiderül róluk, hogy a lelkük mélyén ők is csak gyerekek, akik tök átlagos életre vágynak és persze néhány kisvárosi biciklis kamaszfiú, akik megmentik a világot. Háromszor. Eddig. Igazi nosztalgikus kölyökálom.
A világmentő kissrácok szörnyekkel telipakolt kalandjai mellett a sorozat egyik legnagyobb erőssége (és a folytatások egyik legnagyobb rákfenéje) a tinivígjáték-vonulat. Az első évadban még bájosan esetlen, ahogy a kísérleti laborból szökött, a külvilágban teljesen elveszett kiscsaj és a szerepjátékmániás srácok összebarátkoznak – később a szereplők felnövésével óhatatlanul bekövetkező „szerelmi” szálak már inkább kínossá teszik a dolgot. A megvalósítás mondjuk többnyire remek, a gyerekek meg tényleg tudnak játszani, szóval annyira nem reklamálhatunk, de a második évadban a szerelmétől elszakított Mike nyafogása, a harmadikban meg Eleven és a képzeletbeli vetélytársból baráttá avanzsáló Max shoppingolása és tinimagazinokon edzett fiúszívatása kissé sok. De szerencsére az orosz kémekkel szembeszálló haverok elvonják a figyelmet.
Néha fárasztott, de azért eléggé elragadott ahhoz, hogy éjszakákon át nézzem, pedig én nem vagyok az a sorozatdarálós fajta. A második évad marad a kedvencem, benne az az iszonyú badass jelenet, amikor Eleven visszatér a fiúkhoz… Millie Bobbie Brown meg az ő Terminátort idéző bevonulása, na az felejthetetlen.

 

Enola Holmes (Netflix)
 
S ha már Millie Bobbie Brown… Eleven szerepének köszönhetően a lányzó van akkora sztár, hogy forgathatott magának egy Sherlock Holmes-fanficet a Netflix pénzén. Persze volt ennek a sztorinak előzménye Nancy Springer tollából, de Enola Holmes szerepét mintha direkt MBB-re írták volna. A sztori is pont olyan, mint egy tinilány fantáziájából kipattant fanfic, Sherlock Holmes eddig ismeretlen kishúgának főszereplésével, aki, miután kitör a szociopata idősebb bátyja által rákényszerített nevelőintézet rabságából, könnyedén bebizonyítja, hogy mellesleg jobb detektív, mint a világsztár fiatalabb bátyó.
Az eltűnt anyja keresésére induló Enola története teljesen súlytalan, de roppant szórakoztató. Persze nem árt, ha az ember félre tudja tenni mindazt, amit Sherlock Holmes-ról eddig tudott (keményvonalas rajongók inkább ne is nézzék meg még az előzetest se!) és nagyvonalúan túllép azon, hogy egy tizenhat éves lány nyomozása dönti el a választójog kiterjesztéséről szóló parlamenti szavazást (eképp az épp forradalmat szítani készülő korai szüfrazsett-mozgalom, s kis túlzással egész Anglia sorsát). Van az egésznek egy ilyen „ahogy azt Móricka elképzeli” jellege, na. Ettől függetlenül az egész valahol bájos. Főleg a könnyedségének és a gyakori kikacsintásainak hála. Enola viszi a hátán a filmet, aki ki-kiszól a nézőknek, narrálva saját küldetését, megosztva velünk dilemmáit (vajon melyik irányba induljon?), bevonva a nézőt is kis játékába. Mintha csak azt mondaná: gyertek, játsszuk azt, hogy nyomozók vagyunk.
És ez teszi az egészet szerethetővé. Hogy egy percig sem veszi komolyan magát. Így aztán az, hogy detektívsztoriként értékelhetetlen (mert hát a megoldás tényleg faékegyszerűségű), hogy túl nagy a tét és hogy a történelmi szál hiteltelen, eltörpül amellett, hogy az egész egy kedves délutáni mese. Valami olyasfajta könnyedség és gyerekes báj jellemzi, amire mostanság azért elég nagy szükségünk van.
 
 

Csodatévők - Miracle Workers (HBO)
 
S ha már könnyedség és humor… Mi van akkor, ha a Mennyország is csak egy munkahely, ahol átlagosan kiégett irodisták iktatgatják az emberek fohászait, a céges bulin berúgva elindítanak egy-két tájfunt, fogadásból idéznek elő katasztrófákat és mind közül a legkiégettebb fajankó maga Isten? Hát, egy elég vicces antológia-sorozat első évada, amelyben a Föld nevű bolygót majdnem felrobbantja egy előléptetésért hajtó kezdő angyal, de hálistennek sikerül megmenteni és még a Teremtő is felnő végre a feladatához. Az a párszáz angyal meg, akik már rohadtul unják a munkát és igazából drukkoltak a robbanásnak meg a korkedvezményes nyugdíjnak, keccsölhet tovább. Igazából a Földön játszódó részek teljesen érdektelenek, a két kiszemelt szerelmes pedig, akiket botcsinálta angyalainknak össze kellene hozni, rém idegesítő, de ők amúgy is csak katalizátorai annak, ami „odafent” történik. Az meg egyenesen zseniális. Steve Buscemi gyermeteg, léha Istene mindent visz – bármilyen röhejesen hangzik, az évad az ő felnövéstörténete, avagy felelősséget kell vállalnunk az általunk létre hívott bolygóért és lakóiért, nem beszélve a ránk bízott cégről és annak dolgozóiról. Azt meg igazán megnyugtató látni, hogy az angyalok is éppolyan idióták tudnak lenni ebédszünetben, mint mi.
Antológia-sorozatról lévén szó, a második évad teljesen más keretek között játszódik – ugyanazzal a szereplőgárdával. Ha az első évad a Buscemi játszotta Isten felnövéstörténete, a második a Daniel Radcliffe által alakított tökéletesen életképtelen Chauncley hercegé. Alsó-Homálygázló elkényeztetett, vérengző apja árnyékában élő trónörököse a szó szoros értelmében az a hercegecske, akinek még tizenévesen is felvágják a sült húsát és akinek legjobb barátja pár liba, akikkel színdarabot rendez a trónteremben. Amikor néhány véletlen folytán összebarátkozik a helyi szarlapátoló többre vágyó lányával, elkezd rácsodálkozni a palotán kívüli világra, és kezdődnek a bonyodalmak. Bár a jelenünkre való kiszólások és a virtuális és valós közösségek működésének paródiája elég szórakoztató, a második évad messze elmarad az elsőtől – és nem csak azért, mert nem történnek benne csodák. Elnézve ezeket a szerencsétleneket néha azon csodálkozunk, hogy nem halt ki az emberiség a középkorban a saját hülyesége miatt. Mondjuk erre simán rácsodálkozhatunk a saját mindennapjainkban is…
 
 

A másik út - Unorthodox (Netflix)
 
Evezzünk komolyabb vizekre. Tavasszal mindent letarolt Deborah Feldman önéletrajzi könyve, A másik út és a belőle készült Netflix-adaptáció – főleg a magyar hátterű New York-i szatmári zsidó közösség életmódjának bemutatása miatt. Az írónő ellen szabályosan hadjárat indult rágalmazás miatt, miközben a világ falta a sorait és csüngött a sorozaton, betekintést nyerve egy szélsőségesen zárt közösség életébe – és katartikus élményre szert téve a közösségből elszökő fiatal nő sorsán át. Ez így bizony robbanásveszélyes elegy, ami méltán tarthat számot a média és a nézők figyelmére egyaránt – csak épp a recepció gyakran elsiklik afelett, hogy itt bizony emberéletekről van szó. Persze, mind tudjuk, hogy a világ számos pontján élnek nők és férfiak középkort idéző elnyomásban, vallási fanatikus közösségek, kasztrendszer, vagy politikai ideológiák miatt, de az a legtöbb olvasót-nézőt meglepte, hogy a „világ fővárosában” is – pláne, hogy ennyien és gyakorlatilag egy New York egészétől független saját városban, saját szabályokkal, saját iskolarendszerrel, saját nyelvvel és elöljárókkal.
A 17 éves Esther (Feldman alteregója) ebből a közösségből menekül el házassága első évében – mégpedig Berlinbe, a gyerekkorában szintén elszökő anyja után. Az ellentét Williamsburg és a huszonegyedik századi (némiképp azért idealizált) liberális Berlin között ordító – amit a sorozat néhol elég jól, néha viszont eléggé félrekezel. Az, hogy egy ultraortodox közösségből szökő lány épp Berlinben talál új életre, új célra és egy jiddis dallal kerül be a Berlini Zeneakadémiára, szép szimbolika – traumafeldolgozásból, identitáskezelésből, a gyökerek és a szárnyalás egyensúlyba hozásából jeles. Viszont azt, hogy egy ennyire zárt rendszerből  hirtelen kiszakadó, a világról semmit nem tudó fiatal az első naptól ilyen talpraesetten és szabadan érvényesül egy idegen közegben, talál új barátokra, bonyolódik egyéjszakás kapcsolatba, sikerült a lehető leghiteltelenebbül ábrázolni. Több idő kellett volna, Esthernek is, a nézőnek is, hogy ez így működjön. Ettől függetlenül kötelező darab ez a négyrészes minisorozat, mert korunk egy olyan elhallgatott jelenségére világít rá, melyről máshonnan elég keveset tudhatunk, és mert amit az identitásról mond, azt nagyon szépen mondja. Csak a forgatókönyvön lehetett volna még csiszolni.
 
 

Kvíz – Quiz (HBO)
 
Emlékszem, a kilencvenes években mekkora kultusza volt itthon is a Legyen ön is milliomosnak, én is ott ültem szinte minden este a tévé előtt és roppant büszke voltam magamra, amikor jobban tudtam, mint a játékos, sőt, egyszer a műsorban is szerepeltem (nem jutottam a „székbe”) – de arra őszintén nem voltam felkészülve, hogy Nagy-Britanniában mekkora őrült rajongás övezte a műsort, a jelenséget, a műsorvezetőt, és mekkora közutálat és botrány jutott a műsor történetének legnagyobb csalását elkövető (vagy nem) Charles Ingramnak. Az ITV három részes minisorozata Ingram, a „köhögős őrnagy” botrányos szereplését mutatja be – a legnagyobb poén a történetben, hogy ez ugyanaz a csatorna, ami a vetélkedőt is sugározza, tehát ugyanazok készítettek bitang jó (és nem kis mértékben magát a csatornát is leleplező) sorozatot a botrányból, akiket Ingram átvert. Vagy nem, megint csak.
Mert hát valójában sosem derült ki, hogy a kvízműsorok iránt a legkevésbé sem érdeklődő és nem is túl tájékozott őrnagy, akit fanatikus felesége és még fanatikusabb sógora rángatott bele a szereplésbe, valóban csalt-e vagy sem. De a sorozat végére nem is érdekes. Sokkal érdekesebb az, ahogyan képernyőre kerül a kvízműsor (és a legtöbb hasonszőrű szórakoztató műsor); ahogy látjuk működés közben a médiagépezetet; ahogy megtervezik a lehető legdrámaibb körítést és ahogy körömrágva várják a nézőszámokat – ugyanazok, akik aztán gondosan megtervezik, hogyan lehet Ingram szereplésének felvételeit úgy manipulálni, hogy rábizonyítsák a csalást. Egyszerre hősök és antihősök a média szorgos munkásai, akik szállítják a kiéhezett tévénézőknek a mindennapi betevő szórakozás-, botrány-, borzongásadagot; és ha kell, akkor ugyanazzal a szenvtelen profizmussal járatják le a hálójukba kerülő tévénézőt.
De legalább ugyanilyen érdekes a rajongói közösségek bemutatása és szerepe, akiknek ártalmatlan időtöltésnek induló „játéka” valójában sokkal egyértelműbb csalás, mint amit Ingramre sikerült bizonyítani – ők azok, akik országos hálózatot építve, a wikipédiát megszégyenítő tudástárat létrehozva, titkos telefonszámok tucatjait üzemeltetve juttatnak be és segítenek tovább a játékban bárkit, aki hajlandó kifizetni a jutalékukat. Komolyan mondom, ennek a kvíz-szektának a működése ijesztőbb, mint a botcsinálta Ingram, a kizárólag a haszonra hajtó ITV és a kizárólag a látszatra hajtó (amúgy remekül ábrázolt) angol igazságszolgáltatás együttvéve.
 
 
Folyt köv – van még pár sorozat a tarsolyomban, maradjatok velünk 😊
 

Taffy Brodesser-Akner: Fleishman bajban van

Toby Fleishman bajban van – és én is. Őszintén nem tudom hova tenni magamban ezt a könyvet, sokat hezitáltam anno, hogy kell-e ez nekem, végül egy furcsa véletlen folytán megkaptam ajándékba, és meg kell mondjam, így utólag roppant hálás vagyok a véletlenek összjátékának és tökéletesen értem, miért nem kellett volna… Legközelebb jobban hallgatok a megérzéseimre. Persze lehetett volna ez a nyár legkellemesebb csalódása is. A sztori és a körülötte kialakult hype alapján (bár melyik könyve köré nem húz hype-ot a kiadó?), no meg a szerző korábbi cikkeit tekintve simán lehetett volna belőle egy kicsit trendibb, kicsit fiatalosabb Franzen-utód. Nem lett. A kritika persze a nagyvárosi depressziós értelmiségi szereplői miatt hasonlítja Updike-hoz és Woody Allenhez is – olykor az az érzésem, csak mert hasonlítgatni kell. Hát, lehet TBA akár Updike követő is, csak épp Updike emberismerete nélkül; vagy női Woody Allen, Allen humora nélkül. Nehéz lehet, ha valami ennyire félresikerül – jut eszembe egy filmes idézet, aminek kivételesen semmi köze a regényhez; de jól körülírja, mennyire nehéz dolga van az olvasónak is, ha valami, ami ennyire közel volt ahhoz, hogy jó is legyen (nem zseniális, nem formabontó, nem korszakalkotó, de azért jó), ennyire félresikerül. Bosszantó. Pont azért, mert tele van fontos és érdekes kérdésfeltevéssel.
 
Szóval Toby Fleishman bajban van. Negyvenes New York-i orvosként épp előléptetés előtt áll, ami tán kissé előre lendítené megrekedt karrierjét – no nem nagyon, mert Toby amúgy nem karrierista, nem tör kórházigazgatói magasságokba, ő mindig is betegekkel akar foglalkozni. Csak kicsit vaskosabb csekkért, ha már... Ami nem is ártana, tekintve, hogy épp válófélben van hozzá képest ultrasikeres feleségétől, Racheltől, aki színházi ügynökként felfedezett egy elképesztő tehetséget, aztán ügynökséget alapított, közben szétzúzta az egykori munkáltatóját, aki nem ismerte el eléggé képességeit, most pedig épp azzal van elfoglalva, hogy kifogjon egy még nagyobb halat, megvegyen egy még nagyobb házat, masírozzon tovább előre a valakivé válás útján. Mondjuk amikor épp nem azzal, hogy lelépjen, ki tudja hová, tán valami divatos jógatáborba, otthagyva Toby-ra két gyermekük felügyeletét, bárminemű magyarázat nélkül.
 
Persze elhangzott már ebben a kapcsolatban, hogy észre sem vennék, ha egyszerűen eltűnnél – ahogy a válóperes ügyvéd megállapítja, ebben a házasságban Toby a feleség; úgy a gyerekek életében is sokkal inkább Toby a „hagyományos” anyaszerep megtestesítője. De azért az mégsem ugyanaz, ha anyu egyik napról a másikra nincs sehol. TBA élvezettel tapicskol a megváltozott szülői szerepek és a nemi sztereotípiák témakörében, de egyfelől könnyedén érezhetjük azt, hogy ez így 2020-ban már lerágott csont (legalábbis az általa ábrázolt körökben), másrészt mindkét fél annyit picsog, hogy egy idő után (ami mondjuk 30 oldal) halálosan nem érdekel, hogy ki mennyire volt inkorrekt a másikkal a házasságban, a házasság előtt, a válás során – egyszerűen képen törölném mindkettőt.
 
Szóval: anyu lelép, apura maradnak a kölykök. Toby vergődik, no nem mintha nem tudna mit kezdeni a gyerekeivel, hisz eddig is ő gondoskodott róluk, hanem mert dühös Rachelre, mégis mitképzelezanő, és egyébként is, ha nála a két gyerek, mi lesz a rendes esti szexrandikból, amikhez úgy hozzászokott a külön költözés óta? Még jó, hogy nyár van, a kölykök elpasszolhatók bentlakásos táborba, Toby élete meg visszazökkenhet a rendes kerékvágásba, leszámítva, hogy még egy kicsit dühönghet a feleségére. Toby akkora élvezettel tapicskol az önsajnálat mocsarában, hogy már nekem fáj olvasni – nem elég, hogy sikertelennek érzi magát a felesége mellett és ennek kompenzálásaképp kétoldalanként elmondja, hogy de ő orvos, embereket gyógyít, és ez mégiscsak értékesebb hivatás, még ha nem is hoz milliókat a konyhára, mint amit Rachel csinál (félreértés ne essék: az, ettől még ha egyfolytában bizonygatni kell, lehet, érdemes lenne pszichológushoz fordulni); kisebbségi komplexusa van amiért 1 – alacsony pasi egy olyan világban ahol a siker egyenesen arányos a magassággal (bakker, negyven felett azért már ezt illene kinőni), 2 – fiatalon kövér volt (s hiába fogyott le mintegy 20 éve, még mindig tüntetőleg szigorú diétán van és megvet mindenkit, aki nem); mindezt állandó (de tényleg: állandó) szexelhetnékkel próbálja gyógyítani a legszánalmasabb randiappok világában. Legszívesebben ráüvöltenék néha Toby-ra hogy nőj már fel, nem egy ovis vagy, akinek a barátja nagyobb dömpert kapott mert menőbb apukája van, hanem felnőtt ember, értékes munkával, kényelmes életet lehetővé tevő fizetéssel, két gyerekkel, hagyd abba a picsogást és ÉLJ! De nem, Toby csak szenved és dühöng az asszonyra…
 
Aki tényleg eltűnt, aztán háromszáz oldal után egyszer csak megjelenik, valamiféle erőltetetten poszt-posztmodern „akkor nézzük a másik oldalt” gesztus keretében, de egyfelől TBA nem annyira jó író, hogy ez működjön, másfelől addigra már olyan vaskos prekoncepcióink vannak Rachelt illetően, hogy sokkal jobban megírt szereplő és sokkal jobban átgondolt szerep kéne ahhoz, hogy átérezzük az ő sztoriját is… Mert Rachel bizony ugyanaz mint Toby, pepitában. Ő is csak szenved és tocsog az önsajnálatban, mint a szegény szerencsétlen sikeres anya, akit mindenki gyűlöl azért, mert ő a sikeres anya; akinek életét tönkreteszi a kisebbségi komplexusban szenvedő, dühét rajta levezető, sikertelen, értéktelen, alulfizetett munkát végző férje; akinek fáradozásait a sikerért soha nem értik meg azok a gazdag otthonülő anyák, akiknek a sikeres férj biztosította ugyanazt az életszínvonalat, amit Rachel magának kénytelen kikaparni; aki egész életét arra tette fel, hogy kompenzáljon az elbaszott, csóró, szeretettelen gyerekkora miatt – és ennek rendelt alá mindent és mindenkit, férjet, gyerekeket is beleértve.
 
És itt lóg ki a lóláb. Mert Rachel nem csupán sikeres és gazdag akart lenni, de nagyon, mellé tökéletes családot is akart, ő akart lenni a szupernő, akinek mindene megvan és minden szerepben tökéletesen teljesít, miközben tudta, pontosan tudta, hogy nem akar gyereket. Neki a család ugyanúgy csak egy kipipálandó tétel a „sikeres élet” felé vezető feladatlistán, mint a következő előléptetés, a hamptonsi ház, a nagyobb kocsi. Amikor a karrierje épp beindulna, lesz terhes és már az elejétől dühös a gyerekre, dühös Toby-ra amiért ebbe a szerepbe kényszerítették – amiért anyának is kell lennie, amellett, hogy sikeres. Persze, akarja a családot, hisz az hozzátartozik a sikerhez – de nem akar anya lenni. Rachel férfi akart lenni, apa, sikerember, akit otthon vár a csini feleség és a hátország – az ő tragédiája, hogy a biológiai determináció nem tette lehetővé az elképzelt forgatókönyvet és ő ebbe inkább beleőrült, minthogy mondjuk pszichológushoz forduljon. Az egyetlen valóban pikáns és okos húzás a regényben, hogy Rachel számára a megfelelő társadalmi státuszú szerető is csupán egy kipipálandó tétel a sikeresség felé vezető úton – ehhez képest egyszerre szánalmas és karakteridegen amikor romantikát várna.
 
Tőlem aztán igazán nem áll távol a lelki sérült szereplők nyomorában tapicskoló szépirodalom, képes vagyok sokszáz oldalon keresztül széteső családokat analizálni és még meg is köszönöm a szerzőnek, hogy ilyen jólesően belenyomta a fejem rajtuk keresztül a saját nyomoromba; szóval amikor egy könyv befejeztével csak arra tudok gondolni, hogy két főszereplőnknek négyszázhatvan oldallal (és tíz évvel) korábban el kellett volna menniük pszichológushoz, ahelyett, hogy papírra hányják szenvedésüket, ott valami baj van. És még nem is a két főszereplő a legnagyobb gond – hittétek volna?
 
Mert van nekünk egy elbeszélőnk is, akiről úgy félúton derül ki, hogy Toby fiatalkori barátja, a sikeres újságíróból és feltörekvő íróból háztartásbeli anyává lett Libby az – aki mindentudó narrátorként nem csak mesél, de gondosan elemzi is nekünk mind Toby mind Rachel viselkedését, a végére pedig helyre kis esszét rittyent a huszonegyedik századi megváltozott nemi szerepek anyákra, apákra, férjekre, feleségekre rótt terheiről, arról, miért képtelen Toby elviselni felesége sikerét és miért nem lehet Rachel soha igazán sikeres üzletasszony és anya egyszerre. Na hát hurrá. Nem elég, hogy a regény nem működik, a szereplők hiteltelenek, a konfliktusháló meg likasabb mint egy tésztaszűrő, még gondosan a szánkba is van rágva a tanulság. Köszi, Taffy… Legközelebb inkább maradj a kaptafánál, ez a kötetvégi esszé tökre megállta volna a helyét egy magazinban, felesleges volt elé szenvedni négyszázegynéhány oldalt. Baromira dühös vagyok, látszik – ennyire tán nem ír szarul a csaj, vannak érdekes felvetései, de ez az egész így egyben marhára nem működik.

Kiadó: 21. Század

Fordító: Kepes János

TRANSMETROPOLITAN - Gyűjteményes kiadás 1. kötet - képregény

Van ez a képzelt jövő, ami itt van, ezer momentumával. Egy csomó mindenhez képest lassúak vagyunk, jó pár dolgot meghaladtunk közben a világához képest, de a lényege, az a beteg, agyat cafatokra robbantó látomás, az egésze alatt mocorgó férgek motozása, na, az itt van. Warren Ellis az egyik előszavában játszott ezzel, hogy mire való a számára a cyberpunk keret, mire használja. Sok értelemben a TRANSMET olyan eszköz, amelynek révén kiteríthetem a világunkat, és röhögve felboncolhatom, hogy előtárjam a jövőnk legfontosabb belső szerveit. A boncolás sikerült, az alanya köszöni, jól van. Az író 1997-ben írta le ezeket a szavakat, és mi ebben a jövőben élünk. Hát, köszi, Warren, igazán ráírhattad volna a borítóra nagy betűkkel: NEM RECEPTKÖNYV!

Lejön a hegyről a remete, az újságíró, aki a saját népszerűsége elől menekült oda, mert rühellte az olvasói szeretetét, lejön a Városba (ilyen egyszerűen, így néz ki Warren Ellis Amerikája: a nyugdíjas vidék és a Város), mert tartozik a kiadójának két könyvvel, aminek az előlegét rég felélte (azaz fegyverekre, drogokra és kábeltévés hozzáférésre cserélte). Lejön és írni kezd a Szó (virtuális és print) hasábjaira, mert élni kell valamiből, lakni kell valahol, kell egy Gyártó, hogy bármit kinyomtathasson vele, és alapblokkok bele (nehogy már szemetet kelljen gyűjtenie, hogy etesse). Az első pillanattól kezdve gyűlöli, és az első pillanattól nyilvánvaló, hogy nem tud a Város nélkül élni (csak szinte magzatpózban, tökig érő szőrrel a fején ellenni a remeteségben). Vagy ez, vagy az. A végletek embere. Spider Jerusalem. A legenda. Az újságíró, aki bárkinek a képébe tapos, ha sztorit érez a szentséges újságírói heréiben.

Szépen meg lesz alapozva nekünk, a sorozat első füzeteiben, szépen és teljesen ellentmondásosra. Spider egy irritáló, szörnyeteg seggfej. A szörnyetegek és lúzerek és képfüggők és testmódosítók és drogosok és a minden öt percben születő új vallások és a régi fanatizmusok világában is kirívóan önző, önimádó, a saját kattant igazságmániája mentén bárkivel igazságtalan rohadék. De igaza van. Spider a tökéletes antihős, de ebben a keretben (ami amúgy túlfeszül a zsáneren, egy halom dolgot belevon a saját cyberpunk felfogásába, amit más zsánerekben szerettünk meg - és a direkt hommage-ok, utalások gigatömegéről akkor még nem is ejtettem szót), szóval ebben a képregény-lapokra izzó keretben hősök nincsenek, nem is voltak. Ha valaki hőssé válhatna, pikk pakk lelövik, elsikálják, etc. Az a hozzáállás egy ennyire elemien korrupt, beteg közegben anakronizmus. Miközben a középpontba állított antihős is a saját fontosságának tudata nélkül (én kimondom az igazat, ahogy senki) lehet, egyszer s mindenkorra kitörölné magát a létezésből. Vannak pillanatai, amikor ezt látja is. Bírja az iróniát. A sajátját is. Lehet érte szeretni...

Elvégre a gátlástalansága valójában egy halom elfojtásunk (saját, jól ismert, sokat gyűrögetett fékeink) sutba hajítása. Spider Jerusalem megcsinálja, ami az eszébe jut, ha basztatják, ha zaklatják (főleg ha ki akarják nyírni), ha átírják szentséges dühből született szavait. Simán eltapos, ha az útjába kerülsz, amikor száguld a következő sztori forró nyomain. De közben minden racionális közegfelmérésen túl hiszi, hogy lehet változtatni a világán. Pontosan látja a szerepét, hogy nem ő a bomba, hagy csak gyújtózsinór az aktuális felháborodás kirobbantásához, ami lehet, tényleg változtat. Folyamatosan széllel szembe pisál, és nem zavarja, hogy húgyos lesz a bokája. Warren Ellis általa a jelenlegi amerikai elnöki rendszer releváns kritikáján túl az egész társadalmi jelenségvilágot (konzumtól kultúrán át közbeszédig) durván tükörbe nézeti: látod, kedves társadalom, ezért lehetsz ennyire egybites, mesterségesen szaporított szarjancsiknak kiszolgáltatva, ezért vagy megvezethető, napi szenzációkkal cincált, életmódba terhelt léted ezért képtelen fókuszban tartani a lényegest.

Ritka szerencse, hogy ehhez a kegyetlen tükörjátékhoz az író olyan rajzolót talált, mint Darick Robertson (és hogy néhány próbálkozó után olyan kihúzó játszott ezekkel a rajzokkal fény-árnyékjátékot, mint Rodney Ramos). Robertson kellően elszállt, valóban otthonosan idegen-érzetű várost pakol a történetek köré, amely nem kulissza, hanem teljes jogú szereplő minden meséjükben. Egy állatias, de tudattal vert eleven test, lüktető szívdobbanásai hányják-vetik az antihősöket. És ezeket a város-zsigerekben hányódó-vetődő figurákat is elemi kegyetlenséggel kapja el; Spider Jerusalem lapokat uraló egójához jól illik az ennyire indulat-teli, szélsőséges eszközöket sem megvető rajzba tétel - csak annál erősebbek az időnkénti józan pillanatai. Ez egy szerzői látomás, de az látszik, ez a "szerző" egy sajátos szimbiózis, Ellis és Robertson a legjobbat hozták ki egymásból, és tényleg elhajszolták a lehető végletekbe a csapatot (kihúzót, színezőt, beírót, a vendég borítótervezőket).

Ez főleg akkor tűnik fel élesen, ha figyelembe veszem a gyönyörű kivitelű limitált kiadásban nekünk ajándékozott tisztelgő különszámot (TRANSMETROPOLITAN - Utálom az egészet). Ahol a kétezres évek képregény-rajzoló krémje dolgozott bele a mesében "megjelent", elképzelt Spider Jerusalem kötet képes (kivonatos) verziójába. Imponáló névsor, Steve Dillontól Colleen Doranon át John McReáig. Az ilyen különszámok igazi veszélye, hogy egyszer csak rádöbbensz: egy másik rajzoló segítségével sokkal erősebb vizuális csapdát állíthattak volna a figyelmednek. Na, ez itt nem történik meg, a tisztelgés gyönyörködtető végleteit nem szennyezi be az összehasonlítás által semmiféle hiányérzet. A képregény így is kellően túlnyúlkál a maga keretein, akkor is, ha a saját műfaji jellemzőit (a már bemutatott hősök esetenkénti újrahasznosítását például, a kisvilág-jelleget a nagy látomásban - hogy egyszerűbb elővenni valakit, akit már felvezettél és bemutattál, semmint a valóságérzet kedvéért új szereplőt, mellékalakot, ellenfelet kreálni), azaz a műfajjal kapcsolatos elvárásainkat természetesen messzemenőkig figyelembe veszi.

Szóval ez nekem első átrohanás és csemegéző, lassú újralapozás után is abszolút kedvencem lett. Odarakom magamban a Watchmen mellé (mondhatni, odatűzöm azzal a zseniálisan utaló háromszemű smiley-kitűzővel, ami számos lapról, minden utolsó lapról rám mosolyog). Elgondolkodtam rajta, hogyan lelkesedhetek érte szinte ugyanúgy, ahogy a Sandmanért, amivel nincs és nem is lehet közös metszete, szinte komplementerek - az egyik a méltóságról szól, a másik a teljes (hatalomra, miegyébre való) méltatlanságról. Egyszerű. A Sandman nekem időtlen, következésképpen örökkévaló (amit és ahogy mesél), a TRANSMET pedig folyamatosan friss és szerintem örökké aktuális marad (amit és ahogy...).

Örülök, hogy a Fumax egy cseppet sem hajlandó engedni a kiadás színvonalából, hogy kezembe vehettem ezt a kifogástalanul igényes kivitelű, dögnehéz féltéglát. Ölni lehetne vele. A bel-tartalmával is. Pár illúziónkra ráférne. Vedd a kezedbe és használd.

Neil Gaiman: Smaragdzöld tanulmány - képregény

Olykor úgy érzem, némiképp túlfizetem a rajongást, nemcsak megadom érte az árat. Nagyon szeretem Neil Gaimant, a szemléletét, ahogy a legtöbb meséjét a mítoszok szövegkörnyezetében meséli. Többször leírtam már, alapvetően hibásnak tartom azt a szemléletet, hogy a mitikus világkép az emberiség egykor volt gyermekkorának jellemzője, amit azóta a ráció jegyében sikeresen kinőttünk - mert nem ezt tapasztalom: a bennünket itt és most körülárkoló közbeszéd a legegyszerűbb példa rá, hogy ez mennyire nincs így. Gaiman számomra leginkább emlékezetes történeteiben ott borzong a megmagyarázhatatlan, nagyon pontosan írja körül: ez elsősorban érzet, amit az értelem lámpása soha nem világíthat át a maga mélységeiben, pont azért, mert ahogy-amit a ráció fénybe von, azzal el is takarja mindazt, amit körülötte árnyékban hagy. Ha lámpást gyújtasz, mindig sötétséget is teremtesz körülötte.

Ez akkor is igaz, ha felkérésre két viszonylag friss mítoszunkat keresztezi, egy tiszteletből és rajongásból (és persze a mesébe csomagolt kritikából) álló sajátos mixben. A Smaragdzöld tanulmány eredetileg egy Sherlock Holmes-történeteket H. P. Lovecraft világával vegyítő, tisztelgő antológiába íródott. Gaiman a Törékeny holmik kötetében megjelent előszavában alaposan körüljárja, miért volt izgalmas és nehéz a feladat megírni a novellát, hiszen itt a megfigyelő, elemző szuperelme, minden későbbi, modern könyves-filmes nyomozó alaptípusa, a mesterdetektív tényleg a teljesen indokolhatatlan, megmagyarázhatatlan rettegés megtestesült lényeinek közegében keresi és találja meg a saját mozgásterét. Az írást Hugó-díjjal jutalmazták, és a maga nemében tényleg igen jól sikerült; és mivel (szerintem amúgy igen lusta) alkotónk nagyon sokszor játssza át a saját szüleményeit a képregény műfajába (morogtam már a többször lenyúzott rókabőrért, az újrahasznosításért), ez sem kerülte el a sorsát. A feladat az Eisner-díjas Rafael Albuquerque-nál landolt - adott volt hát minden egy emlékezetes adaptációhoz. A végeredmény mégis valahogy vérszegényre sikeredett.

Nem azt mondom, hogy nem sikerült, mint feldolgozás. A koncepció voltaképp helyénvaló. Szeretem a füstös, szénporárnyba borult London képeit. Szeretem a jól elkapott karaktereket. A hirdetéseket, a belecsomagolt humort. Ahogy a kor ránk maradt irodalmi és egyéb mítoszai kerülnek képre - ad egy furcsa valóságérzetet a történetnek, ahogy belekerülnek ezek a korhű egyéb mesék, a maguk morbid többleteivel. Csak valahogy nem elég szörnyűek a szörnyek. Átjön, hogy ebben az alternatív múltban mennyire mélységesen hétköznapi a szörnyűségük, de elvesztenek közben valamit, fél mondatokba kerül az, ami erősebb lehetett volna rajzban - hogy miért szörnyűek. Talán mert a képregény forgatókönyve szolgaian követi a novellát? Mert a más médium többletlehetőségeivel ez a képre mesélt változat, ez az adaptáció (pont a visszafogott többletek által) szinte egyáltalán nem él? Gaiman novelláinak képregény-változatai mindig akkor ütöttek meg, amikor nem puszta illusztrációi voltak a másképp már elmeséltnek, amikor a rajzokkal feltárult az a tág továbbgondolhatóság, amit az író munkáiban annyira bírok. Ebben a könyvben nem látszik túlzottan ez a tovább gondolható. Ami újra és újra kinyittatná velem.

Miközben persze hogy elolvastatta újra a novellát (s ha már a kezembe került a könyv, még néhány másikat...). És egy szempontból egészségesen, üdítően hatott: azt elég egyszerű eszközökkel megmutatta, miért mítosz ez az egész mesterdetektívesdi (az összes modern hozadékával, beleértve a szuperhősöket is). A ráció-bűvölt szuperelme szuper-racionális ellenfelet követel. A zseni ellenfele valóban mindig a másik zseni - és csak a nézőpontunk dönti el, melyik zsenialitás aberráció. Ahogy Superman értelmetlen egy Lex Luthor nélkül, úgy értelmetlen Sherlock Holmes Moriarty professzor nélkül - Gaiman legerősebb ötlete ebben a történetben (és ezt a képregény a karakterek felépítésével nem tolakodóan, de megmutatja) valójában ezek az irodalmi párok, a méltó ellenfél és a hős lényegében ugyanaz. A nyomozás felvezető, epizodikus játszadozása Sir Arthur Conan-Doyle regényfolyamában is csak arról szól, hogyan szed apró darabokra az elemző elme bárkit és bármit, amíg nem találkozik a méltó ellenféllel: saját magával.

És elültetheti a gondolat csíráját: maga a mindent megértő elemző értelem is egy mítosz. Jelenleg épp az uralkodó mítosz. Mert a tapasztalatok tapaszai, a megértéseid alatt sebek gennyednek, olyan félelmek, amikre hiába keresed a választ. Hiszen lámpást gyújtottál. És ezzel sötétséget teremtettél körülötte. Hitünk a megértésben hit, és nem egyéb - mert a nyomozás mindig abban a közegben folyik, ahol a tapasztalataid összegződnek: a fejedben. És ha fűt a kíváncsiság, és méred magad körül a mérhetőt (mindig csak azt, amihez van mérőeszközöd), a mérték mégis te maradsz. Az a mérhetetlen marad a mérték, amit ugyanezzel az erővel leírhatsz szörnyekkel, lidércekkel, irracionálissal is - amit hajszolsz, az te magad vagy, egyszerre és elválaszthatatlanul értelem és szörnyek. Sherlock Holmes Moriartyban önmagát kergeti. Ezen nem változtat, ha szerepet cserélnek. Így is, úgy is a tükörkép kergeti a tükörképet - ami elpusztítva is megragadhatatlan.

Mindent egybevéve, örülök, hogy megvan ez a könyv. A gyűjteményünkben mindenképp helye van. S ha csak egy olyan olvasója lesz, aki ezért a kötetért más, számomra nagyobb jelentőségű könyvét is kezébe veszi a szerzőjének, máris megérte kiadni.

Parti Nagy Lajos: Létbüfé

Kedves Dumpf létiparos, drága Endre! Az első, amit le kell szögeznem, ahogy a lepke árnyékát, hogy ön dilettánsnak tényleg kiváló. A nap mint napi versfosás a kórtermi környezetben teljes egészében megidézi, ahogy a versigézetbe szédült, odaperzselődött amatőrök keresik a fogást mindenen, de tényleg mindenen, amiből líra lehet (amolyan visszavont pénznem, amivel fizetni nem lehet, de emlékül megőrzi a rokonság). Külön örömmel vettem észre, hogy a közben mégis megszülető teljesebb igényű sorok hogyan lesznek reflex-szerűen lebunkózva valami egyetemes oda nem illéssel, frissen és üdén hervasztott szóalakkal, amit a szent rímkényszer köpet a sorvégre, vagy csak úgy a játékos elme, aki épp két kézzel, oda se nézve (avagy nagyon is oda nézve dekoltázsokra, meg lábközökre) költ. Büfében, sorban meg-megállva. Mindazonáltal a lepke árnyékát csak a testén keresztül lehet gombostűre tűzni. A lenyúzott rókabőr semmilyen perspektívában nem lesz kutyabőr. A dilettáns nem érdemel ekkora pofont, mert ő a valóságos Parnasszus-mászók folyamatosan lenézhető, síksárba ragadt hátországa. Ön, kedves Dumpf alteregó, egy über-egó játéka, aki anno a Szódalovaglásban a töredéket, a resztlit költői alapegységgé tette, s így, beleőszülve az ön bőrét szegezi ki mintegy elrettentő példa gyanánt a gyülekező rókahadaknak.

Magánál tényleg ősz van, a kultúra szakadatlan és teljes ősze. Ez az őszológia minden elvetemült pillanatában idéz is, kontextusba is hív, és megfürdeti a dilettái sarában az egész irodalmi hagyományt. Csokonaitól, Berzsenyitől a kihagyhatatlan Adyn, meg a Nyugatosokon át Simon Marciig beletördelve mindent a maga lázas ágy-melegébe, amolyan szúrós szalma-törek ez a hagyomány, enyhe, előre vizionált hullabűzben - szúrhat, ha ön két vizit között, két büfényi kólaséta közt csak úgy fektében forgolódik. De hát alkony van, és tényleg a hagyományos írott kultúra ősze; ki olvas, ugye, ki érti, ki látja a parafrazeált, rommá vegzált múltat ebben a gyülekező sötétben, amikor úgyis mindenki a saját lázlapjával van elfoglalva. Lázlap-szelfivel, kenőpénzzel a borítékban, a bornírt nővérek közt lámpával keresve azt, aki legalább egy injekciót a megfelelő grandezzával helyez a farpofába. Tény, hervad már ligetünk, s díszei hullanak, ráadásul ezek a tavalyi díszek, némi üres szaloncukorpapírral a hiába zörgő, elszáradt tűlevelek közt. Ez a második, amit hangsúlyoznom kell, kedves Dumpf, drága Endre! Ön nem lát lehetőséget tavaszra - de egyszerűen nem tudom eldönteni, a borúlátása az über-egója érzékelt tavasztalanságából, vagy tényleg nemzőképtelenné vénült, idézetekké redukálódott műfenyő-kultúránk rügyképtelenségéből következik.

Mindazonáltal hadd gratuláljak! Az ön Őszológiája ezzel együtt egyetemes, a kultúránk tényleg így elmebomlik ágytállá és kacsává, kanüllé és branüllé, infúzióvá a befektetés soha meg nem térülő kórházi ágyain. A kiejtett, devalválódó szavak tényleg lebomlanak. Ez Weöres szerint eltarthat uszkve háromezer évig, vagy a kutyavásár egyszer volt napjáig - a lényeg ugye a foszlás, az egyetemes feledés, az örökbecs illúzió-volta. Ennek jegyében azt hiszem irodalmunkban még senki nem jutott ilyen messzire. Gratulálok, hogy sikerült írni egy könyvet, ami már az olvasása közben lebontja önmagát - azt hiszem ez tényleg a posztmodern dekonstrukciós szorongásvers-irály non plus ultrája. Az üres borítót markolva utána az olvasója is nyúlüregnek érzi magát, anélkül, hogy tudná, milyen mély. Csak néz maga elé, ahogy a nagyvizit után P. úr, a művelt européer, az elharaptukban elcsípett orvosi latin kifejezések jelentés- és következményvilágán rágódva, amíg meg nem érkezik a madártej, vagy a spenót, vagy a testre kötözött egyéb büfévágyak helyett az utolsó ingyombingyom.

Mindazonáltal hadd gratuláljak! Mert persze hogy belemásznak a sorok a fejembe, és akarva-akaratlan emlékszem. A de háthákra. A visszfénylő malachullámokra. A szívszagú urakra. A kulcslukandó néma éjekre. A tirolizakóban rímjáróra. Undok bélmosás után. Az emberiség gumilepedőjére. A holdragyogtára. A szélsípolta kabátra. A büfésnénire. Az iránta érzett szerelemre, ami elkenődő cigánymeggy a nyár bőrtalpán. Vagy ott vannak a haikuk, paródiának és haikunak egyaránt kiválók. Ez is egy gúny levébe áztatott sikerülés, de akkor is. Szóval a dekonstrukció valójában sikertelen, mert közben a fejben konstruálódik valamiféle látvány, és meglehetősen öntörvényűen, tehát koránt sem a maga akarata szerint, kedves Endre! És ebben nemcsak a kórházlakásban rutinos kortárs romtest-tapasztalatára támaszkodom, szerintem a flastromklastrom ismeretének hiányában is teljesen látomásos ez a mikro-miliő; ami a versek kegyetlenül esetlegesnek ható egymásutánjából (a megírásuk egymásutánjából?) összeáll, az mindenkinek a saját őszológiája, saját látomása lehet. Ámbár szerintem tényleg nem árt hozzá némi ütöttség. Vagy talán akkor könnyebben összeáll, ahogy az ottfelejtett gipszes vödörben a trutymó. Mert a saját olvasatom persze a dilettánsé, aki épp próbál nem vérig sértődni. 

Két állítást fogalmaztam meg, amelyek kizárják egymást. Vagy talán többet is, amelyek kizárják egymást. Azt hiszem, egyikünk sem tudja, ebből az emberségnek nevezett kórteremből hogy néz ki a kint. A kizárt. De úgyis kitolnak oda. Meglátjuk, Endre! De addig is...

Ian McDonald: Luna - Ordashold

Továbbra sem könnyű olvasnom McDonald Luna-sorozatát, mert továbbra is következetesen erőszakos és kíméletlen; és mivel az életem mostanában gyakran kínál a saját világom erőszakosságával, meg kíméletlenségével, nem igazán alkalmas menekülés előle. Mintha ennek a koboldalkatú írónak két eléggé eltérő arca volna: az egyik írta A dervisház látomását, sok humorral és empátiával (miközben amúgy ott se túl gyengéd a hőseivel, de komolyan sajnálom, hogy a közelmúlt török politikai közege tényleg utópia-világba száműzte ezt az alternatívát), míg a másik minden illúzió nélkül álmodik egy Hold-megszállást, mocskosat és véreset, logikus lépések fetöltőbe (hold-felszíni ruhába) táncoltatott torokszorítását. Olykor szinte fizikai fájdalmat okozott együtt fuldokolni a szereplőkkel, még ha a második könyvben vigyázott is a hőseire, még nem adta a kedvenceim a halálnak. Nem kétlem, hullni fognak - csak várnunk kell rá még egy picit.

Lenyűgöz a látomás logikája. Vannak analógiák, amik mentén könnyen érthető; ezt a határvidéket, ezt a gyarmatot most a levert Sárkány haláljárója kínálta vissza a gyarmatosítónak - aki kicsit is érdeklődött például az amerikai Függetlenségi Háború körülményvilága iránt, az kényelmes sorvezetőhöz juthat. Persze ennél összetettebb, már most összetettebb ez a közeljövőnkbe rémálmodott móka, és az biztos, hogy nem úgy folytatódik, ahogy várom - Ian McDonald tényleg jobb író, mint a fantáziám. Eddig is elment a saját álomvilága széléig, szerintem eztán sem áll meg ott, ahol a jövő-történetek általában. Ezúton gratulálok a kötet szélén (hátlapján) található fülszöveg írójának, mert sikerült alig valamit elárulnia abból a szövevényes hálóból, amit az író sző a figyelmünkért. És nehéz dolgom van, mert én se szeretnék ennél többet elárulni - ezt a mesét tényleg akkor fogod a legjobban élvezni, ha az írói szándék mentén bomlik benned (és kizárólag az első kötet, az Újhold ismeretében, ez valójában eddig egyetlen történet).
 
Nehéz dolgom van, mert McDonald soha nem úgy tapasztja a világa látványába a cselekményt, ahogy várnád. Az előző kötetben elhelyezett aknára már az Ordashold legelején rálépteti a hőseit (meg voltam győződve róla, hogy ez lesz úgymond a második könyv "nagy durranása" - hát nem). A kirobbanó nyílt háború szereplői nem azok, és nem úgy azok, ahogy az alapozás után gondolhattuk, ez a sztori az összes "klánok egymás ellen" jellegű, zárt hatalom- és bosszútörténet kritikája is; a legfontosabb tanulsága, hogy a világ mindig nagyobb a helyi kisszerű érdek-feszüléseinknél, a velünk történtek valódi indokrendszere általában a látóhatárunkba nemigen fér bele. Ez akkor is igaz, ha a holdfelszínről farkas-mód felpillanthatsz a fogyatkozó-növekvő Földre. Amit eltakarhatsz a hüvelykujjaddal, a perspektíva ajándékával, az a gesztus valóságos perspektívákat pont, hogy eltakarja előled. Ebben a mesében a legrafináltabb mozgató is bábu valaki más játéktábláján - ettől nő ez a történet sokkal nagyobbra önmagánál.
 
Lenyűgöz a látomás logikája, mert megmutatja: a nagy vágyakozásainkért gátlás nélkül ejtett lépések leginkább lebontják azt, ami után vágyakozunk. Például keserű szájízt hagy bennem, mikor Lucas Corta e történetben bárkinek kijelenti: az első a család. Amit a családjáért, a klánjáért megtenne (minden gátlás nélkül, hideg számítással és nem kevés gőggel), azzal épp elveszíti a családtagjait. Szépen, egyenként, alaposan megindokolva, hogyan és miért. Visszaszerezheti Boa Vistát - az újjáépülő magán-birodalomszívben alvadt csomókban gyűlik majd a kiontott Corta-vér. Látjátok, mégis elárultam valamit, amit talán nem kellett volna. De nehéz erről a csavaros, gonosz, és mégis annyira helyén való meséről egyfolytában rébuszokban beszélni. Pont mert szókimondó, mert nem leplez, mert valójában minden (jövendőbeli) fordulata ott lifeg az orrunk előtt - mégsem számítunk rá. Ian McDonald úgy vettem észre, utópista alkat - szerintem kihozza a történet végét valamiféle előremutatás-szerűségig; de ezzel a folytatással nagyon megnehezítette a saját dolgát.
 
Természetesen mindezt szépirodalmi igényű, de igen gördülékeny tálalásban. És továbbra is abban a bonyolult, sokszövetű mintázatban, ami egyre inkább egyeduralkodóvá lesz a kalandos történetekben - ahol nincs kimondott főszereplő, hanem olykor tucatnyi, motivációk szintjén is kiválóan feltárt, teljesen személy-érzetű figura csetlik-botlik a maga akarásaival a többiek akaratából kifeszített hálókon. Továbbra is nehezen adom magam ennek a könyvnek, de továbbra is úgy érzem: amit olvasok, (nemcsak a maga nemében) remekmű. Kíváncsi leszek, lezárja-e tényleg, trilógia lesz-e tényleg, mert van benne bőven patron - benne van ebben a világban a befejezhetetlenség (Asimov-i méretű) lehetősége is...

Kiadó: Gabo

Fordította: Tamás Gábor

Susanna Clarke: A Hollókirály

„Ám Mr. Norrell nem a listától sápadt el igazán. Soha nem gondolt arra, hogy Strange-nek szüksége lehet könyvekre Portugáliában. Fel sem tudta fogni azt a szörnyűséget, hogy a háború alatt negyven értékes könyve kerül egy idegen országba, ahol eléghetnek, felrobbanhatnak, elázhatnak vagy beporosodhatnak. Mr. Norrell nem sokat tudott a háborúról, de gyanította, hogy a katonák nem tartják tiszteletben a könyveket. Még meg is érintik őket a mocskos kezükkel. Eltépik őket! Vagy talán - a legrémisztőbb esetben - elolvassák, és kipróbálják a varázsigéket! Egyáltalán tudnak a katonák olvasni?”

Két mágus jelenik meg Angliában… Ami jóval több, mint ami évszázadokon át elmondható volt. 1806-ot írunk, az angol mágia évszázadok óta szunnyad, immáron csak arisztokrata urak közepesen unalmas és szigorúan a társaságilag elfogadott keretek közt tartott hóbortja: a magukat mágusoknak nevező tudós úriemberek havonta összejönnek a mágia tanulmányozása céljából – vagyis poros szövegeket olvasgatnak egy pohár ital társaságában és keseregnek azon, hová lettek a régi szép idők. Amikor aztán nagy meglepetésükre tudomást szereznek egy gyakorló mágusról, először nem akarják elhinni, aztán bizonyítékot követelnek, majd felháborodnak a mágus feltételein, végül keserves megaláztatásban részesülnek. Életre keltett szobrok és váratlanul megelevenedő mágia ide vagy oda, leginkább mégis azért, mert kiderül: Anglia egyetlen valódi mágusa önmagában nagyobb sznob és unalmasabb fráter, mint a mágiatanulmányozó urak egész társasága.

Susanna Clarke nagyregénye a mágus színre lépésével és a mágia újrafelfedezésével indít – hogy aztán két mágus háborúskodásába és a mágia értelmezésének lehetőségei feletti filozofálásba torkolljon; miközben egyszerre pakol elénk egy velejéig angol, szószátyár társasági komédiát, egy, a vállalás méretét és mélységét illetően szinte csak Tolkienéhoz hasonlítható alternatív történelmet és egy már-már thrillerszerűen fojtogató hangulatú mágikus viadalt a kelta folklórból elénk pattanó, elképesztő mágikus hatalommal és gonoszsággal rendelkező tündérnép és a saját képességeiktől elvakult emberi mágusok között.

Mr. Norrell tehát színre lép. Miután életre kelti a Yorki katedrális szobrait, az addig egész életét gondosan építgetett és őrzött könyvtárában töltő magányos öregúr beveti magát a londoni társasági életbe és felajánlja mágikus szolgálatait a kormánynak. Először persze mindkét téren kudarcot vall – a társaságban nem találja helyét, a kormány meg nem találja módját, hogyan s mire használhatná az illendőség keretein belül a mágiát. Még jó, hogy kéznél egy háború, melyben Mr. Norrell hamarost bebizonyítja, a mágia nem csupán tanulmányozni való antikvitás. Előtte még visszahoz a halálból egy csodaszép fiatal menyasszonyt – ám halottat életre kelteni veszélyesebb móka, mint szellemhajóhadat állítani a francia partok elé: az illúzió egy dolog, az élettel való játszadozás azonban olyan alkukat követel, melyeket sosem kéne megkötni. Mr. Norrell tündért enged a mi világunkba, olyan bonyodalmakat indítva, melyekről nem is álmodott.

S felbukkan a második mágus. Jonathan Strange mindenben Mr. Norrell ellentéte: könyve jóformán egy szál se (hogy is lehetne, ha későbbi mestere Anglia szinte minden mágikus könyvét felvásárolta), fiatal, ambíciózus, nősülni készülő nemes, ki otthon van a társaságban, s mindenekelőtt arra vágyik, kitágíthassa a mágia határait. Természetszerűen lesz Norrell tanítványa, hogy aztán természetszerűen forduljanak egymás ellen. Strange is kiveszi részét a háborús erőfeszítésekből, Lord Wellingtonnak csatákat nyer, átszabja fél Európa térképét, de leginkább egyvalami hajtja: hogy megidézze Anglia valaha élt legnagyobb mágusát, a Hollókirályt. A legendák ködébe vesző, tündérföldön nevelkedett John Uskglass regnálása az angol mágia leggyümölcsözőbb időszaka – a Hollókirály alatt a mágia áthatott mindent, az utókor számára elképzelhetetlen csodák fémjelezték a mindennapokat, a világok közti határok elmosódtak, a hegyek, erdők, madarak, felhők a mágia dicséretét zengték. Norrell szemében Uskglass megvetendő szemfényvesztő, kinek munkásságát titkolni kell, gondosan elfedni, emlékét is kiirtani, kockázatos játékait a könyvek lapjairól is eltüntetni. Strange szemében olyan titok, melynek megfejtése az egyetlen, mi valódi mágust hajthat.

A mágia kétféle értelmezése hamar egymás ellen fordítja a mestert s tanítványát, a Hollókirály szinte csak ürügy: míg Norrell könyvekből tanulmányozná a mágiát és a biztonságos, bejáratott, úriemberekhez illő varázslatokra szorítkozna, melyeket kizárólag az általa jóváhagyott mágusok (azaz ők ketten) használhatnának, addig Strange folyvást új utakat keresne, kísérletezne, meg akarja ismerni a mágia egész tárházát, mi több: mágusiskolát nyitna tehetséges fiataloknak, akiket érdekel a varázslat. A hagyomány és az újítás, a sznobizmus és a nyitás, a biztonság és a kockázatvállalás csap össze, miközben mindkét mágus elsiklik a lényeg felett: John Uskglass folyvást velük van, áthatja a mindennapjaikat, mindketten az ő mágiájából táplálkoznak. A könyvért, melyet oly hiába keresnek, kutatnak éveken át, csak a kezüket kéne kinyújtaniuk. Anglia két élő varázslója éppoly vak a körülöttük élő valódi mágiára, mint a Yorki katedrális szobraitól halálra rémülő urak.

S amikor a Hollókirály végre megjelenik, nem csak a két mágus kap képzeletbeli pofont, hanem az olvasó is: annyira vártuk, hogy végre felbukkanjon a lapokon, hogy mi sem vettük észre, végig ott volt velünk. Nem egy szereplő személyében, hanem a mindent átható feszültségként – a Hollókirály a mozgatórugó, ő adja a regény savát-borsát, az ő jelenlétének hiánya olvastatja velünk éjszakába nyúlóan ezt a hömpölygő, túlírt, poros, iszonyúan önironikus stílusparódiát. Clarke igazi fantasztikuma a végletekig csiszolt írásmód mellett az, hogy minden általam eddig olvasott kortárs fantasy-írónál elegánsabban és hatásosabban állít a regény fókuszpontjába egy jelen nem lévő szereplőt. Majd’ nyolcszáz oldalon át játszik azzal, hogy mágusaink meglelik-e John Uskglasst vagy sem, s ha igen, mi derül ki róla, ki ő – a gonosz, ki ellen harcolni kell, a mester, ki előtt meg kell hajolni, a király, akinek hódolni kell, vagy egy szellem, kit el kell feledtetni az élőkkel. Aztán amikor megjelenik, csak egyvalami lesz világos: valaki, akit meg kell haladni. Mágusaink nagy tanulsága, hogy meg kell tanulniuk végre a mágiának szentelni önmagukat és előre nézni, nem pedig kizárólag a Hollókirály mentén meghatározni, mit is gondolnak a mágiáról – ennek felismerésében egy rosszindulatú tündér félresikerült átka segíti őket. Az olvasó nagy tanulsága pedig az, hogy olvassuk, ami előttünk van a lapokon, ne várjunk hétszáz oldalon át arra, hogy megjelenjen az, ami nincs.

Mert ami a lapokon egyébként ott van, az töményen zseniális. Clarke könyve megosztó, az olvasók egy része, mit szépítsük, halálosan unja. Egy másik része meg rajong érte és a modern fantasy egyik legnagyobb alkotásaként tiszteli. Számomra ez a könyv egy kincs, olyan tökéletesre csiszolt gyémánt, aminek szépségét egyszerűen el kell ismerni, akkor is, ha az ember történetesen nem szereti a gyémántot. Én még ráadásul szeretem is, szóval… Hiába a majd’ nyolcszáz sűrűn szedett oldal és a közel kétszáz lábjegyzet (melyek némelyike maga is fél-egy oldalas, és jó részüknek köze nincs a cselekményhez), imádtam olvasni minden sorát. Olyannyira szándékoltan modoros, oly nagyon angol, hogy Austen és Dickens is emeli kalapját a szerző előtt – a mágia és a realizmus ily sikeres házasítását még senki másnál nem olvastam. Miközben azért Clarke könyve olykor vállaltan stílusparódiába is fullad és önmagát is kikacagja. Okos, feszült, érdekes filozófiai és történelmi kérdésekkel van teli, elgondolkodtat a befogadásról és az olvasói várakozásokról és még vicces is. Mi kellhet még? Mondjuk, cselekménye az valóban nincs. Szóval, aki a fantasy-t kizárólag a Trónok harca mentén képzeli, inkább ne olvasson Clarke-ot. Mindenki másnak melegen ajánlott.

Kiadó: Agave

Fordító: Heinisch Mónika

Tisza Kata: MOST

 „A legfájdalmasabb élet azért nem elmesélhető, mert fáj. Annyira fáj kimondani a szót, hogy inkább hallgatok. És azért is hallgatok, mert szégyellem. Szégyellem elmondani, mi történt velem. És azért is hallgatok, mert ez már annyira rossz, hogy talán el sem hiszik mások. Talán hihetetlen az egész történet. Talán nekem se kéne elhinnem, hogy megtörtént velem. Talán hallgatni jobb. És azért is hallgatok, mert félek. Félek, hogy mit mondanak mások. Talán majd kinevetnek. Vagy megvetnek. Vagy elítélnek. Vagy megbüntetnek érte. Hallgatok hát. Addig hallgatok, amíg bele nem halok.

Ez az a kultúra, amiben a csendet megtöröd, ha szólsz. Csakhogy a csend nem gyógyít meg. A csend elmélyíti a sebed, és elfertőzi. Úgyhogy ez az út nem járható. Beszélni kell. Mondani kell. Ordítani és üvölteni kell. A falon át, jó hangosan.”

Az év egyik legnehezebb, legtöbbet forgatott (konkrétan is és „magamban” is legtöbbet forgatott) könyve Tisza Kata tavaly megjelent „pszichoedukatív fejlődésregénye”, a MOST. A Túlélő leszel, nem áldozat alcímmel megáldott kötet az érzelmi bántalmazás természetrajzát és az attól való szabadulás lehetséges útjait dolgozza fel, rendkívül sokrétűen: egyszerre mélyen megalapozott szakmai szöveg, lehetséges mankó aktív segítőknek és bántalmazó kapcsolatból épp szabadulóknak (vagy csupán önismeretre vágyóknak), irodalomterápiás írás és a saját fájdalmas válás terápiás munkájának lenyomata. Egy olyan társadalomban, ahol a bántalmazás még fizikai voltában is csak akkor érdekes, ha az áldozat félig már kivérzett (s jószerivel akkor is csak a bulvárnak, nem a hatóságoknak), az érzelmi bántalmazás léte, a bántalmazó kapcsolat jelensége pedig hivatalosan nem is létezik, hisz ellentmond a konzervatív családi értékeket mindenek felé helyező törekvéseknek, úgy kell ez a könyv, mint egy falat kenyér. Nem azért, mert bárki is komolyan azt hiheti, hogy pszichológiai szakszöveggel vagy irodalommal változást lehet itt elérni – ugyan már… Azért, mert iszonyú nagy szükségünk van arra, hogy ebben a makrotársadalmi környezetben, amelyben sosem tanulhattunk intézményes szinten önismeretet, ahol a szüleink is jó eséllyel elnyomó rendszerekben szocializálódtak és minket is az ott tanultak mentén neveltek, és ami épp most csúszik bele ismét egy félfeudális hatalmi struktúrába, többet tanuljunk önmagunkról, kapcsolatainkról, rossz berögződéseinkről, arról, hogyan vezetnek a kis hazugságok életeket tönkretevő rendszerek kialakításához és vice versa, hogyan támogatja egy elnyomó hatalmi struktúra az egyéni kapcsolatokban kialakuló elnyomást, bántalmazást.

E sok esetben tabudöntögető, rendkívül bátor könyv végigvisz a bántalmazó kapcsolat kialakulásán, az abba való belesüppedésen, a felismerésen át a szabadulásig, majd az újrakezdésig. A megküzdött identitásig. Olykor túl plasztikusan is. Borzasztó feszültség jellemzi a könyvet, amit csak részben old a formai játék – mert a szakmai szövegeket rendre illusztráló terápiás novellák bizony olyan formai játékot jelentenek, ami egyszerre emeli el a száraz szakmaiságtól a kötetet és jelzi: írójának az irodalom és az írás mindig is fogódzót és kiutat jelentett. A saját poklában is. Épp azért nem jelentenek valódi „oldást” ezek a betétek, mert tudjuk (korábbi kötetekből, a facebookon közzétett szövegekből, interjúkból) hogy a saját fájdalmas kapcsolatból és abból való menekülésből fakadnak. Tisza Kata ezzel hitelesít – bizalmat és plusz motivációt nyújtva az olvasónak, hisz láthatjuk, a terapeuta is ember; ugyanakkor félő, a „szakma” szemében meg ezzel hitelteleníti a kötetet (ne legyen így).

A bántalmazó kapcsolat természetrajza legnagyobb szerencsémre számomra megmarad tanulmányoznivaló jelenségnek – épp ezért leginkább a bántalmazásnak kedvező társadalmi kontextust, illetve a válást, mint társadalmi stigmát tárgyaló fejezetek voltak számomra a legfontosabbak. A család,  mint a boldogság egyetlen lehetséges forrása kultuszának lebontása (melyben a házasság és a gyermekáldás az egyetlen elérendő cél, a végpont, mely felé minden nő élete kizárólagosan haladhat) okvetlenül szükséges lenne, ahogy a normáktól való eltérés stigmatizálásának meghaladása is. Olyan erősen belénk rögzült, hétköznapi szófordulatoktól kezdve, mint a „csonka család”, a „gyermektelen nő”, a „vénlány”, a nyilvánvalóan bántalmazó kultúrát erősítő tagadásokig, hogy „rendes ember az, csak ha iszik, eljár a keze”, vagy hogy „szájára vesz a falu, ha elválsz”. De ugyanígy a bántalmazásnak ágyaz meg az önbizalom letörése - „jobbat úgyse találsz”, „hogy fogsz megélni egyedül” - vagy a negatív minták átörökítése - „apád is ütött engem”. Hovatovább, ezt az iszonyúan negatív, meghunyászkodó, a normáknak behódoló társadalmi légkört erősíti minden „mikor mész már férjhez”, „mikor lesz már gyereketek”, „nem várhatsz örökké, te sem leszel már fiatalabb” jellegű jótanács. Hisz mind afelé mutat, hogy az önmagunkért való kiállást rendeljük alá annak, ahogy szokás. Sok kis apróságból épülnek itt élethazugságok és örökítjük tovább ugyanazt a mérgező légkört – mert sosem tanultuk meg, hogyan lehet másképp.

A kötet egyértelműen és szándékoltan a párkapcsolati bántalmazásnak van szentelve, a társadalmi kontextust is elsősorban ennek tükrében vizsgálja, de le kell szögezni: ez a bántalmazó, elnyomó légkör nem csak a párkapcsolatokat mérgezi. Ugyanúgy jelen lehet „baráti” függőségi viszonyokban, szülők és gyerekek közt, vagy egy munkahelyi szituációban. Ahol például játszi könnyedséggel hiteti el velünk a főnök, hogy örüljünk annak, hogy ott dolgozhatunk, mert jobbat úgyse kapnánk, egyébként is mindenre alkalmatlanok vagyunk – ez is bántalmazás. Kifinomult és nem hagy látható nyomokat, de képes évekre belekényszeríteni minket egy méltatlan szituációba és megfosztani minden önbizalmunktól. De ugyanígy a bántalmazó kultúrát erősíti és az abba való önkéntelen betagozódásra nevel, amikor a tesitanár lazán ledagadtdisznózza a rá bízott kiskamaszt, vagy amikor kiröhög a pedagógus, ha hibázol. Mindannyian ezernyi ilyen mikrosérülést hordozunk és ezek mind annak kedveznek, hogy belecsússzunk bántalmazó kapcsolatokba. Jó lenne azt mondani, hogy kézben a megoldókulcs, hogyan lehet véget vetni ennek az ördögi körnek, de nincs. Ami viszont elengedhetetlen, megelőzéshez, megküzdéshez, talpra álláshoz is, az önismeret. Ezen lehet és kell is dolgozni – élethosszig tartó feladat, de hiszem és tudom, hogy minden lépéssel, amivel közelebb jutunk önmagunk megismeréséhez, begyógyítunk egy sérülést, amit úgy ütöttek rajtunk, hogy tán észre sem vettük. S ki tudja, tán eljön az a pillanat, amikor átfordul a mérleg és erősebbek leszünk, mint a sérüléseink összessége.

„Ha megszabadulsz attól, aki érzelmileg bántalmazott, az nem azt jelenti, hogy a bántalmazót legyőzted. Azt jelenti, hogy saját magadat győzted le, a saját félelmeidet, szorongásodat, kishitűségedet, szégyenedet, bűntudatodat, megfelelési kényszeredet. Magyarul: felnevelted magad a védtelen gyermekből, aki voltál, azzá a felnőtté, aki már képes megvédeni önmagát.”

Kiadó: Scolar

Az első tornász (Athlete A) – film

Kerri Strug neve a tornasport szenvedélyes rajongóin kívül tán keveseknek cseng ismerősen – nem tartozik a legismertebb „celeb” sportolók közé. Pedig szinte biztos, hogy te is láttad a képet a „hős” amerikai tornászlányról, aki törött bokával futott neki az utolsó ugrásnak az 1996-os atlantai olimpián, és nyerte meg az amerikai csapatnak az aranyérmet, majd miután összeesett a szőnyegen, az edzője ölben vitte fel a dobogóra. Na ő Kerri Strug, a „You can do it!” kislány. Akinek „hősies” ugrása az elmúlt években kirobbant Larry Nassar-botrány és az azt feldolgozó Netflix dokumentumfilm fényében egészen más színezetet nyer.

A dokumentumfilm kiindulópontja (és tulajdonképpeni főszereplője) azonban nem ő, hanem Maggie Nichols, aki sokáig „Athlete A” fedőnéven szerepelt a nyomozás és az oknyomozó újságírók dossziéiban – ő volt ugyanis az első tornász, aki jelentette az edzőjének, hogy a híres sportorvos, Larry Nassar szexuálisan zaklatta. Illetve, tekintve a későbbiekben nyilvánosságra kerülő történeteket, melyek húsz évre visszamenőleg szólnak zaklatásokról, pontosabb úgy fogalmazni: az első, akiről tudjuk, hogy jelentette. Hogy az elmúlt két évtizedben hány tornászlány hivatalos és nem hivatalos panasza végezte a fiók mélyén, arra tán sosem derül fény. Maggie Nichols 2015-ben jelezte először edzőjének, hogy valami nem stimmel, aki ezután jelezte a szakosztály vezetőjének, aki jelezte a szövetség vezetőjének – Steve Penny, a tornaszövetség akkori elnöke a szülőknek kivizsgálást ígért, közben állítólagos FBI-kapcsolatait kihasználva eltussolta az ügyet (ezt is), miközben Maggie-t kihagyta a következő évi olimpiára induló csapatból.

Maggie története jó eséllyel a kutyát sem érdekelte volna, vagy simán szőnyeg alá söprik, mint egy „csapatból kihagyott” tornász bosszúhadjáratát – azonban egy évvel később az Indianapolis Star elkezdett nyomozni egy zaklatással vádolt edző után. Ahogy az újságírók egyre mélyebbre vájtak a tornasport berkeiben eltussolt ügyekben, úgy merült fel egyre többször Larry Nassar neve. Aki nem edző volt, hanem az amerikai tornászválogatott körülrajongott orvosa. Akiben mindenki megbízott: gyerekek, szülők, edzők, a közvélemény. Ahogy többen fogalmaznak a filmben: tornászkörökben Nassar páciensének lenni a legnagyobb megtiszteltetés volt. Az élsportban, ahol a test „munkaeszköz”, melynek hibátlan működése elsődleges fontosságú, az orvos, aki a világbajnoki- és olimpiai aranyérmek tucatjait elhódító lányok testéért felelt, szinte isteni rangra emelkedett. Épp ezért volt elsőre hihetetlen, s okozott nem kis felhördülést USA-szerte, amikor kiderült, valójában közveszélyes pedofil, aki több mint százötven hat és tizennyolc év közötti lányt zaklatott. Az Indianapolis Star vizsgálódásának és a Maggie Nichols-hoz hasonló bátor lányok kiállásának köszönhetően Nassart 2018-ban több mint száz évnyi fegyházbüntetésre ítélték, ahonnan már sosem szabadulhat és végig kellett hallgatnia áldozatai vallomását a bíróságon.

A katarzis azonban elmarad. Mert tudjuk, és ezt a dokumentumfilm remekül tárja fel, hogy a Nassar-félék egy sokak által működtetett bántalmazó rendszerben, rengeteg elfordított fej és számos cinkostárs részvételével vihették végbe szörnyű tetteiket. Egy pedofil állat leleplezése egy dolog. Reméljük, szép sorban mind lelepleződik és a megérdemelt büntetését kapja. Azonban a rendszert, ami kitermeli és hagyja tobzódni őket, még mindig igen kevesen kérdőjelezik – büntetőjogi szankcióról pedig szó sem esik. Mert hogyan is fordulhatott elő, hogy egy orvos kislányok százait molesztálta úgy, hogy senki nem tudta, mindenki félrenézett, a segélykiáltásokat rendre elhallgattatták?

Minden Nadia Comanecivel kezdődött. Ahogy a film rávilágít, ha megnézzük az ötvenes-hatvanas évekbeli archív felvételeket, a tornászok felnőtt nők voltak (ahogy egyébként a legtöbb sportban) – aztán jött 1976 és a montreali olimpia, ahol egy tizennégy éves román kislány leiskolázta a mezőnyt. Hirtelen minden kislány Nadia akart lenni és minden ország ki akarta nevelni a maga Nadia-ját. Az amerikaiak pár éven belül importálták Károlyi Mártát és Károlyi Bélát, akik néhány év alatt kiépítették saját kis magánbirodalmukat a Károlyi Ranch-en, és elkezdték futószalagon gyártani az aranyakat bezsebelő kis üstökösöket. Ahogy az lenni szokott, az érmekkel jött a népszerűség, azzal a hirdetők, azzal meg a dollármilliók és hipp-hopp, a tornasportból üzlet lett. Ahol már nem számítanak a sportolók, igazából az elért eredmények sem, csak, amit maguk után vonnak: a csilingelő dollárok. Az aranyérem csak egy fényes medál, a milliók, amik vele jönnek, már valami. A tornaszövetség élére marketingszakember került, a Károlyi házaspár pedig teljesen szabad kezet kapott abban, mit és hogyan művelnek a tornászokkal, csak hozzák, amit kell.

Kerri Strug és Károlyi Béla az 1996-os atlantai 
olimpián 

S hogy miért olyan fontos tényező a tizennégy éves Comaneci? Mert Károlyiék nyíltan vállalt módszere a szadizmus volt, a sportolók teljes körű irányítása, a testi-lelki megalázás, kizsigerelés – ezt pedig jóval könnyebb megtenni gyerekekkel, mint felnőttekkel. A „hivatalos” verzió az, hogy a hormonális érés előtt a lányok teste jóval hajlékonyabb, könnyebben formálható, többet ki lehet belőle hozni – ami igaz is, de csupán féligazság. Ami remekül kiegészíti azt az edzői kultúrát, ami csak és kizárólag a totális kontrollal tud eredményt elérni. Károlyi Mártának valójában robotok kellettek volna – és mindent megtett, veréssel, éheztetéssel, pszichológiai nyomásgyakorlással, a külvilágtól való elzárással (a Ranch-ről a szülők ki voltak tiltva, telefonálni pedig igen ritkán lehetett) azért, hogy a rá bízott kisgyerekekből robotokat csináljon. Akikkel aztán a szó szoros értelmében bármit megtehetnek a tornaszőnyegen. Akik csillogó szemmel ugranak törött lábbal az aranyért.

Ez az elnyomó, bántalmazó környezet tökéletesen megágyaz egy szexuális ragadozónak. Ahogy több egykori tornász nyilatkozza a filmben, a Károlyi Ranch-en Larry Nassar volt az egyetlen felnőtt, aki kedves volt velük. Aki cukros bácsiként rágcsát csempészett be az éheztetett lányoknak, aki megnevettette őket, aki orvosként nem csak kizsigerelte, hanem törődött a testükkel, aki megszabadította őket a fájdalomtól. Az egyetlen, akiben bízhattak. Ezért is olyan borzalmas, amit valójában művelt velük. S hogy mekkora szerepe van a Károlyi házaspár által megteremtett miliőnek abban, hogy ez ilyen formában megtörténhetett és eddig titokban maradhatott, azt remekül kifejti a filmben a tornászból lett író és filmproducer Jennifer Sey: ha egy gyerekkel éveken át módszeresen elhitetik, hogy ha fáj valamije, az nem is komoly, hogy nem is fáj, hogy tud sérüléssel is ugrani, hogy ha éhezik, akkor sem éhes, ha fáradt, akkor is tud még órákon át edzeni; ha gyakorlatilag kimossák az agyát és megfosztják a teste feletti kontroll érzetétől akkor könnyedén elhitethetik vele (s ő is elhiteti magával) hogy amikor azt érezte, egy felnőtt zaklatta, az nem is úgy volt. Iszonyú ördögi kör bontakozik ki az interjúkat látva. A megalázás, kihasználás, bántalmazás felfoghatatlan mélységei, amiket aztán ujjongva ünnepelt a világ.

Nassar megkapta a büntetését. A Károlyi Ranch bezárt. Steve Penny, a tornaszövetség mindent eltusoló elnöke ellen perek folynak. Jó eséllyel előbb fogják elítélni sikkasztásért, mint azért, mert a félrenézésével pusztán anyagi haszonszerzés céljából hozzájárult lányok tucatjainak megrontásához. Károlyi Márta a riói olimpia után a tornászvilág osztatlan elismerése mellett vonult vissza. Eredményeit senki nem kérdőjelezi. Hogy mekkora szerepük volt férjével annak a bántalmazó kultúrának a kialakításában, melyben Nassar tevékenykedhetett, senki nem firtatja. És ne legyenek illúzióink, vannak még Nassarok. A nagy kérdés, amire sem az IndyStar oknyomozói, sem a film készítői nem tudnak válaszolni: vajon elég lesz-e ez a botrány ahhoz, hogy a tornasport megtisztuljon a zaklatásoktól, bántalmazásoktól, hogy az üzlet helyét átvegye a sport élvezete, hogy a szülők újra jó szívvel el merjék engedni kislányaikat tornázni, hogy a nézők újra a sport szépségeit láthassák az arénában vagy a tévé képernyőjén és ne azon kelljen gondolkodniuk, mi rejlik a kisírt szemek mögött? Vajon tudunk bízni benne, hogy így lesz?  

Amerikai Istenek - sorozat, 1-2. évad

Szögezzük le már a legelején: rajongó vagyok, akit most éppen alaposan jóllakattak. Halovány gőzöm nincs róla, mennyire élvezhető ez a sorozat így, két évad ismeretében azoknak, akik nem olvasták (lehetőleg többször, vissza-visszanyúlva hozzá) a könyvet, Neil Gaiman számomra aktuálisan legfontosabb munkáját. (Megjegyzem, ha a Sandmant veszem kézbe, az a legfontosabb, olykor egy novellája bitorolja ezt a címet - én nagyon szeretem, ahogy Gaiman a világot látja és láttatja.) Szóval nem tudom, az alapanyag ismerete nélkül mit adhat - de a regény ismeretében ez szó szerint rajongói pornó. Még ha időnként úgy is jártam vele, ahogy a pornóval: olykor egyre kényelmetlenebbé vált nézni.

Mert nem adaptáció, hanem az alapanyag aktuális újragondolása. Röviden vázolom a sztorit, ha nem ismernéd a könyvet. Képzeld el, hogy a valaha általunk elgondolt, hitünkkel létre hívott, abból táplálkozó istenek közöttünk járnak ma is, amíg teljesen el nem felejtik őket - és közben születnek az újak. Folyamatosan teremtjük őket, hogy megteremthessenek minket: a mániákus autóst, a médiakukacot, a kábítószerest, az internet-függőt, a megfigyelés-kor kamerás kukkolóját, a globalizáció papjait... Minden teremtett rendszerünk ugyanúgy megistenül, ahogy a régiek születtek - entitássá csomósodik, hiszen áldozunk nekik, időt, verejtéket, vért és életet (nem is keveset). A perifériára szorult, vágóhídon magának áldozó, vagy piti szélhámosságból élő feledésre ítéltek (akiket az egykori bevándorlók hoztak magukkal a fejükben - hiszen Amerikában mindenki bevándorló, vagy gyermeke, vagy ükunokája), meg az emberiség szellem-teremtése által folyamatosan születő újak közt feszültség támad, s ennek fókuszában a germán istenvilág főistene, Odin (pillanat szülte nevén Szerda) áll. Aki élethalálharcba hívná a régieket az újak ellen. Képzeld el, hogy ebbe a sajátosan teremtett mitológiák feletti újmitológiába belepottyan egy frissen szabadult elítélt, akit rajongva szeretett felesége temetésére engednek ki pár nappal korábban. Árnyék, Shadow Moon, a férfi, aki mit sem ért mindebből, de iszik Szerda mézsöréből és elszegődik mellé amolyan testőrfélének - hisz nincs is egyéb választása.

Árnyék nem érti, miért fontos mind a két csoportnak, a régieknek, meg az újaknak is - és sokáig mi sem értjük. A regény, s most már a sorozat is az ő útját járatja velünk, vele együtt értjük meg, kicsoda a srác, és mi a jelentősége ebben a viharban, ami mindegyiknél nagyobb, mint amit átélhetett. A frissen megözvegyült, egykori tűrhető férj, piti bűnöző szemszögéből láthatjuk Neil Gaiman látomását Amerikáról, az istentelen földről, amint felfalja az isteneit. Az alapanyagot nagyon szerettem, és ezt a látomást is róla - de tényleg úgy, ahogy a rajongói pornót. Nehéz lehet mindenféle háttér-információ nélkül követni a sokszereplős, sokfelé húzó cselekményt, de szerintem megéri gondolkodni rajta, szerintem megéri bekapcsolni érte a mítosz-ládát, és kékes derengésében hagyni, hogy elsodorjon. Rajongóként minden módosítás fájt - bár amúgy egy halom változtatás esetében úgy éreztem, valójában Gaiman írta tovább a könyvét, akár mások tollával. Annak idején, mikor angol tévés sorozat készült a Sosehol ötletéből, a sorozat írójaként a producerek idegeire ment, mert mikor kihagyattak vele egy-egy ötletet, mindig hozzátette: Nem baj, majd beleírom a regénybe. Azon kacarásztam, hogy itt mintha ennek az ellenkezője történt volna - a regény adaptációja közben újramelegíthette az íráskor elvetett ötleteit. Mert ne legyen kétségünk felőle, hogy szigorú kontrollt gyakorolt a gyártás minden pillanatában, szerintem ezzel a feltétellel adta el...

Fantasztikus színészgárdát sikerült megnyerni a produkcióhoz, úgy töltötték ki az általam elképzelt figurák kontúrjait, ahogy kézre húzunk egy személyesen nekünk varrt szarvasbőr kesztyűt. Ian McShane Szerda szerepében tökéletes, Pablo Schreiber Bolond Sweeney bőrében több mint tökéletes, Árnyék halott (de nyughatatlan) feleségének kihűlt bőrében Emily Browning bőven megérdemli a regénybelinél jelentősen nagyobb teret (nem is beszélve az egyéb szerepekről, amelyekben mindig teljesen helyénvalóan tűnik fel); de a lényeg, hogy Ricky Whittle Árnyék szerepében viszi az egészet a hátán. Nekem nem lógott ki senki, és ez nagy szó - elég sok kisebb-nagyobb isten és egyéb pszichopomp kapott itt szerepet, ahhoz képest, hogy ez nem egy egetverő költségvetésű sorozat.
 

Két évadot láttunk, két külön író- és rendezőgárdával, a harmadik gyakorlatilag kész, de még nincs premierdátuma. Mindenféle hírek keringnek most is kreatív (vagy annak beállított) döntésekről, de ez a két évad közben is alaposan borzolta a kedélyeket. Olykor az a szelíd érzésem van, hogy kedvenc mítosz-lovasom amúgy elég összeférhetetlen alak lehet, a sorozat körüli népvándorlás erősen emlékeztet arra, ahogy a rajzolók és kihúzók rotálódtak a Sandman készülte közben - azt hiszem, ezt annak idején, amikor írtam róla, túlságosan jóhiszeműen ítéltem meg. Ezzel együtt ennek a bolond évnek eddig ez az egyik ajándéka - hogy láthattam. És még a könyv felénél se tartunk...
 
A továbbiakban a szokásos gátlástalanság jön, csak erős idegzetűeknek (és azoknak, akik már látták a láthatót).