Taffy Brodesser-Akner: Fleishman bajban van

Toby Fleishman bajban van – és én is. Őszintén nem tudom hova tenni magamban ezt a könyvet, sokat hezitáltam anno, hogy kell-e ez nekem, végül egy furcsa véletlen folytán megkaptam ajándékba, és meg kell mondjam, így utólag roppant hálás vagyok a véletlenek összjátékának és tökéletesen értem, miért nem kellett volna… Legközelebb jobban hallgatok a megérzéseimre. Persze lehetett volna ez a nyár legkellemesebb csalódása is. A sztori és a körülötte kialakult hype alapján (bár melyik könyve köré nem húz hype-ot a kiadó?), no meg a szerző korábbi cikkeit tekintve simán lehetett volna belőle egy kicsit trendibb, kicsit fiatalosabb Franzen-utód. Nem lett. A kritika persze a nagyvárosi depressziós értelmiségi szereplői miatt hasonlítja Updike-hoz és Woody Allenhez is – olykor az az érzésem, csak mert hasonlítgatni kell. Hát, lehet TBA akár Updike követő is, csak épp Updike emberismerete nélkül; vagy női Woody Allen, Allen humora nélkül. Nehéz lehet, ha valami ennyire félresikerül – jut eszembe egy filmes idézet, aminek kivételesen semmi köze a regényhez; de jól körülírja, mennyire nehéz dolga van az olvasónak is, ha valami, ami ennyire közel volt ahhoz, hogy jó is legyen (nem zseniális, nem formabontó, nem korszakalkotó, de azért jó), ennyire félresikerül. Bosszantó. Pont azért, mert tele van fontos és érdekes kérdésfeltevéssel.
 
Szóval Toby Fleishman bajban van. Negyvenes New York-i orvosként épp előléptetés előtt áll, ami tán kissé előre lendítené megrekedt karrierjét – no nem nagyon, mert Toby amúgy nem karrierista, nem tör kórházigazgatói magasságokba, ő mindig is betegekkel akar foglalkozni. Csak kicsit vaskosabb csekkért, ha már... Ami nem is ártana, tekintve, hogy épp válófélben van hozzá képest ultrasikeres feleségétől, Racheltől, aki színházi ügynökként felfedezett egy elképesztő tehetséget, aztán ügynökséget alapított, közben szétzúzta az egykori munkáltatóját, aki nem ismerte el eléggé képességeit, most pedig épp azzal van elfoglalva, hogy kifogjon egy még nagyobb halat, megvegyen egy még nagyobb házat, masírozzon tovább előre a valakivé válás útján. Mondjuk amikor épp nem azzal, hogy lelépjen, ki tudja hová, tán valami divatos jógatáborba, otthagyva Toby-ra két gyermekük felügyeletét, bárminemű magyarázat nélkül.
 
Persze elhangzott már ebben a kapcsolatban, hogy észre sem vennék, ha egyszerűen eltűnnél – ahogy a válóperes ügyvéd megállapítja, ebben a házasságban Toby a feleség; úgy a gyerekek életében is sokkal inkább Toby a „hagyományos” anyaszerep megtestesítője. De azért az mégsem ugyanaz, ha anyu egyik napról a másikra nincs sehol. TBA élvezettel tapicskol a megváltozott szülői szerepek és a nemi sztereotípiák témakörében, de egyfelől könnyedén érezhetjük azt, hogy ez így 2020-ban már lerágott csont (legalábbis az általa ábrázolt körökben), másrészt mindkét fél annyit picsog, hogy egy idő után (ami mondjuk 30 oldal) halálosan nem érdekel, hogy ki mennyire volt inkorrekt a másikkal a házasságban, a házasság előtt, a válás során – egyszerűen képen törölném mindkettőt.
 
Szóval: anyu lelép, apura maradnak a kölykök. Toby vergődik, no nem mintha nem tudna mit kezdeni a gyerekeivel, hisz eddig is ő gondoskodott róluk, hanem mert dühös Rachelre, mégis mitképzelezanő, és egyébként is, ha nála a két gyerek, mi lesz a rendes esti szexrandikból, amikhez úgy hozzászokott a külön költözés óta? Még jó, hogy nyár van, a kölykök elpasszolhatók bentlakásos táborba, Toby élete meg visszazökkenhet a rendes kerékvágásba, leszámítva, hogy még egy kicsit dühönghet a feleségére. Toby akkora élvezettel tapicskol az önsajnálat mocsarában, hogy már nekem fáj olvasni – nem elég, hogy sikertelennek érzi magát a felesége mellett és ennek kompenzálásaképp kétoldalanként elmondja, hogy de ő orvos, embereket gyógyít, és ez mégiscsak értékesebb hivatás, még ha nem is hoz milliókat a konyhára, mint amit Rachel csinál (félreértés ne essék: az, ettől még ha egyfolytában bizonygatni kell, lehet, érdemes lenne pszichológushoz fordulni); kisebbségi komplexusa van amiért 1 – alacsony pasi egy olyan világban ahol a siker egyenesen arányos a magassággal (bakker, negyven felett azért már ezt illene kinőni), 2 – fiatalon kövér volt (s hiába fogyott le mintegy 20 éve, még mindig tüntetőleg szigorú diétán van és megvet mindenkit, aki nem); mindezt állandó (de tényleg: állandó) szexelhetnékkel próbálja gyógyítani a legszánalmasabb randiappok világában. Legszívesebben ráüvöltenék néha Toby-ra hogy nőj már fel, nem egy ovis vagy, akinek a barátja nagyobb dömpert kapott mert menőbb apukája van, hanem felnőtt ember, értékes munkával, kényelmes életet lehetővé tevő fizetéssel, két gyerekkel, hagyd abba a picsogást és ÉLJ! De nem, Toby csak szenved és dühöng az asszonyra…
 
Aki tényleg eltűnt, aztán háromszáz oldal után egyszer csak megjelenik, valamiféle erőltetetten poszt-posztmodern „akkor nézzük a másik oldalt” gesztus keretében, de egyfelől TBA nem annyira jó író, hogy ez működjön, másfelől addigra már olyan vaskos prekoncepcióink vannak Rachelt illetően, hogy sokkal jobban megírt szereplő és sokkal jobban átgondolt szerep kéne ahhoz, hogy átérezzük az ő sztoriját is… Mert Rachel bizony ugyanaz mint Toby, pepitában. Ő is csak szenved és tocsog az önsajnálatban, mint a szegény szerencsétlen sikeres anya, akit mindenki gyűlöl azért, mert ő a sikeres anya; akinek életét tönkreteszi a kisebbségi komplexusban szenvedő, dühét rajta levezető, sikertelen, értéktelen, alulfizetett munkát végző férje; akinek fáradozásait a sikerért soha nem értik meg azok a gazdag otthonülő anyák, akiknek a sikeres férj biztosította ugyanazt az életszínvonalat, amit Rachel magának kénytelen kikaparni; aki egész életét arra tette fel, hogy kompenzáljon az elbaszott, csóró, szeretettelen gyerekkora miatt – és ennek rendelt alá mindent és mindenkit, férjet, gyerekeket is beleértve.
 
És itt lóg ki a lóláb. Mert Rachel nem csupán sikeres és gazdag akart lenni, de nagyon, mellé tökéletes családot is akart, ő akart lenni a szupernő, akinek mindene megvan és minden szerepben tökéletesen teljesít, miközben tudta, pontosan tudta, hogy nem akar gyereket. Neki a család ugyanúgy csak egy kipipálandó tétel a „sikeres élet” felé vezető feladatlistán, mint a következő előléptetés, a hamptonsi ház, a nagyobb kocsi. Amikor a karrierje épp beindulna, lesz terhes és már az elejétől dühös a gyerekre, dühös Toby-ra amiért ebbe a szerepbe kényszerítették – amiért anyának is kell lennie, amellett, hogy sikeres. Persze, akarja a családot, hisz az hozzátartozik a sikerhez – de nem akar anya lenni. Rachel férfi akart lenni, apa, sikerember, akit otthon vár a csini feleség és a hátország – az ő tragédiája, hogy a biológiai determináció nem tette lehetővé az elképzelt forgatókönyvet és ő ebbe inkább beleőrült, minthogy mondjuk pszichológushoz forduljon. Az egyetlen valóban pikáns és okos húzás a regényben, hogy Rachel számára a megfelelő társadalmi státuszú szerető is csupán egy kipipálandó tétel a sikeresség felé vezető úton – ehhez képest egyszerre szánalmas és karakteridegen amikor romantikát várna.
 
Tőlem aztán igazán nem áll távol a lelki sérült szereplők nyomorában tapicskoló szépirodalom, képes vagyok sokszáz oldalon keresztül széteső családokat analizálni és még meg is köszönöm a szerzőnek, hogy ilyen jólesően belenyomta a fejem rajtuk keresztül a saját nyomoromba; szóval amikor egy könyv befejeztével csak arra tudok gondolni, hogy két főszereplőnknek négyszázhatvan oldallal (és tíz évvel) korábban el kellett volna menniük pszichológushoz, ahelyett, hogy papírra hányják szenvedésüket, ott valami baj van. És még nem is a két főszereplő a legnagyobb gond – hittétek volna?
 
Mert van nekünk egy elbeszélőnk is, akiről úgy félúton derül ki, hogy Toby fiatalkori barátja, a sikeres újságíróból és feltörekvő íróból háztartásbeli anyává lett Libby az – aki mindentudó narrátorként nem csak mesél, de gondosan elemzi is nekünk mind Toby mind Rachel viselkedését, a végére pedig helyre kis esszét rittyent a huszonegyedik századi megváltozott nemi szerepek anyákra, apákra, férjekre, feleségekre rótt terheiről, arról, miért képtelen Toby elviselni felesége sikerét és miért nem lehet Rachel soha igazán sikeres üzletasszony és anya egyszerre. Na hát hurrá. Nem elég, hogy a regény nem működik, a szereplők hiteltelenek, a konfliktusháló meg likasabb mint egy tésztaszűrő, még gondosan a szánkba is van rágva a tanulság. Köszi, Taffy… Legközelebb inkább maradj a kaptafánál, ez a kötetvégi esszé tökre megállta volna a helyét egy magazinban, felesleges volt elé szenvedni négyszázegynéhány oldalt. Baromira dühös vagyok, látszik – ennyire tán nem ír szarul a csaj, vannak érdekes felvetései, de ez az egész így egyben marhára nem működik.

Kiadó: 21. Század

Fordító: Kepes János