„Felteszem, hogy ha valamiképpen be akarná építeni a Justine-kéziratába
mindazt, amit én most elmondok, akkor rendkívül furcsa könyv jönne létre: a
történetet, hogy úgy fejezzem ki, rétegesen beszélné el. Meglehet, hogy
akaratlanul is ilyesféle, merőben új formát sugalmaztam magának, valami
affélét, mint Pursewarden elképzelése a „mozgatható válaszfalú”
regénysorozatról, ahogy elnevezte. Vagy talán még inkább olyasmit, mint egy
középkori palimpszeszt, pergamenlap, amelyre különféle fajta igazságok vannak
rögzítve egymás hegyibe-hátára, s az egyik megsemmisíti - vagy olykor:
kiegészíti - a másikat. Szorgos szerzetesek kivakarnak egy ókori elégiát, hogy
helyet csináljanak a szentírás valamelyik versének!
Úgy hiszem, ez nem is rossz hasonlat Alexandriára…”
Lawrence Durrell 1957-60 között
megjelent monumentális tetralógiája, a Justine-Balthazar-Mountolive-Clea négyese
jó húsz éve kerülget. Kiskamaszként kívántam rá először, amikor még fogalmam se
volt róla, mi fán terem a modern irodalom, de ha egyszer olyan egzotikusnak
tűnt, ráadásul a modern szerelem vizsgálatát helyezte kilátásba. Még jó, hogy
akkoriban nem volt meg a családi könyvtárban, mert gyanítom, egy szót nem
értettem volna belőle. Aztán amikor már - még mindig kamaszként - faltam a
„modern irodalmat”, derogált holmi szerelmes egzotikumokkal múlatni az időt.
Hogy mindig ott keringett az érdeklődésem perifériáján, azt jól jelzi, hogy tán
három alkalommal is felkerült az elátkozott várólista-csökkentő listára, de
mindig hoppon maradt. Eddig.
Mint a hosszú évek (mit évek,
évtizedek!) óta kerülgetett olvasmányok általában, ez sem váltotta be minden
hozzá fűzött reményem – ezzel együtt is remek élmény volt. Hömpölygő, ráérős
szövegfolyam, amibe bele kell feledkezni – nyaralásra való könyv, vagy még
inkább nyári szünetre (aki olyan szerencsés, hogy…), neki kell ajándékozni
heteket, hogy a maga tempójában hasson, ringasson, húzzon le mocsárként olykor,
ülepedjen, engedjen el, majd rántson megint magához. Mint egy mocskos-bűzös,
dekadens város, amelynek falai közt megállt az idő, amely magához vonzza a
világ összes kétes-elbűvölő szélhámosát. Mint egy nő, akinek szereteténél csak
a képmutatása a nagyobb, aki bosszúvágytól és kétségbeeséstől fűtötten éget fel
maga körül mindent, hogy királynőként emelkedjen ki a lángokból.
Szerelem, vágy, képmutatás,
megcsalás, szerepek és letépett álarcok; vallásos hevület és világi mozgalmak,
politika, intrika, nemzetközi pénzvilág; a modernizálódó Egyiptom ábrándképe és
a hagyományos sivatagi életformák földhözragadtsága; művészi szabadság és
féltékenység, alkotói válság és megkötött kezek. Mint egy álarcosbál részeg
körforgásában, úgy keringenek egymás körül a legkülönbözőbb témák, hogy kiadják
a két világháború közti Alexandria groteszk, fülledt, erotikától fűtött,
európai dekadencia és ókori hagyományok közt megrekedt miliőjét. A városét,
amely épp oly kiismerhetetlen, mint a benne élők.
Ebbe az Alexandriába kalauzol
Darley, a szerény körülmények közt tengődő angol író és tanár. Darley, aki
zavaros, túlfűtött viszonyba keveredik a nagyvilági Justine-nel, egy európai
nevelést kapott, dúsgazdag és érzékeny lelkületű bankár kissé színpadias
feleségével – az ő veszélyes szerelmük és törvényszerű bukásuk adja az első
kötet gerincét. A kötetét, amit aztán újra meg újra értelmez a három
folytatás. Durrell négyszólamú regényfolyama korában merész kísérletnek
számított, ő maga a regényforma totális megújítását tűzte ki célul – ami ma
már, a poszt-posztmodern korában minimum megmosolyogtató. Ugyanakkor ma is
értelmezési kísérletek hadának adhat terepet: hisz a Justine történéseit ezerféleképp meséli újra a másik három kötet.
Van, aki körkörös szerkezetet emleget, mások zeneműhöz hasonlítják, melynek
témáit minden variációban áthangszerelve halljuk – az értelmezést nehezíti,
hogy az sem dönthető el teljes bizonyossággal, beszélhetünk-e rögzített témákról,
vagy mint egy kaleidoszkóp forgásakor, minden újabb nézőponttal szétesik az
egész építmény?
Érdekes módon a Justine a legnagyobb falat, mintha a
homályban hagyott részletekkel és a csapongó meseszövéssel Durrell direkt próba
elé állítaná az olvasót: ha ezt megemészted, akkor méltó vagy a desszertként
kínált átértelmezésekre. A Balthazar,
a kabbalisztikával foglalatoskodó orvos könyve nem csupán más szemszögből
mutatja ugyanazt a történéssort, de átszínezi a szereplőket, a motivációkat, a
kapcsolathálókat. Sejthető, hogy nem minden úgy volt, ahogy akár Darley, akár
Balthazar látják vagy láttatják – de hogy mit tesz mindehhez hozzá a Mountolive, az ősi Egyiptom dicsfényének
megtestesüléseként megjelenő nagyvilági Leila szerelméért élő angol diplomata
könyve, arra legmerészebb álmainkban sem gondoltunk. A Justine olykor szappanoperába illő fordulatokkal operáló szerelmi
sokszögei után a Balthazar filozófiai
fejtegetései és a Mountolive
grandiózus politikai összeesküvést leplező szála igazi ínyencség – nem
véletlen, hogy e két középső kötet eteti magát a legjobban. Hozzájuk képest a Clea visszalépés, noha a tetralógiát
tekintve ő visz előre – egy újabb teátrális szerelem felé.
Ha van hibája a regényfolyamnak
akkor ez épp a teatralitása. A csapongását, a néhol túlhajtott filozofálást, a
politikai túlkapásait és valószínűtlenségét megbocsátom, a teátrális jeleneteit
és a szappanoperába illő fordulatait kevésbé. Durrell túl jó író ahhoz, hogy
szüksége legyen ezekre. Persze épp ezek a nagyívű, tragikus érzelmek és hatásos
fordulatok garantálják, hogy a filozofikus eszmefuttatások, pszichologizálás és
irodalmi(askodó) kísérletek dacára az Alexandriai
négyes egy rendkívül olvasmányos, sikerre ítélt egzotikus kalandregény
legyen.
Ami egyfelől remek, mert eljut az
olvasókhoz, másfelől épp azt nem hagyja érvényesülni, ami az én szememben
lényege: az alkotás folyamatának boncolgatását. Aki szórakoztató egzotikumként
veszi kézbe, azt jó eséllyel megakasztja és elrettenti a Darley és a másik két
író, Arnauti (Justine első férje és élettörténetének méltatlan megörökítője) és
Pursewarden (Darley örök vetélytársa, mind az irodalomban, mind Justine
szívében) alakján átszőtt parttalan elmélkedés írásról, irodalomról,
szerepekről, szereplőkről, valóság és történet viszonyáról. Pedig olyan ízt ad
az egészhez, ami fontosabb, mint a kaleidoszkóp folyton széteső képe: az örök
relativitást. Hisz valóságunk mindig csupán a miénk, a másik ember
megismerésére tett minden kísérlet csupán kísérlet
– az „alexandriai négyes” szemszögén kívül még van vagy ezer másik, amelyből
megírható lenne ugyanez a történet. Darley, Arnauti, Pursewarden, Durrell –
mind egy és ugyanaz. A szerző, aki nem nyugszik, míg meg nem próbálja
megörökíteni a megörökíthetetlent.
Kiadó: Európa
Fordító: Szőllősy Klára
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése