Margaret Atwood: Fellélegzés

Margaret Atwood második regénye az 1972-ben megjelent Fellélegzés (Surfacing) – a szerző ekkorra már szert tett némi hírnévre bemutatkozó regénye, a magyar kiadásból még mindig fájóan hiányzó The Edible Woman, illetve számos vers, novella és esszé révén. Mégis, ha hinni lehet a magyar kiadás utószavának, ez a regény hozta meg számára a világhírt. Érdekes így, a későbbi, asztalt beszakító nagyregények (A szolgálólány meséje, Alias Grace, Guvat és Gazella) után olvasni e korai regényt. Érdekes, mert az olvasás kezdetekor nem Atwood jutott eszembe róla, hanem egy másik világhírű kanadai: Alice Munro. Mintha a kortárs kanadai irodalom két nagyasszonya egészen pontosan ugyanonnan indult volna, csak míg egyikük ott is maradt, és tökélyre vitte az elszigetelt kanadai vadon és a benne szép lassan megőrülők krónikáját, addig másikuk más, túlzás nélkül világrengető témák felé fordult. Érdemes eljátszani a gondolattal, mi lett volna, ha Atwood nem fordul a spekulatív fikció és a radikális társadalomkritika irányába, hanem marad ezen a vonalon.

Persze hogyne lennének azonosak az alapok. Akárcsak Munro, Atwood is a kanadai vadon világából származik: köszönhetően természettudós apja munkájának, gyermekkora nagy részét az észak-quebeci erdőkben töltötte, távol a nagyvárosok zajától, és egészen tizenegy éves koráig a természet, és nem az iskolapad volt a fő tanítója. A Fellélegzés főszereplőjébe könnyű belelátni az önéletrajzi ihletettséget – még ha nincs is, tény: a szerző legalább első kézből származó tapasztalatból ír az elszigeteltség csodájáról és őrületéről.

A kisregény névtelen főhőse a New Yorkba szakadt fiatal nő, aki három társával - aktuális párjával és egy baráti házaspárral - tér vissza sok év után gyermekkora színhelyére, hogy eltűnt apja után kutasson. Az apa magányosan élt egy szigeten a kanadai tóvidéken – a csak hajóval megközelíthető birtok, a városiak távolságtartása, a kirekesztettség és a körülötte burjánzó erdő egyszerre kelt félelmet és ajándékoz a nagyváros taposómalmából való kiszakadás érzésével. Csak aztán történik valami. Nem rajtunk kívül, nem az erdő támad a gyakorlatlan túrázókra, még csak nem is a tóból bukkan felszínre valami elfeledett szörny. Nem, amivel szembe kell nézzünk, az bennünk lakozik. Szereplőben és olvasóban.

Az apja után kutató fiatal nő kincsvadászként turkál saját gyermekkora emlékei és szülei hátrahagyott tárgyai közt: mintegy jelre várva, vajon hol rontotta el. A keresés, mely az eltűnt apa által hagyott nyomra irányul, mélyebbre visz: a gyermekkori szabályok és belénk nevelt görcsök, félelmek, lázadások földjére. A kudarccal végződő házasság és a kényszerített-eltitkolt abortusz emlékéhez. A magunk mögött hagyott család, múlt, kötöttségek és az önként vállalt, ám valójában már gyűlölt új kötelékek ütköztetéséhez. A bennünk lappangó őrület megszelídítéséhez.

Ahogy a fiatal nő elindul a valaha jól ismert ösvényeken apja nyomait kutatni; ahogy elmerül a házban talált értelmezhetetlen rajzok (álomképek? barlangrajzok? az őrület megnyilvánulásai?) által keltett fantáziákban; ahogy egyre jobban eltávolodik erőszakos barátaitól és azok kapcsolatteremtési kísérleteitől, úgy kerül egyre közelebb az apa emlékéhez és a földhöz, amelyből származik. Képletesen és konkrét értelemben egyaránt. Egy sokk, egy látomás, egy ostoba szökés, egy gyermeteg terv a világból való teljes kivonulásra, minden emberkéz által alkotott elutasítására és a természethez való visszatérésre – ez kell ahhoz, hogy elbeszélőnk le tudja végre vetni mindazt a terhet, amit magával hurcol, ki tudja, mióta. Az őrületbe merülés és az abból való felbukkanás kell ahhoz, hogy folytatni tudja az életet – így vagy úgy.

Atwood természeti képei, a földdel való eggyé válás mindent felülíró vágya, az anyaság háborítatlan, ősi körülmények közt való megélésének vágya (szemben a kényszerített abortusz kórházi sokkjával) már magukban hordozzák a későbbi regények aktivizmusát és földünk kizsákmányolását illető kritikáját – frappánsan elegyedve az egyén őrületével. Itt a környezettől való távolodás kritikája még nem globális problémaként jelenik meg, hanem akként, mit okozhat az ember személyiségében, ha eltávolodik attól, mi természetes közege. A barátok „amerikanizálódással” szembeni állandó kritikája is inkább groteszk színezetet kap a nagyhangú önjelölt dokumentumfilmesek magamutogatásától - hisz épp úgy viselkednek a természetben, amit az „amerikaiak” szemére vetnek - ellenben érvényes kritikává válik a főszereplő tudatában: ahol a nagyvárosi elidegenedésre, a kórházi személytelenségre, a hétköznapi idegenségérzetre irányul.

Persze Atwood már itt sem idealista: természetközeliséget éltet és globalizálódást kritizál, ám nem áltat minket azzal, hogy van kiút: a kanadai tóvidék jó részét elárasztják a befektetők, az szigeteket turistaközponttá alakítják, az erdőket kitermelik. A társadalomból való teljes kivonulás csak a mesékben létezik. A fellélegzés itt szembenézés: a gúzsba kötő múlt feldolgozása, a traumák magunk mögött hagyása, a kényszerek és görcsök levetése. Annak felismerése, hogy mindegy, hogy hol élünk: nagyvárosban, millió idegen közt vagy egy tanyán, elszigetelve a világtól – csak akkor lehetünk békében önmagunkkal, ha választásunk saját döntésünk eredménye, és sem kényszerek nem vezetnek valami felé, sem az ellenállás daca nem vezet valami ellenében. Akkor talán lehet esélyünk, hogy felnőttként, a múltunkat felvállalva, a traumáinkból erőt kovácsolva megtaláljuk a boldogságot.

Kiadó: Európa (1984)
Fordító: L. Pataricza Eszter

Ui: borzasztóan poros és bosszantó a magyar szöveg. Nagyon remélem, hogy az újraélesztett Atwood-kiadásban helyet kap a regény, remélhetőleg új (vagy legalább átdolgozott) fordítással.