2020. október 5., hétfő

Parti Nagy Lajos: Létbüfé

Kedves Dumpf létiparos, drága Endre! Az első, amit le kell szögeznem, ahogy a lepke árnyékát, hogy ön dilettánsnak tényleg kiváló. A nap mint napi versfosás a kórtermi környezetben teljes egészében megidézi, ahogy a versigézetbe szédült, odaperzselődött amatőrök keresik a fogást mindenen, de tényleg mindenen, amiből líra lehet (amolyan visszavont pénznem, amivel fizetni nem lehet, de emlékül megőrzi a rokonság). Külön örömmel vettem észre, hogy a közben mégis megszülető teljesebb igényű sorok hogyan lesznek reflex-szerűen lebunkózva valami egyetemes oda nem illéssel, frissen és üdén hervasztott szóalakkal, amit a szent rímkényszer köpet a sorvégre, vagy csak úgy a játékos elme, aki épp két kézzel, oda se nézve (avagy nagyon is oda nézve dekoltázsokra, meg lábközökre) költ. Büfében, sorban meg-megállva. Mindazonáltal a lepke árnyékát csak a testén keresztül lehet gombostűre tűzni. A lenyúzott rókabőr semmilyen perspektívában nem lesz kutyabőr. A dilettáns nem érdemel ekkora pofont, mert ő a valóságos Parnasszus-mászók folyamatosan lenézhető, síksárba ragadt hátországa. Ön, kedves Dumpf alteregó, egy über-egó játéka, aki anno a Szódalovaglásban a töredéket, a resztlit költői alapegységgé tette, s így, beleőszülve az ön bőrét szegezi ki mintegy elrettentő példa gyanánt a gyülekező rókahadaknak.

Magánál tényleg ősz van, a kultúra szakadatlan és teljes ősze. Ez az őszológia minden elvetemült pillanatában idéz is, kontextusba is hív, és megfürdeti a dilettái sarában az egész irodalmi hagyományt. Csokonaitól, Berzsenyitől a kihagyhatatlan Adyn, meg a Nyugatosokon át Simon Marciig beletördelve mindent a maga lázas ágy-melegébe, amolyan szúrós szalma-törek ez a hagyomány, enyhe, előre vizionált hullabűzben - szúrhat, ha ön két vizit között, két büfényi kólaséta közt csak úgy fektében forgolódik. De hát alkony van, és tényleg a hagyományos írott kultúra ősze; ki olvas, ugye, ki érti, ki látja a parafrazeált, rommá vegzált múltat ebben a gyülekező sötétben, amikor úgyis mindenki a saját lázlapjával van elfoglalva. Lázlap-szelfivel, kenőpénzzel a borítékban, a bornírt nővérek közt lámpával keresve azt, aki legalább egy injekciót a megfelelő grandezzával helyez a farpofába. Tény, hervad már ligetünk, s díszei hullanak, ráadásul ezek a tavalyi díszek, némi üres szaloncukorpapírral a hiába zörgő, elszáradt tűlevelek közt. Ez a második, amit hangsúlyoznom kell, kedves Dumpf, drága Endre! Ön nem lát lehetőséget tavaszra - de egyszerűen nem tudom eldönteni, a borúlátása az über-egója érzékelt tavasztalanságából, vagy tényleg nemzőképtelenné vénült, idézetekké redukálódott műfenyő-kultúránk rügyképtelenségéből következik.

Mindazonáltal hadd gratuláljak! Az ön Őszológiája ezzel együtt egyetemes, a kultúránk tényleg így elmebomlik ágytállá és kacsává, kanüllé és branüllé, infúzióvá a befektetés soha meg nem térülő kórházi ágyain. A kiejtett, devalválódó szavak tényleg lebomlanak. Ez Weöres szerint eltarthat uszkve háromezer évig, vagy a kutyavásár egyszer volt napjáig - a lényeg ugye a foszlás, az egyetemes feledés, az örökbecs illúzió-volta. Ennek jegyében azt hiszem irodalmunkban még senki nem jutott ilyen messzire. Gratulálok, hogy sikerült írni egy könyvet, ami már az olvasása közben lebontja önmagát - azt hiszem ez tényleg a posztmodern dekonstrukciós szorongásvers-irály non plus ultrája. Az üres borítót markolva utána az olvasója is nyúlüregnek érzi magát, anélkül, hogy tudná, milyen mély. Csak néz maga elé, ahogy a nagyvizit után P. úr, a művelt européer, az elharaptukban elcsípett orvosi latin kifejezések jelentés- és következményvilágán rágódva, amíg meg nem érkezik a madártej, vagy a spenót, vagy a testre kötözött egyéb büfévágyak helyett az utolsó ingyombingyom.

Mindazonáltal hadd gratuláljak! Mert persze hogy belemásznak a sorok a fejembe, és akarva-akaratlan emlékszem. A de háthákra. A visszfénylő malachullámokra. A szívszagú urakra. A kulcslukandó néma éjekre. A tirolizakóban rímjáróra. Undok bélmosás után. Az emberiség gumilepedőjére. A holdragyogtára. A szélsípolta kabátra. A büfésnénire. Az iránta érzett szerelemre, ami elkenődő cigánymeggy a nyár bőrtalpán. Vagy ott vannak a haikuk, paródiának és haikunak egyaránt kiválók. Ez is egy gúny levébe áztatott sikerülés, de akkor is. Szóval a dekonstrukció valójában sikertelen, mert közben a fejben konstruálódik valamiféle látvány, és meglehetősen öntörvényűen, tehát koránt sem a maga akarata szerint, kedves Endre! És ebben nemcsak a kórházlakásban rutinos kortárs romtest-tapasztalatára támaszkodom, szerintem a flastromklastrom ismeretének hiányában is teljesen látomásos ez a mikro-miliő; ami a versek kegyetlenül esetlegesnek ható egymásutánjából (a megírásuk egymásutánjából?) összeáll, az mindenkinek a saját őszológiája, saját látomása lehet. Ámbár szerintem tényleg nem árt hozzá némi ütöttség. Vagy talán akkor könnyebben összeáll, ahogy az ottfelejtett gipszes vödörben a trutymó. Mert a saját olvasatom persze a dilettánsé, aki épp próbál nem vérig sértődni. 

Két állítást fogalmaztam meg, amelyek kizárják egymást. Vagy talán többet is, amelyek kizárják egymást. Azt hiszem, egyikünk sem tudja, ebből az emberségnek nevezett kórteremből hogy néz ki a kint. A kizárt. De úgyis kitolnak oda. Meglátjuk, Endre! De addig is...


Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...