Rövidre vágva 24 – sorozatos-filmes vegyes

Nyilván nem okozok túl nagy meglepetést azzal, hogy 2020 nálam is a kisképernyő éve lesz – ha társadalomkutató lennék, biztos nagyon okos cikkeket írnék arról, hogy az internetes kereskedelem és a barkácsboltok mellett (hello, lakásfelújító pajtik!) a streaming szolgáltatók forgalma nőtt meg leginkább az elmúlt fél évben. A tavaszi első hullám idején, a szórakozási lehetőségek és társas események ellehetetlenülésével sokan ragadtunk a Netflix meg az HBO GO előtt – most lehet igazán hálát adni, amiért az elmúlt tíz évben a minőségi mozifilmek helyét jószerivel átvették a sorozatok, legalább van mit nézni. Jó, ebben azért vaskosan van cinizmus, tökre hiányzik a mozi, de a jelenlegi ostoba szabályozásokkal és a premierfilmek szinte teljes hiányával ez számomra most nem alternatíva. Szóval tavasz óta bambulom a képernyőt, többet, mint tán eddig bármikor, és most, hogy még nagyobb bezárkózás jön, megfejelve a tél egyébként is kuckózósabb hangulatával, még többet fogom. Kissé keserű vagyok, amiért ezzel szemben olvasni nincs agyam, de majd változik ez is. Túl sok a szorongás körülöttem és bennem ahhoz, hogy még ezen is keseregjek – a tapasztalat úgyis azt mutatja, hogy minden válság után visszatérek a könyvekhez, nem hagyják magukat tartósan félretenni. De addig is jöjjön pár ömlesztett poszt filmekről, sorozatokról, amik az elmúlt időszakban ilyen-olyan okokból emlékezetesek maradtak. Mindenről nem fogok írni, a puffogásokat meg igyekszem minimalizálni, legyen ez most elsősorban ajánlósorozat, hátha valakinek tudok tippeket adni a hosszú sötét téli estékre…
 
 

Stranger Things (Netflix)
 
Kezdjük is egy olyan sorozattal, amit szerintem rajtam kívül már mindenki látott (ennyit a tippekről). Emlékszem, még az első évad környékén az összes sci-fi és fantasy-rajongó ismerősöm teljesen odavolt ezért a soriért, főleg a harmincas korosztály, akiknek ez igazi tömény nosztalgiatrip volt. Sokáig húztam-halasztottam, egy okból: én igazából baromi félős vagyok. Horrort nem is nézek, rosszul bírom a suspense-t és hát eléggé undorodom a trutymós-trancsírozós szörnyfilmektől. Ebben meg aztán minden van. Amiért mégis néztem, és ami miatt érdemes is volt nézni, az a hangulata. Ez a sorozat tényleg olyan, mintha a fiatal Spielberg egy tiniknek szóló Stephen King sztorit adaptált volna. Nyolcvanas évek, hidegháborús paranoia, dimenziókapuk, katonai kísérletek, mutáns gyerekek, akik képesek legyakni egy fél hadsereget (plusz néhány szörnyet), de aztán kiderül róluk, hogy a lelkük mélyén ők is csak gyerekek, akik tök átlagos életre vágynak és persze néhány kisvárosi biciklis kamaszfiú, akik megmentik a világot. Háromszor. Eddig. Igazi nosztalgikus kölyökálom.
A világmentő kissrácok szörnyekkel telipakolt kalandjai mellett a sorozat egyik legnagyobb erőssége (és a folytatások egyik legnagyobb rákfenéje) a tinivígjáték-vonulat. Az első évadban még bájosan esetlen, ahogy a kísérleti laborból szökött, a külvilágban teljesen elveszett kiscsaj és a szerepjátékmániás srácok összebarátkoznak – később a szereplők felnövésével óhatatlanul bekövetkező „szerelmi” szálak már inkább kínossá teszik a dolgot. A megvalósítás mondjuk többnyire remek, a gyerekek meg tényleg tudnak játszani, szóval annyira nem reklamálhatunk, de a második évadban a szerelmétől elszakított Mike nyafogása, a harmadikban meg Eleven és a képzeletbeli vetélytársból baráttá avanzsáló Max shoppingolása és tinimagazinokon edzett fiúszívatása kissé sok. De szerencsére az orosz kémekkel szembeszálló haverok elvonják a figyelmet.
Néha fárasztott, de azért eléggé elragadott ahhoz, hogy éjszakákon át nézzem, pedig én nem vagyok az a sorozatdarálós fajta. A második évad marad a kedvencem, benne az az iszonyú badass jelenet, amikor Eleven visszatér a fiúkhoz… Millie Bobbie Brown meg az ő Terminátort idéző bevonulása, na az felejthetetlen.

 

Enola Holmes (Netflix)
 
S ha már Millie Bobbie Brown… Eleven szerepének köszönhetően a lányzó van akkora sztár, hogy forgathatott magának egy Sherlock Holmes-fanficet a Netflix pénzén. Persze volt ennek a sztorinak előzménye Nancy Springer tollából, de Enola Holmes szerepét mintha direkt MBB-re írták volna. A sztori is pont olyan, mint egy tinilány fantáziájából kipattant fanfic, Sherlock Holmes eddig ismeretlen kishúgának főszereplésével, aki, miután kitör a szociopata idősebb bátyja által rákényszerített nevelőintézet rabságából, könnyedén bebizonyítja, hogy mellesleg jobb detektív, mint a világsztár fiatalabb bátyó.
Az eltűnt anyja keresésére induló Enola története teljesen súlytalan, de roppant szórakoztató. Persze nem árt, ha az ember félre tudja tenni mindazt, amit Sherlock Holmes-ról eddig tudott (keményvonalas rajongók inkább ne is nézzék meg még az előzetest se!) és nagyvonalúan túllép azon, hogy egy tizenhat éves lány nyomozása dönti el a választójog kiterjesztéséről szóló parlamenti szavazást (eképp az épp forradalmat szítani készülő korai szüfrazsett-mozgalom, s kis túlzással egész Anglia sorsát). Van az egésznek egy ilyen „ahogy azt Móricka elképzeli” jellege, na. Ettől függetlenül az egész valahol bájos. Főleg a könnyedségének és a gyakori kikacsintásainak hála. Enola viszi a hátán a filmet, aki ki-kiszól a nézőknek, narrálva saját küldetését, megosztva velünk dilemmáit (vajon melyik irányba induljon?), bevonva a nézőt is kis játékába. Mintha csak azt mondaná: gyertek, játsszuk azt, hogy nyomozók vagyunk.
És ez teszi az egészet szerethetővé. Hogy egy percig sem veszi komolyan magát. Így aztán az, hogy detektívsztoriként értékelhetetlen (mert hát a megoldás tényleg faékegyszerűségű), hogy túl nagy a tét és hogy a történelmi szál hiteltelen, eltörpül amellett, hogy az egész egy kedves délutáni mese. Valami olyasfajta könnyedség és gyerekes báj jellemzi, amire mostanság azért elég nagy szükségünk van.
 
 

Csodatévők - Miracle Workers (HBO)
 
S ha már könnyedség és humor… Mi van akkor, ha a Mennyország is csak egy munkahely, ahol átlagosan kiégett irodisták iktatgatják az emberek fohászait, a céges bulin berúgva elindítanak egy-két tájfunt, fogadásból idéznek elő katasztrófákat és mind közül a legkiégettebb fajankó maga Isten? Hát, egy elég vicces antológia-sorozat első évada, amelyben a Föld nevű bolygót majdnem felrobbantja egy előléptetésért hajtó kezdő angyal, de hálistennek sikerül megmenteni és még a Teremtő is felnő végre a feladatához. Az a párszáz angyal meg, akik már rohadtul unják a munkát és igazából drukkoltak a robbanásnak meg a korkedvezményes nyugdíjnak, keccsölhet tovább. Igazából a Földön játszódó részek teljesen érdektelenek, a két kiszemelt szerelmes pedig, akiket botcsinálta angyalainknak össze kellene hozni, rém idegesítő, de ők amúgy is csak katalizátorai annak, ami „odafent” történik. Az meg egyenesen zseniális. Steve Buscemi gyermeteg, léha Istene mindent visz – bármilyen röhejesen hangzik, az évad az ő felnövéstörténete, avagy felelősséget kell vállalnunk az általunk létre hívott bolygóért és lakóiért, nem beszélve a ránk bízott cégről és annak dolgozóiról. Azt meg igazán megnyugtató látni, hogy az angyalok is éppolyan idióták tudnak lenni ebédszünetben, mint mi.
Antológia-sorozatról lévén szó, a második évad teljesen más keretek között játszódik – ugyanazzal a szereplőgárdával. Ha az első évad a Buscemi játszotta Isten felnövéstörténete, a második a Daniel Radcliffe által alakított tökéletesen életképtelen Chauncley hercegé. Alsó-Homálygázló elkényeztetett, vérengző apja árnyékában élő trónörököse a szó szoros értelmében az a hercegecske, akinek még tizenévesen is felvágják a sült húsát és akinek legjobb barátja pár liba, akikkel színdarabot rendez a trónteremben. Amikor néhány véletlen folytán összebarátkozik a helyi szarlapátoló többre vágyó lányával, elkezd rácsodálkozni a palotán kívüli világra, és kezdődnek a bonyodalmak. Bár a jelenünkre való kiszólások és a virtuális és valós közösségek működésének paródiája elég szórakoztató, a második évad messze elmarad az elsőtől – és nem csak azért, mert nem történnek benne csodák. Elnézve ezeket a szerencsétleneket néha azon csodálkozunk, hogy nem halt ki az emberiség a középkorban a saját hülyesége miatt. Mondjuk erre simán rácsodálkozhatunk a saját mindennapjainkban is…
 
 

A másik út - Unorthodox (Netflix)
 
Evezzünk komolyabb vizekre. Tavasszal mindent letarolt Deborah Feldman önéletrajzi könyve, A másik út és a belőle készült Netflix-adaptáció – főleg a magyar hátterű New York-i szatmári zsidó közösség életmódjának bemutatása miatt. Az írónő ellen szabályosan hadjárat indult rágalmazás miatt, miközben a világ falta a sorait és csüngött a sorozaton, betekintést nyerve egy szélsőségesen zárt közösség életébe – és katartikus élményre szert téve a közösségből elszökő fiatal nő sorsán át. Ez így bizony robbanásveszélyes elegy, ami méltán tarthat számot a média és a nézők figyelmére egyaránt – csak épp a recepció gyakran elsiklik afelett, hogy itt bizony emberéletekről van szó. Persze, mind tudjuk, hogy a világ számos pontján élnek nők és férfiak középkort idéző elnyomásban, vallási fanatikus közösségek, kasztrendszer, vagy politikai ideológiák miatt, de az a legtöbb olvasót-nézőt meglepte, hogy a „világ fővárosában” is – pláne, hogy ennyien és gyakorlatilag egy New York egészétől független saját városban, saját szabályokkal, saját iskolarendszerrel, saját nyelvvel és elöljárókkal.
A 17 éves Esther (Feldman alteregója) ebből a közösségből menekül el házassága első évében – mégpedig Berlinbe, a gyerekkorában szintén elszökő anyja után. Az ellentét Williamsburg és a huszonegyedik századi (némiképp azért idealizált) liberális Berlin között ordító – amit a sorozat néhol elég jól, néha viszont eléggé félrekezel. Az, hogy egy ultraortodox közösségből szökő lány épp Berlinben talál új életre, új célra és egy jiddis dallal kerül be a Berlini Zeneakadémiára, szép szimbolika – traumafeldolgozásból, identitáskezelésből, a gyökerek és a szárnyalás egyensúlyba hozásából jeles. Viszont azt, hogy egy ennyire zárt rendszerből  hirtelen kiszakadó, a világról semmit nem tudó fiatal az első naptól ilyen talpraesetten és szabadan érvényesül egy idegen közegben, talál új barátokra, bonyolódik egyéjszakás kapcsolatba, sikerült a lehető leghiteltelenebbül ábrázolni. Több idő kellett volna, Esthernek is, a nézőnek is, hogy ez így működjön. Ettől függetlenül kötelező darab ez a négyrészes minisorozat, mert korunk egy olyan elhallgatott jelenségére világít rá, melyről máshonnan elég keveset tudhatunk, és mert amit az identitásról mond, azt nagyon szépen mondja. Csak a forgatókönyvön lehetett volna még csiszolni.
 
 

Kvíz – Quiz (HBO)
 
Emlékszem, a kilencvenes években mekkora kultusza volt itthon is a Legyen ön is milliomosnak, én is ott ültem szinte minden este a tévé előtt és roppant büszke voltam magamra, amikor jobban tudtam, mint a játékos, sőt, egyszer a műsorban is szerepeltem (nem jutottam a „székbe”) – de arra őszintén nem voltam felkészülve, hogy Nagy-Britanniában mekkora őrült rajongás övezte a műsort, a jelenséget, a műsorvezetőt, és mekkora közutálat és botrány jutott a műsor történetének legnagyobb csalását elkövető (vagy nem) Charles Ingramnak. Az ITV három részes minisorozata Ingram, a „köhögős őrnagy” botrányos szereplését mutatja be – a legnagyobb poén a történetben, hogy ez ugyanaz a csatorna, ami a vetélkedőt is sugározza, tehát ugyanazok készítettek bitang jó (és nem kis mértékben magát a csatornát is leleplező) sorozatot a botrányból, akiket Ingram átvert. Vagy nem, megint csak.
Mert hát valójában sosem derült ki, hogy a kvízműsorok iránt a legkevésbé sem érdeklődő és nem is túl tájékozott őrnagy, akit fanatikus felesége és még fanatikusabb sógora rángatott bele a szereplésbe, valóban csalt-e vagy sem. De a sorozat végére nem is érdekes. Sokkal érdekesebb az, ahogyan képernyőre kerül a kvízműsor (és a legtöbb hasonszőrű szórakoztató műsor); ahogy látjuk működés közben a médiagépezetet; ahogy megtervezik a lehető legdrámaibb körítést és ahogy körömrágva várják a nézőszámokat – ugyanazok, akik aztán gondosan megtervezik, hogyan lehet Ingram szereplésének felvételeit úgy manipulálni, hogy rábizonyítsák a csalást. Egyszerre hősök és antihősök a média szorgos munkásai, akik szállítják a kiéhezett tévénézőknek a mindennapi betevő szórakozás-, botrány-, borzongásadagot; és ha kell, akkor ugyanazzal a szenvtelen profizmussal járatják le a hálójukba kerülő tévénézőt.
De legalább ugyanilyen érdekes a rajongói közösségek bemutatása és szerepe, akiknek ártalmatlan időtöltésnek induló „játéka” valójában sokkal egyértelműbb csalás, mint amit Ingramre sikerült bizonyítani – ők azok, akik országos hálózatot építve, a wikipédiát megszégyenítő tudástárat létrehozva, titkos telefonszámok tucatjait üzemeltetve juttatnak be és segítenek tovább a játékban bárkit, aki hajlandó kifizetni a jutalékukat. Komolyan mondom, ennek a kvíz-szektának a működése ijesztőbb, mint a botcsinálta Ingram, a kizárólag a haszonra hajtó ITV és a kizárólag a látszatra hajtó (amúgy remekül ábrázolt) angol igazságszolgáltatás együttvéve.
 
 
Folyt köv – van még pár sorozat a tarsolyomban, maradjatok velünk 😊