Amerikai Istenek - sorozat, 1-2. évad

Szögezzük le már a legelején: rajongó vagyok, akit most éppen alaposan jóllakattak. Halovány gőzöm nincs róla, mennyire élvezhető ez a sorozat így, két évad ismeretében azoknak, akik nem olvasták (lehetőleg többször, vissza-visszanyúlva hozzá) a könyvet, Neil Gaiman számomra aktuálisan legfontosabb munkáját. (Megjegyzem, ha a Sandmant veszem kézbe, az a legfontosabb, olykor egy novellája bitorolja ezt a címet - én nagyon szeretem, ahogy Gaiman a világot látja és láttatja.) Szóval nem tudom, az alapanyag ismerete nélkül mit adhat - de a regény ismeretében ez szó szerint rajongói pornó. Még ha időnként úgy is jártam vele, ahogy a pornóval: olykor egyre kényelmetlenebbé vált nézni.

Mert nem adaptáció, hanem az alapanyag aktuális újragondolása. Röviden vázolom a sztorit, ha nem ismernéd a könyvet. Képzeld el, hogy a valaha általunk elgondolt, hitünkkel létre hívott, abból táplálkozó istenek közöttünk járnak ma is, amíg teljesen el nem felejtik őket - és közben születnek az újak. Folyamatosan teremtjük őket, hogy megteremthessenek minket: a mániákus autóst, a médiakukacot, a kábítószerest, az internet-függőt, a megfigyelés-kor kamerás kukkolóját, a globalizáció papjait... Minden teremtett rendszerünk ugyanúgy megistenül, ahogy a régiek születtek - entitássá csomósodik, hiszen áldozunk nekik, időt, verejtéket, vért és életet (nem is keveset). A perifériára szorult, vágóhídon magának áldozó, vagy piti szélhámosságból élő feledésre ítéltek (akiket az egykori bevándorlók hoztak magukkal a fejükben - hiszen Amerikában mindenki bevándorló, vagy gyermeke, vagy ükunokája), meg az emberiség szellem-teremtése által folyamatosan születő újak közt feszültség támad, s ennek fókuszában a germán istenvilág főistene, Odin (pillanat szülte nevén Szerda) áll. Aki élethalálharcba hívná a régieket az újak ellen. Képzeld el, hogy ebbe a sajátosan teremtett mitológiák feletti újmitológiába belepottyan egy frissen szabadult elítélt, akit rajongva szeretett felesége temetésére engednek ki pár nappal korábban. Árnyék Moon, a férfi, aki mit sem ért mindebből, de iszik Szerda mézsöréből és elszegődik mellé amolyan testőrfélének - hisz nincs is egyéb választása.

Árnyék nem érti, miért fontos mind a két csoportnak, a régieknek, meg az újaknak is - és sokáig mi sem értjük. A regény, s most már a sorozat is az ő útját járatja velünk, vele együtt értjük meg, kicsoda a srác, és mi a jelentősége ebben a viharban, ami mindegyiknél nagyobb, mint amit átélhetett. A frissen megözvegyült, egykori tűrhető férj, piti bűnöző szemszögéből láthatjuk Neil Gaiman látomását Amerikáról, az istentelen földről, amint felfalja az isteneit. Az alapanyagot nagyon szerettem, és ezt a látomást is róla - de tényleg úgy, ahogy a rajongói pornót. Nehéz lehet mindenféle háttér-információ nélkül követni a sokszereplős, sokfelé húzó cselekményt, de szerintem megéri gondolkodni rajta, szerintem megéri bekapcsolni érte a mítosz-ládát, és kékes derengésében hagyni, hogy elsodorjon. Rajongóként minden módosítás fájt - bár amúgy egy halom változtatás esetében úgy éreztem, valójában Gaiman írta tovább a könyvét, akár mások tollával. Annak idején, mikor angol tévés sorozat készült a Sosehol ötletéből, a sorozat írójaként a producerek idegeire ment, mert mikor kihagyattak vele egy-egy ötletet, mindig hozzátette: Nem baj, majd beleírom a regénybe. Azon kacarásztam, hogy itt mintha ennek az ellenkezője történt volna - a regény adaptációja közben újramelegíthette az íráskor elvetett ötleteit. Mert ne legyen kétségünk felőle, hogy szigorú kontrollt gyakorolt a gyártás minden pillanatában, szerintem ezzel a feltétellel adta el...

Fantasztikus színészgárdát sikerült megnyerni a produkcióhoz, úgy töltötték ki az általam elképzelt figurák kontúrjait, ahogy kézre húzunk egy személyesen nekünk varrt szarvasbőr kesztyűt. Ian McShane Szerda szerepében tökéletes, Pablo Schreiber Bolond Sweeney bőrében több mint tökéletes, Árnyék halott (de nyughatatlan) feleségének kihűlt bőrében Emily Browning bőven megérdemli a regénybelinél jelentősen nagyobb teret (nem is beszélve az egyéb szerepekről, amelyekben mindig teljesen helyénvalóan tűnik fel); de a lényeg, hogy Ricky Whittle Árnyék szerepében viszi az egészet a hátán. Nekem nem lógott ki senki, és ez nagy szó - elég sok kisebb-nagyobb isten és egyéb pszichopomp kapott itt szerepet, ahhoz képest, hogy ez nem egy egetverő költségvetésű sorozat.
 

Két évadot láttunk, két külön író- és rendezőgárdával, a harmadik gyakorlatilag kész, de még nincs premierdátuma. Mindenféle hírek keringnek most is kreatív (vagy annak beállított) döntésekről, de ez a két évad közben is alaposan borzolta a kedélyeket. Olykor az a szelíd érzésem van, hogy kedvenc mítosz-lovasom amúgy elég összeférhetetlen alak lehet, a sorozat körüli népvándorlás erősen emlékeztet arra, ahogy a rajzolók és kihúzók rotálódtak a Sandman készülte közben - azt hiszem, ezt annak idején, amikor írtam róla, túlságosan jóhiszeműen ítéltem meg. Ezzel együtt ennek a bolond évnek eddig ez az egyik ajándéka - hogy láthattam. És még a könyv felénél se tartunk...
 
A továbbiakban a szokásos gátlástalanság jön, csak erős idegzetűeknek (és azoknak, akik már látták a láthatót).

Mert nem adaptáció, hanem az alapanyag aktuális újragondolása. Amikor fejest ugrottunk végre bele, az első három epizód alapján azt hittem, letesznek elém egy olyan feldolgozást, ami a regény teljes és tökéletes vizuális tükre lehet. Az alkotóknak, az első évad showrunnereinek, Bryan Fullernek és Michael Greennek azonnal sikerült képre rántani a regény nagyon sajátos atmoszféráját, nagyon helyén volt a látvány és ritmusa, a zenehasználat nekem folyamatosan Tarantino hozzáállását idézte, és a minimális változtatások sztoriban-párbeszédekben jól álltak neki - szinte lázas izgalommal vártam az estéket, hogy nézhessük tovább. Még a negyedik epizód visszaemlékezésekből felépülő múltját is ugyanezzel a tűzzel éltük a fotelból, Timi, meg én; mert csupa gazdagító elemmel egészült általa a történet, pontosan illettek a regényszövetbe (bizonyos nézőpontból szinte hiányoztak belőle).
 
Csakhogy aztán az ötödik epizód (benne az egyik kedves kétemberes trükköm, lebukással nyakon borítva) engem hideg zuhanyként ért. Komolyan belevizionáltam egy "isteni" beavatkozást, mert mítoszjárta korunkban ez a mese megadhatja (megadhatta volna?) neked, hogy jobban beleláss bármelyik emberfeletti (vagy magát annak képzelő) akarat kártyáiba. Annyira, hogy el kellett rontani ezt a remekül induló, szórakoztató tényfeltárást. A kifújt méreggel aztán persze megjött a felismerés - egyszerűen a kedvenc trükköm a totális megfigyelés korában pontosan ilyen eredményre vezetne. Lebukáshoz. Azóta se tudom szeretni azt az epizódot, David Graziano értelmezését; nem szeretem a főgonosz, Világ úr (csak filmes aggyal nem korai, sőt, filmes aggyal sajnos feltétlenül szükséges) bevonulását és Odin túljátszott rémületét - de aztán az évad további epizódjai visszataláltak a felütés hangjához, és magukba olvasztották ezt az új színt. Belekerült a pillanat rezonanciája, amiben élünk, és a bele került új szálak, isteni többlet-történetek is ehhez a rezonanciához beszéltek úgy, hogy többé nem köpték arcon a regény szellemiségét.
 

Pontosan nem tudhatom, hogy mi nem tetszett ebben Gaimannak, de boríthatta a bilit, mert a második évad új írókkal és rendezőkkel jött. Persze lehet, hogy semmi köze nem volt hozzá, hogy a folyamatosan eső nézőszám szent törvénye nyírt bele a költségvetésbe... s lehet, hogy Gillian Anderson távozása Média szerepéből szintén egy ilyen gusztustalan (költségvetési) tisztáldozat volt. Nem jöttek ki belőle rosszul, bár én szívesen láttam volna, hogyan lényegül át például (mítoszt a mítoszba) Harley Quinn-né, vagy hogyan lesz belőle idoru, az amúgy annak való Kahyun Kim helyett, aki az Új Média lett. A sorozat közben megidézett nem egy valóban széles körben ismert amerikai mítoszt, olykor igen ügyesen. Szerda revüje (az utolsó, keserédes elköszönő-dalig) egy kor pontos lenyomata, miközben fantasztikusan ül a lándzsarázó szálon (ez az egész lándzsa-dolog nagyon ügyesen lett beleillesztve a sztoriba, Lou Reed dzsekijétől s vele egy másik kedves kétemberes trükktől egészen a véres végkifejletig). Ahogy a média gerjesztette félelem kibomlik Világ úr monológjában, miközben épp zajlik Orson Welles Világok harca rádiójátéka, a legnagyobb hamis média-pánik kiváltója, azt zabáltam (a madárijesztő-bőrbe bújt Crispin Glover nekem tulajdonképpen itt érkezett a szerepébe). Amerikának tényleg vannak saját mítoszai, és itt szépecskén le is ástak a gyökeréig. Mint ahogy zabáltam, ahogy a zseni megteremti az újrahuzalozott Technikus gyereket, a Szilícium-völgy is mítosz (miközben valóság is), az egyik legfrissebb... a Dotcom és az ő buboréka, ugye.
 

Aztán akadt, ahol túl mélyre sikerült ásni. A hely szelleme... Az amerikai Dél, mint hely szelleme tényleg máig az akasztott néger. Ez így leírva nem borzalmasabb, mint az epizód, amikor megértjük, az egyiptomi istenvilág miért Cairóba telepedett le. Sajnos ezt aztán az események a maguk mocskos mivoltában igazolták is, egy friss (és komoly zavargásokat keltő) borzalommal. Ha meg akarod érteni a Black Lives Matter-t, nézd meg ezt az epizódot. A szállongó hírek szerint Mr. Nancy élesre és keserűre húzott sorozat-arca ennek áldozatul is esett, amit nagyon sajnálok, szerettem ezt a nyers, őszinte figurát Orlando Jones alakításában. Úgy látszik, van, amit tizennyolcas karikával sem visel el a képernyő - vagy az üzletemberek, akik nem nézik jó szemmel az ennyire nyílt (üzleti partner-gyilkos) garast letevéseket.
 

Imádtam Eastert, bár ő is korán érkezett - és a buliján vendégeskedő Krisztusokat. Húsvéti buli, feltámadás-szagban. Gaiman anno maga pöttyentette el, hogy miért hagyta ki a könyvből ezt a mítoszt (most ne tekintsük többnek), a könyvet firtató bejegyzésben elgondolkodtam már rajta, szerintem milyen érzetek mentén maradt a regényben az európai tudatformálás legfontosabb tényezőjéből (most ne tekintsük többnek) egyetlen kurta bekezdés. Ügyes ötlet volt, hogy mindenkinek a maga látomását - olyannyira, hogy el kellett gondolkodnom, hogyan néz ki az én személyes Krisztusom; és arra a mulattató felfedezésre kellett jutnom, hogy nekem az arca félig a nagyanyám portáján egykor lógott szentkép-nyomat, félig Ted Neeley a Jézus Krisztus Szupersztárból. Játssz el vele te is, tanulságos...
 

Nem tudom, milyen lesz a folytatás... a kedvenc részeim jönnek. Egy másik Amerika és egy másik mítosz, a mélyén szintúgy borzalommal, mint eddig. És egy történettel, aminek az alapjait sikerült média-börtön béli seggbe gyalázás nélkül képre rakni. Legalábbis eddig. Félek tőle, hogy az alkotóknak nem lesz egyszerű dolga. Ugyan a televíziós sorozat hatalmasat lépett előre a szappanopera-kor óta, de ez egy agyas, keserű móka, és a sorsát a nézőszám alakulása dönti el. Ha a filmsorozat-éra jellegében ugyanazokat a folyamatokat éli, mint a mozifilm (és miért ne, hiszen közeli rokonok), akkor most érünk a bátor, szerzői kísérletezésből (a rendezői, látomásos filmsorozatból) a blockbuster-korba. Ez a cucc annál sajnos intelligensebb (azért lehet a durranás-szakértők szemében parasztvakítás - a negyedét sem értették...), remélem, nem éri kasza. Rajongó vagyok. Nekem csinálták.