Ez
a bejegyzés majd’ egy évet késett álmaimhoz és terveimhez képest;
korántsem állítható, hogy eddig érleltem volna, de tény, hogy az eredeti
koncepcióm gyökeresen átalakult az eltelt idők alatt. Talán mert ez a
legnehezebben megfogható része Tolkien világának, ha csak A Gyűrűk
Urából indulunk ki: a történetben ott lakozó ”maradék-óidő”, a tündék
jelenléte egyéb forrásaink, főleg A szilmarilok nélkül teljes
szépségében aligha ismertethető. Utalnom kell tehát a korábbi korok
krónikáira, hogy Galadriel választása – a tündék választása –
megfoghatóbb legyen a számunkra, bár elsődleges célom továbbra is A
Gyűrűk Urával való szubjektív olvasói értelmezés-játék.
Tündékre csodálkozva
Egyszerűen
imádom az író következetességét abban, hogy a „nagyvilág” csodáit
mennyire a hobbitok nézőpontjából láttatja velünk! Ha a tünde-világra
akarok rácsodálkozni akár sokadszor, leginkább a hobbitok szemén
keresztül teszem. Samu az, aki „egyszer mintha látott volna egy tündét
az erdőben, és szívből remélte, hogy nem utoljára. A gyermekkorában
hallott mondák közül mindig azok a mesetöredékek és egérrágta
elbeszélések hatottak rá leginkább, amiket a hobbitok a tündékről
tudtak”. Aki olyan szívesen menne „tündenézőbe” Frodóval. Kívánsága,
mint tudjuk, teljesül. „Tetszenek neked?” kérdi tőle Frodó a
Glorfindellel való találkozás után: „fölötte vannak ők az én
tetszésemnek, vagy nemtetszésemnek…egészen másfélék, mint ahogy
képzeltem…valahogy egyszerre öregek, meg fiatalok, vidámak, meg
szomorúak” válaszolja Samu. Szívesen látok Frodó szemével, amikor
először pillantja meg Arwent, a völgyzugolyi lakomán: „Bármilyen fiatal,
mégsem az. Fekete hajának egyetlen fürtjét sem ütötte meg még a dér;
fehér karja, tiszta arca makulátlan, csillagfényű szeme szürke mint a
felhőtlen éj; tekintete mégis királynői, pillantása töprengő tudásról
árulkodik, mint aki az évek során sokat tapasztalt.” Vagy amikor
hobbitunk először találkozik a tünde-ének varázslatával a Tűz
Csarnokában: „A dallamok és a tünde-nyelv szavai, bár keveset értett
belőlük, mindjárt elbűvölték, amint odafigyelt. Úgy érezte, a szavak
testet öltenek, távoli tájak nyílnak meg előtte, s ragyogó tárgyakat
lát, amilyenekről még nem is álmodott: a terem tűzvilága aranyködddé
válik a világ végéig nyúló tenger vize fölött.”
Ott
a pillanat, amikor a társaság Lothlórienbe ér: „A többiek elvetették
magukat az illatos gyepen, de Frodó csak álldogált és ámult. Úgy
tetszett, átlépett valami tágas kapun, amely egy más – régmúlt – világra
nyílt. A fényre, amely e világra hullott, az ő nyelvén nem volt szó.
Amit látott, az mind formás volt, és friss, mintha abban a pillanatban
támadt volna, amikor a szemükről a kendő lekerült, de ugyanakkor ősi is,
mintha öröktől fogva lenne. Más színt nem látott, csak amit ismert:
aranyat, fehéret, kéket és zöldet, de ez mind friss volt, és átható,
mintha akkor látta volna először, s ő adta volna új és csodálatos
nevüket. Itt, e télben a szív nem gyászolhatta a tavaszt és a nyarat. Se
szenny, se betegség, se torzulás nem látszott semmin, ami e földön
termett. Lórien földje makulátlan volt.” Lássuk, hogy fogalmazza meg
mindezt Samu: „Ez ám a napsütés és a jóidő – és én még azt hittem, a
tündék csak a holdat és a csillagokat kedvelik; de ez tündébb világ,
mint amiről valaha is hallottam. Valahogy úgy érzem, mintha benne lennék a regében, ha érted, hogy mire gondolok.”
Az óidők élő maradéka
A
valák és a maiák hatalmához nem mérhető az erejük, de él teremtő
hatalom a tündékben is, a „dal erejét” ha teljesen nem is birtokolják,
legalábbis ismerik. S közülük a legnagyobbak - ha nem is képesek
maradéktalanul kedvük szerint alakítani a világot – képesek megőrizni
valamit a Sötétség eljövetele előtti kor világának ízeiből. Galadriel és
Celeborn, de Elrond, a féltünde története is sokkal korábban, az
óidőkben kezdődött. Az első kor gyermekei ők; félelmetes belegondolni
ekkora idő-távlatba. Gondoljunk Frodó meghökkenésére, mikor a tanácsban
Elrond a beleriandi seregmustrát idézi fel példaként: „Emlékszel?...én
azt hittem, hogy Gil-galad eleste nagyon rég volt. Nagyon rég – felelte
Elrond komolyan – De az én emlékezetem az óidőkbe nyúlik vissza…én
láttam a nyugat mindhárom korszakát, sok-sok vereséget és haszontalan
diadalt…” Nehéz ugyanis - hiába tudod - valóban „tudomásul venni”: aki
veled szemben ül az asztalnál, már korokkal előbb is létezett: valóban
halhatatlan.
Sok-sok
vereség és haszontalan diadal – a tündék ugyanis valóban vereséget
szenvedtek. Nemcsak Melkortól, korokon át. Nemcsak Feanor lázadásának, a
valák elfordulásának köszönhetően. A szilmarilok visszaszerzéséért
indított háborúk a tündék vereségeinek és hiábavaló diadalainak
története, elveszik számtalan tünde úr e harcokban, sőt, tünde gyilkol
tündét Feanor elhamarkodott esküje nyomán. De vereségük elsősorban nem a
harcmezőké, nem ezért lesz sorsuk „tavasztalan ősz”.
Celebrimor
a gyűrűműves, Feanor nyomán jár, amikor varázstárgyba kívánja rejteni a
világ múlandósága ellen minden tünde-erejét. Hiszen maga Elrond mondja
el, Glóin szemrehányó kérdésére felelve a tanácsban: „…azok nem a
háború, vagy a hódítás fegyveréül készültek, hatalmuk nem ebben áll.
Készítőik nem erőre, uralomvágyra, vagy felhalmozott kincsekre vágytak,
hanem tudásra, munkás- és gyógyító kézre, hogy mocsoktalanul tudjanak
megőrizni mindent. S Középfölde tündéi minderre bizonyos mértékben szert
is tettek, sok bánat árán.” Felidézhetjük Galadriel szavait, amit
Frodóhoz idéz a Tükre fölött: „…ha ti nem jártok sikerrel, akkor mi itt
állunk csupaszon, az ellenségnek kényre-kedvre kiszolgáltatva. Ha meg
sikerrel jártok, hatalmunk csökken, Lothlórien elenyészik, elsöprik az
Idő hullámai. Kénytelenek leszünk nyugatra vándorolni, vagy magunk is
üreg- és barlanglakó parlagi néppé satnyulunk, amely lassan-lassan
felejt és elfelejtik.” De ezen vereség oka mélyebben fekszik, mintsem a
tény, hogy Sauron az Egyhez kötötte igéjével a három tündegyűrű sorsát.
Hogy
megértsük az okot, fel kell idéznünk Samu meghökkenését, amint az
újholdat látva eltöpreng rajta, mennyi időt is töltöttek Lórienben.
Legolas válaszát idézem: „Nem, az idő sehol sem áll meg örökre – csak
épp hogy semmi és sehol nem változik, nem nő azonos módon. A tündék
világa is halad, csak épp hogy a mozgása egyszerre gyors is, lassú is.
Gyors, mert amíg ők alig változnak, minden más elszáll mellettük: épp ez
a bánatuk. És lassú, mert ők nem számlálják az elfutó éveket, a magukét
sem. A múló évszakok egy hosszú-hosszú folyó örökké ismétlődő
vízfodrai. De a nap alatt végül is minden elkopik.” Az igazi vereség ez:
a tündék vágya, hogy „mocsoktalanul megőrizzenek”, hiábavaló vágy.
Legmélyebben azért, mert valahol Ilúvatar világ-teremtő dallamát
akasztanák meg vele, aminek a melkori disszonancia ugyanúgy a része.
A
tündék minden tette a világuk változásai ellen ágál – még ha időről
időre el is csábulnak maguk is e változások által. Gondoljunk Feanor
lázadásának idejére! Hiszen mint azt A szilmarilok-ból tudjuk,
Galadriel, aki „az egyetlen nő a vetélkedő, sudár hercegek között, menni
vágyott. Esküt nem esküdött, ám Feanor szavai Középföldéről lángra
lobbantották a szívét, mert tágas, őrizetlen vidékre vágyott, ahol a
maga kedvére uralkodhat…” Elhagyja hát ő is a Boldog Birodalmat, elindul
a bizonytalanságba Feanorral. Nem véletlen, hogy a Gyűrű kísértő
erejének legnagyobb „célpontja” ő, s nem Gandalf: hiszen amíg Galadriel
emitt királynő, ott nyugaton, túl a vizen bizony sokkal „kisebb lesz”,
addig Gandalf itt „kevesebb”, s a Boldog Birodalomban lehet újra „teljes
önmaga”. Elronddal együtt Galadriel a noldák bukottjainak utolsó
képviselője, az egykori nagy vágyak helyett a kudarc terhével az
„útipoggyászában”. Távozásukkal elhagyja Középföldét az utolsó
nemestünde is; tehát a lehetőség, hogy megpróbálja a maga mocsoktalan
lényével uralni a Gyűrűt, több, mint csábító. S miután lemond e
csábításról, immár elhagyhatják Frodóék Lórient; ott tartózkodásuk
rejtett oka tehát Galadriel tépelődése a Gyűrű felől. Meggyőződésem,
sorsdöntő momentum, hogy Frodó felajánlja neki – tisztán feltárva a
megoldhatatlan dilemmát. És imádom azt a filmi megoldást, hogy Galadriel
mintegy „átváltozik” a Gyűrű birtoklásának kísértésében,
félelmetes-gyönyörű fúriává lesz, emésztő tüzű lénnyé, akit „vágyni és
félni fog minden”! Királynő maradhatna: visszafordíthatná az idő
futását, megállíthatná a világ változását; s persze tönkretehetne
mindent – talán még jobban, mint Sauron.
A
hobbit szövegkritikai kiadásának egyik lábjegyzetében olvasható:
„Tolkien középföldi eszkatológiájában - amely összetett és változó
koncepció – a halott tündék lelkei egy várakozásra kijelölt helyre
mennek, s ott maradnak a világ végezetéig; mert sorsuk összefonódik a
világéval. A halott emberek lelkei is elmennek a várakozásra kijelölt
helyre, ahol kiszabadulnak a világ határai közül, egy ismeretlen végzet
felé.” Köszönet D. A. Andersonnak, a kritikai kiadás szerkesztőjének,
ennél tömörebben nehéz lenne összefoglalni azt a kétségtelen többletet,
ami a halandókat a tündéktől elválasztja, a tényt, hogy nincsenek
Középfölde világának tereihez kötve. Ezt a többletet „érti meg” Elros,
Elrond testvére, „minden numenoriak atyja” (Aragorn távoli őse), amikor
elfogadja „Ilúvatar ajándékát”, a halandóságot. De talán ennél is jobban
„érti” magát a tünde-létet, annak minden fájdalmával együtt: azt a
lehetetlen követelést, hogy örök értékeket őrizzen egy folyamatosan
változó világban, örök kudarcra ítélve.
Legközelebb
– remélem igazán hamar – az ember-népről szólnék pár szót. Különösen
arról, hogyan válik „Ilúvatar ajándéka” hamar „Ilúvatar átkává” az
emberfaj számára.
A sorozat további részei:
Rajongásunk tárgya - A Gyűrűk Ura I.Rajongásunk tárgya - A Gyűrűk Ura II.
Rajongásunk tárgya - A Gyűrűk Ura IV.
Rajongásunk tárgya - A Gyűrűk Ura V.
Rajongásunk tárgya - A Gyűrűk Ura VI.
Rajongásunk tárgya - A Gyűrűk Ura VII.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése